A Szerelem, Ó! bemutatója az Art Színtérben 

1965-ben a New York-i Broadwayen bemutatott LUV című (magyar fordításban Szerelem, Ó!) vígjátékot Magyarországon először Várkonyi Zoltán rendezésében mutatták be a Vígszínházban Ruttkai Éva, Darvas Iván és Bárdy György főszereplésével. A produkció öt évadot és egy híján száz előadást ért meg. A történet egy szerelmi háromszögről szól, amelyben mindhárom „versenyző” éppen az életönkeresős korszakát éli. Harrynek még semmi sem sikerült, öngyilkosságra készül, ő a szenvedő hős, aki inkább pózol, mintsem cselekszik. A darab első perceiben régi iskolatársa, az energikus és sikeres Milt rángatja le a hídkorlátról. Milt a klasszikus vígjátéki intrikus, frusztrált házasságban él egy Ellen nevű nővel, aki maga is aktív játszmázó, így elhagyja Miltet Harryért. Egyik karakter sem pozitív hős, inkább morálisan ambivalens figurák.

Az Art Színtérben a Szerelem,Ó! című darab musical változatának színrevitele különös időhurkot nyitott a színházi emlékezetben. Mintha a hatvanas évek Vígszínháza átkacsintott volna a 21. századi zenés színpadra, azt kérdezve: „Na, gyermekeim, mit tudtok ma mondani?” A korabeli kritikák szerint a prózai változat ősbemutatója a csikorgó társadalmi önvizsgálat diadala volt. Várkonyi elegánsan bánt színészeivel, hagyta, hogy a dialógusok pengeéle a játékuk révén villanjon meg. Maga az előadás a szerelem, mint társadalmi konstrukció abszurditását mutatta be, azt a különös emberi képességet, ahogy az érzelmet azonnal átszabjuk erkölcsi, anyagi vagy presztízs szempontok szerint. A mostani előadás rendezője Böhm György, aki a Várkonyi igazgatta színházban volt kezdő rendezőasszisztens.

A musicalváltozat nem egyszerűen „ráénekel” a történetre, hanem áthangolja. A prózai mű kesernyés humora dallamívekké oldódik; a kimondatlan feszültségek áriákban törnek felszínre. Ami egykor félmondat volt, az most talán zenés refrén. 

Böhm alkotó teamje pazarul teljesít. Galambos Attila próza-és dalszövegei szellemesek és maiak. Michac Gábor színpadképe – talán a Manhattan-híd stilizált sziluettje – és a szereplőkre adott színpadi ruhái valóságos ötletcunamiként hatnak, működnek. Kivételes vizuális látásmód, képesség kell ahhoz, hogy úgy huszonöt négyzetméterről elhitessük a nézővel, hogy New York egyik emblematikus helyén áll és hallani vélje az East River csobbanását, miközben érzi a város bűzét. Bakó Gábor koreográfusnak is kis helyen kellett nagy táncot összehoznia, nem feltétlenül Gene Kellyvel és Fred Asterrel. A koreográfiái pontosan kimért társasági táncokra emlékeztetnek, mintha a szereplők érzelmi lépéseit is megkomponálta volna. Nyitrai László zenei vezető – mert az előadást élő zene kíséri – Howard Marren muzsikáiból olyan hangzásvilágot teremtett, mintha a Hello Dolly!-t vagy a Funny Girlt, vagyis egy nagy musicalt hallanánk éppen. 

Böhm György markáns kézjegye ott van a produkción. A rendező – szakmai precizitással – az intellektuális játék és a közönségbarát forma határán egyensúlyoz, miközben vállaltan színházat csinál. Az ő olvasatában a Szerelem,Ó! nem romantikus történet, hanem mechanika: emberek, akik érzéseket imitálnak, miközben a valódi intimitástól rettegnek.

