Az est egyben emlékezés is: Juhász Ferenc halálának tizedik évfordulóján nem a kultikus távolságtartás, hanem az újragondolás gesztusa határozza meg a megszólalásokat. Juhász Anna bevezetője világosan kijelöli ezt az irányt: nem lánya kíván lenni egy költőnek, hanem irodalmi ember, aki szakmai pontossággal, mégis személyes tónusban beszél apja életművéről. A hangsúly nem a mítoszépítésen, hanem azon van, hogyan lehet ma belépni ezen az életművön keresztül „a titkok kapuján”.

Az ezt követő beszélgetés Szabó T. Anna és Háy János részvételével ritka sűrűségű gondolkodást hoz létre. Szabó T. Anna gyermekkori emlékei – a Csillagszemű Juhász vers, a költő fizikai jelenléte – egy élő, érzéki Juhász-képet rajzolnak fel, míg Háy János belépése inkább poétikai természetű: a hetvenes évek közepén egy olyan költészetet keresett, amely „nem olyan, mint a többi”. Számára A szarvassá változott fiú a nyelvi teremtés aktusa, ahol „a mindenség újrateremtődik a sorokban”, ahol a világ szövegtextúrává válik.

Különösen erős felismerés, amikor a beszélgetés a nyelv keresésére fókuszál: hogyan szól az anya a fiához, és hogyan a fiú az anyjához? Ez nemcsak mitikus kérdés, hanem egzisztenciális tapasztalat is – különösen a vidékről a városba került nemzedékek számára.

Juhász költészetében egyszerre van jelen a tapasztalati valóság és a mítosz, az egyszerűség és a kozmikus távlat.

Talán ezért is érezzük ma különösen aktuálisnak: „elvesztettük a mindenség csatornáit”, mondja Háy – és Juhász versei éppen ezeknek a csatornáknak a visszanyitására tesznek kísérletet.

A QJÚB legfrissebb koncertszínházi előadása nem dramatizálja Juhász Ferenc versét, hanem olyan performatív teret hoz létre, amelyben a szöveg mitikus–rituális logikája érzéki tapasztalattá válik. Az előadás nem narratív struktúrában gondolkodik: nem történetet mond el, hanem állapotokat hoz létre, s ezzel a posztdramatikus színház azon irányához kapcsolódik, amelyben az előadás jelentése nem a cselekmény kibontásából, hanem az érzéki és időbeli tapasztalat sűrűségéből keletkezik. A befogadó nem értelmező pozícióba kerül, hanem résztvevővé válik egy rítusban, amelynek nincs kezdete és vége a hagyományos értelemben.

Az előadás vizuális indítása – a lassan mozgó, meditatív erdei képek, a teljes csenddel kísért „belépés” – már az első pillanatokban elmozdítja a nézői figyelmet a reprezentációról a jelenlét irányába. A vetítés nem illusztrál, hanem atmoszférát teremt: a képek nem referenciálisak, hanem affektív hatásukkal működnek. Ez a megoldás összhangban áll azzal a színházi gondolkodással, amely a vizualitást nem díszítőelemként, hanem autonóm jelentéshordozóként kezeli. A tér nem háttér, hanem aktív komponens, amelyben az előadás mint esemény kibomlik. A zenei struktúra ugyanezt a rituális logikát követi. A hangzás nem kíséri az eseményeket, hanem maga válik az eseménnyé.

Az ismétlések, az egymásba csúszó hangrétegek, valamint a prózai szövegek zenei szövetbe ágyazása liturgikus időérzékelést hoz létre.

A zene nem dramatikus feszültséget épít, hanem ciklikus mozgást: visszatér, elidőz, majd átalakul. Ebben az értelemben az előadás közelebb áll a rítus időfelfogásához, mint a lineáris színházi időhöz.

A vizuális világ következetesen az átváltozás motívumára épül. A szarvas alakja nem stabil ikonként jelenik meg, hanem folytonos metamorfózisban: bokorrá, aganccsá, majd náddá alakul. A nap formájú fehér gyökerek és a fekete, nedves anyagként mozgó képek olyan világot rajzolnak ki, ahol az identitás nem rögzített, hanem átmeneti. Ez az átlényegülés nemcsak tematikus elem, hanem az előadás szervezőelve is: nincs hierarchia emberi és természeti, személyes és kozmikus között. Az anyatej, az emlő és a Tejút képeinek egymásba játszása ezt a logikát radikalizálja, hiszen a testi tapasztalat és a kozmikus rend szó szerint egymásba csúszik. A fény dramaturgiája különös pontossággal követi ezt az ontológiai bizonytalanságot. A csőfény az énekesnőn izolált jelenlétet teremt, míg a zenészeket borító vörös fény a kimondhatatlan, határhelyzeti pillanatok vizuális jele. A teljes sötétségből előlépő egyetlen csillag fénye nem megoldást kínál, hanem átmenetet jelöl: a látvány nem lezár, hanem nyitva hagy. Ez a „fény színháza” nem látványosságra törekszik, hanem a percepció finomhangolására. A zene időről időre komponált káoszba fordul, mintha a teremtés és a széthullás egyszerre történne meg – nem narratív értelemben, hanem érzéki tapasztalatként.

Kulcspillanat, amikor a szarvas-fiú hangja végleg elveszíti emberi karakterét. A bőgés nem kommunikációs aktus, hanem puszta jelenlét. Amikor elhangzik a kijelentés, hogy nem mehet vissza, nem döntést hallunk, hanem egy ontológiai állapot rögzülését. A visszatérő motívumok – az anya kiáltása, a Tejút, a geometrikus formák, a fekete lyuk és a nap – mind azt erősítik, hogy az előadás nem lineáris szerkezetben gondolkodik, hanem ciklikus, visszhangszerű rendben.

A szarvas-fiú alakjának fokozatos átlényegülése nem pszichológiai folyamatként, hanem ontológiai határátlépésként értelmezhető.

A hang emberi artikulációjának elvesztése – a beszédből bőgésbe való átcsúszás – nem expresszív gesztus, hanem az identitás felbomlásának érzéki jele. Ebben az értelemben a test és a hang nem jelentést hordoz, hanem állapotot jelöl.

A QJÚB előadása nem értelmezi Juhász Ferenc költészetét a hagyományos értelemben, és nem is aktualizálja didaktikusan. Inkább olyan érzéki és performatív teret nyit, amelyben a vers mitikus nyelve újra működésbe léphet. Az előadás nem magyaráz, hanem hagyja, hogy a hang, a kép és a test dolgozzon. Ebben az értelemben valóban újrafelfedezés történik: nemcsak egy költőé, hanem annak a lehetőségéé is, hogy a színház még mindig képes teret adni annak, amiről nem lehet fogalmakkal beszélni.

Fotók: Hirling Bálint, Yoephoto_