A szereposztás briliáns. Mahó Andrea Ellen szerepében kifinomult és okos játékkal nemcsak szenzációsan énekel, hanem gondolatokat formál hanggá. Ott vibrál alakításában a hősnő kettőssége: a társadalmi elvárások és a személyes vágyainak konfliktusa, miközben ő maga egy öntudatos kis zseni agyú kékharisnya. Ódor Kristóf Miltként a jelenlétével dinamizálja a színpadot, a hangja biztos, és ami a legfontosabb, nagyon érti a nonverbális humort. Nem játssza túl a férfiúi hiúságot, inkább hagyja, hogy az nevetségessé váljon, ebben van alakításának legnagyobb ereje. Borbély Richárd ügyefogyott Harryjének minden gesztusa pontos, mintha a régi pesti kabaré színpadáról lépett volna a musicalbe, hozza a szöveg ritmusát és a csattanók súlyát, szerethető figura, akár egykor Mály Gerő vagy Gesztesi Károly. 

Böhm musicalje tudatosan csillogó, de a csillogás alatt ott a finom keserűség: hiába éneklünk a szerelemről, attól még nem értjük jobban. Biztos kezű mestere ő a vígjátéki szerkezetnek, előadásaiban a félreértések, a vágyak és az ellentétek kiváló ritmusban fonódnak össze, tudja, mikor kell gyorsítani, mikor kell „levegő” a poén után. Karakterei nem „nevettető figurák”, hanem motivációkkal és érzelmi bonyodalmakkal bíró hús-vér emberek. Ráadásul egy háromszereplős romantikus kamaradarabban is képes ötvözni az abszurdot egzisztencialista elemekkel, a könnyed komédiáról úgy érezzük, valami baljós sötét alapra épül. Azt pedig tényleg tanítani kellene, ahogy társadalomkritikussá tud tenni még egy zenés komédiát is. A legtöbb előadásban elhangzik a színpadon egy hívómondat, mint például az „annyit ér”, „nem gyalog” és jön a közönség hörgő nevetése. Böhmnél úgy három mondat múlva esik le például a nézőnek, hogy Ellen olyan anya akar lenni, aki megmondja a gyerekeinek, kire kell szavazniuk, mert annyira illik a karakterhez és az adott szituációhoz történő beemelése. Egy kis-nagymester újabb színes-zenés-érzelmes-tanító álomképét láthatja, aki elmegy az Art Színtérbe.  

A Csengetett, Mylord? bemutatója az Orlai Produkciós Irodánál 

A Schisgal-vígjáték bemutatóját követő napon a Belvárosi Színházban láttam egy nagyon angol darab premierjét. Bevallom, anglománként feketeöves You Rang, M'Lord? (Csengetett, Mylord?) rajongó vagyok, lassan betéve tudom a BBC-sorozat összes poénját és bármikor képes vagyok ott ragadni, ha valamelyik tv-csatornán meglátom. Nyilván azért, mert a vígjátéksorozat remekül tárja elénk az 1920-as évek brit társadalmát. Az Orlai Produkciós Iroda okosan adaptálta színpadra, hisz megvannak a klasszikus sorozatbeli szállóigék, ám zömében nem a megszokott karakterektől hangoznak el, hanem újraalkotott, mégis ismerős hősöket látunk.

A vállalkozás önmagában hordozta a veszélyt: hogyan lehet színpadra alkalmazni egy televíziós sorozatot, amelynek humora a kameramozgás, a vágás és a brit színészek underplay rezdüléseire vagyis a nappalik kanapéjára optimalizálva készült? Nos, sehogy és mégis lehetséges!

A Csengetett, Mylord? központi témája a klasszikus „fent és lent”: az arisztokrata, ám erkölcsileg gyenge Meldrum-család a szalonban az intelligensebb, de mindenképpen életképesebb szolgák lent, a cselédlépcső alatt a konyhában élnek. A sorozat minden szereplője karikatúraszerű, mégis emberi, a néző nemcsak nevet rajtuk, hanem kötődni is tud hozzájuk.

Darvay Botond díszlettervező és Pető Kata jelmeztervező pazarul adja vissza az eredeti miliőt, beszédes vizuális keretet adva a történetnek. A fordító-dramaturg Zöldi Gergely szövege ironikus, pontosan visszaadja a képmutatás és a társadalmi merevség tipikus jegyeit, tudva azt is, hogy a humor nem attól lesz angol, hogy teát isznak a színen. (A produkció hosszútávú műsoron tartásának támasza lehet az ugyanezt a társadalmi struktúrát bemutató, de történelmi fókuszú és évtizedekkel később készült Downton Abbey sorozat mai népszerűsége).

Talán csak Lord Meldrum és öccse, Teddy emlékeztetnek külsőleg a sorozathősökre. Gyabronka József szinte perverz mód élvezi Lord Meldrum alakjában a felső osztály karikatúráját a pénzügyileg inkompetens, erkölcsileg – Lady Agatha pongyolájában – minden héten elbukó és folyamatosan a rangjába kapaszkodó brit arisztokrata figurát. Pataki Ferenc Teddyje élvezettel fantáziál a szobalányokról, és egy alkalmat sem hagy ki, hogy beszóljon George bátyjának. Patakiban alapból van valami ügyefogyott angol úr jelleg, jól áll neki a nőcsábász Teddy szerepe, brit mód kecses és vicces benne. A Meldrum-ház két üdvöskéjét, Cissyt és Poppyt Pető Kata jelmezei majdnem önmagukban színpadra teszik. Rezes Dominika Cissyje okos és együttérző, férfias ruháiban a monoklit is remekül használja, míg Bíró Panka Dominika szexin tündököl a komornyikját ukulele játékkal hergelő, hajnalig bulizó arisztokratalány szerepben. Molnár Piroskának Lady Lavenderként alig pár jelenése van, amelyben fennhéjázó és szórakoztatóan korlátolt. A karakter magabiztossága nincs arányban intelligenciájával és kifinomult modora, öreghölgyes bája ellenére rideg és érzéktelen marad. Minden jelenetében lereagál mindent, ami a színpadon történik, egy diszkrét, ám önálló Piroska-showt ad Meldrumék étkezőjében. Élvezet figyelni, ahogy egy remek színésznő, elegáns játékkal egyensúlyoz az ostobaság és a méltóság között, amikor a rendezés vastagon aláhúzza a karakter komikumát.

Debreczeny Csaba által megformált Alf Stokes nem a sorozatbéli, a majdnem szeretnivaló dörzsölt fickó, hisz nemcsak csalárd, hanem tolvaj és szélhámos manipulátor is, ezért simán elhisszük, ha valami nem sikerül neki, akkor is, ha akár erőszakhoz folyamodik célja eléréséért. Debreczeny imponáló biztonsággal tolja maga előtt az egész Meldrum-házat, hogy egy újabb gaztettével elfedje a régebbit, miközben lányával, Ivyval is pocsékul bánik. A szobalány szerepében László Lili szerethetően csacska, akár a sorozatban Sue Pollard. Egyszerű, kedves, aki valójában nem tudja, mi zajlik körötte, de azt igen, mi a helyes és mi nem. Rohonyi Barnabás a fellengzős James Twelvetrees szerepében gyáva és kissé ostoba, jól hozza karaktere sorozatból ismert, a háború utáni „elveszett generáció” figurát. Sipos László Márk Henry Livingstone-ként szórakoztató, ahogy újra és újra kimondja, amit mindenki más csak gondol és kapja is kijelentéseiért folyamatosan a taslikat. Cseh Judit Mrs. Lipton szerepében hozza a főszakácsnő tragédiáját: mi van akkor, amikor nem sikerül a gyümölcskocsonya, ráadásul nagyobb sznob, mint Lady Lavender.

A két legeredetibben újrarajzolt karakter Mabel és Wilson kapitány, azaz Lass Bea és Ficzere Béla e két szerepben. Ficzere azonos hőfokon bámulja és issza Lord Meldrum portóiját, és alázza Mabelt Mrs. Liptonnal, míg Lass Bea csúcsra járatja: „az finom lesz” klasszikus kiszólást a barna sör utáni vágyakozásával. Hozzáadott színészi játékukkal mindketten sikerrel hoznak valami újat, mégis megtartva az ismerőst a karaktereikben. Lass Beától külön bravúr, hogy évtizedekkel fiatalabb a játszott figuránál, és Mabel alakját nem jelmeze hiteti el a nézőkkel. 

Kocsis Gergely rendező – valamiért rettegett a csöndtől – folyamatosan biztosítja a közönséget: most kell nevetni. A poénok ki vannak párnázva, a szünetek kiszámítottak, a hangsúlyok aláhúzottak, a gesztusok itt-ott árnyalattal nagyobbak a szükségesnél.

Mintha tényleg attól félt volna, ha nem árad a humor, a néző esetleg gondolkodni kezd, elkezd összehasonlítgatni és „mégis hova vezetne az.” Igaz, nagy volt a teher: az előadásnak minden körülmények között sikeresnek kellett lennie sorozatbéli előélete miatt. Kiváló, válogatott színészgárdával dolgozhat, és minden színésze minden jelenetben pontosan hozza a hangnemet, a ritmust, eltalálják a poénok bemondását. Magabiztos kézzel és főleg ízléssel terelgeti az ad hoc társulatot. 

A biztonság némiképpen győzött a kockázat felett, az előadás nem akar mást, mint kellemes estét adni, hogy a közönség nevesen, érezze jól magát, és elégedetten menjen haza. A színészek ezért nagy kedvvel dolgoznak, és vélhetően attól működik az egész, ahogyan talán maguk is mind viszonyulnak a Csengetett, Mylord? sorozathoz. Nem szégyellik ekként is élvezni a játékot. Ebből kikeveredik a színpadon valami finom őrület, akár egy jó Feydeau-darab, ami magával ránt. Nem játsszák a britet, hanem profin „leírják” a Meldrum-ház lakóit, nem grimaszolnak, hanem komolyan veszik saját színpadi ostobaságukat, és ettől lesznek komikusak. A csengő megszólal. A poén megérkezik. A közönség nevet. Az előadás legjobb pillanataiban meg is csillan valami abból a társadalmi szatírából, amely az eredeti változatot jellemezte. Az Orlai-féle Csengetett, Mylord? tisztességes színházi munka, néhol kifejezetten szellemes megoldásokkal, amelyen önfeledten lehet nevetni. 

A mai színházi közegben eluralkodott a szórakoztatás és az arra vágyás igénye – és ezt akkor is negatív értelemben gondolom, ha a színház mindig is a szórakoztatást szolgálta. A választóvonal mindig a minőség.

Böhm színháza és az Orlai Produkciós Iroda védjegye egyaránt az intelligens szórakoztatás és sokakkal ellenétben most is átugranak a »gatyaletolós« szint felett.

Azért tartom ezt fontosnak, mert a polarizáció a nézőtéren is megjelent mind pénzügyi, mind intellektuális értelemben, így értékmérő, ha egy-egy műhely, rendező a nézői értelemmel-érzelemmel és ízléssel képes varázsolni akár egy-egy könnyed és vicces produkcióval is. Mindkét előadásban frappáns a díszlet, találók a jelmezek, a tempó feszes – a humor vagy magától lélegezik vagy csengőszóra szolgálják fel, de szerethető, okos és érthető, a színpadon pedig ott bujkál az irónia. Nincs más dolog, mint hátradőlni a székben és nagyokat kacagni. És nagyon kell ez a két minőségi produkció nekünk, magyaroknak 2026 tavaszán.

Fotók: Gergely Bea