A Megosztó Művek programsorozat előző alkalmán egy rendkívül izgalmas és számos nézőpontot bemutató beszélgetés alakult ki Szerb Antal regényéről, így kíváncsian indultam a Másik Műhelybe. Először Gerner Csaba köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót Péczely Dórának, az est moderátorának és szervezőjének. Péczely kiemelte, hogy ne előadásra, hanem közös beszélgetésre számítsunk a Száz év magányról, ezt követően pedig körbeadott egy lapot, amire a következő alkalom témájára lehetett javaslatokat írni.

„Mindenki ugyanazért jött, mégis másik könyvet olvasott” – utalt arra, hogy a Száz év magányra rengeteg különböző nézőpontból lehet tekinteni.

Ezt egy körkérdés apropóján erősítették meg a vendégek. Volt, akire a családregény olvasat, volt, akire a magány különböző ábrázolásai, másokra pedig az elnyomás megjelenése tett mély benyomást. A műben többször előfordul, hogy egy-egy szereplő visszatér a halálból, ennek kapcsán jutott el a beszélgetés a fejlődés motívumához. Több lehetséges definíció is elhangzott: egy karakter akkor fejlődik, ha megért valamit, és következtetést tud levonni, vagy ha változáson megy keresztül. Melchiades és az öreg Buendía fejlődését nem lehet összehasonlítani, mivel előbbi a tudományt és a tudásvágyat képviseli, utóbbi pedig a hit világát, tehát teljesen más perspektívából érdemes a karaktereikre tekinteni. „Talán a Száz év magány kapcsán a legjelentősebb fejlődésen maga az olvasó megy át” – összegezte véleményét az egyik résztvevő.

A fejlődés fonalán tovább haladva merült föl az idő témája. Az est folyamán többször is előkerült a kérdés, hogy a könyvben az idő ciklikus vagy lineáris? A lineáris szemléletet erősíti, hogy a történet végére megváltoznak az események, bekövetkezik a Buendía-család és Macondo pusztulása. Azonban a ciklikus szemlélet is többszörösen alátámasztható, a generációk férfi és női tagjai mintha Ursula és az öreg Buendía reinkarnációi lennének, ugyanazokat a hibákat követik el, sőt a neveik sem változnak. A szereplők nem tudnak elmenekülni a sorsuk elől, ami generációkon át ismétlődik újra és újra. Az idő vonatkozásában hangzott el, hogy a szerző a regényben nemcsak egy család, hanem Latin-Amerika és az egész világ történetét ábrázolja egy rendkívül pesszimista álláspont szerint. Erre reflektálva foglalta össze álláspontját egy résztvevő, miszerint

„egy ilyen remekműnél nagy csalódást okoz, ha egy pesszimista világmagyarázatra szűkítjük az értelmezését”.

Ezt követően Melchiades karakterére és a halálból való visszatérés motívumára terelődött a beszélgetés. Az öreg vándorcigány képviseli a tudományokat, jövőbelátó szerepe van, és ő maga írja a Buendía-család történetét. Számtalanszor tűnik el, bukkan fel, majd tér vissza a halálból, mivel unta annak magányát. Sokszor olyan, mintha minden törvényen kívül állna. Melchiades visszatérése mellett a halottak jelenléte sem számít különösnek Macondo világában.

A halál motívumának megvitatása után egy kérdés hangzott el Irgalmas Szent Zsófia névválasztásának lehetséges okairól. Válaszként felmerült egyrészt, hogy a latin-amerikai kultúrában nem ritkák a vallásos nevek, valamint hogy a „Zsófia” név a bölcsességhez kapcsolódik. Irgalmas Szent Zsófia pedig az a szereplő, aki nem zavar, csak akkor van jelen, amikor szükség van rá. Nem ő volt az egyetlen karakter, aki révén kérdések merültek fel. A beszélgetés fókusza ezután Amarantára esett, pontosabban arra, hogy miért nem akar boldog lenni. Pár perces tanakodás után a vezeklés és bűnbánat megfelelő indoknak tűntek, hiszen Amaranta annak a lánynak kívánta a halálát, akivel együtt nőtt fel.

Az egyik résztvevő elmondása szerint a műben található rövid történetek és epizódok olyanok, akár a „színes kis gyöngyök egy kaleidoszkópban”.

Az est folyamán természetesen a magány motívumának megvitatására is sor került. Elsőként azt emeltük ki, hogy a magány és az egyedüllét két különböző dolog a szereplők életében, annak ellenére érzik magukat magányosnak, hogy szinte sosem maradnak egyedül. Minden otthon egy átjáróház. Az, hogy az öreg Buendía épít magának egy laboratóriumot, ahol egyedül lehet, privilégium. A karakterek folyamatosan keresnek valamit, amit sosem találnak meg, és a sorsuk determináltsága ellenére sem boldogok. A legtöbb házasság nem szerelemből születik, de ha mégis, akkor mindig történik valami, ami tönkreteszi a kapcsolatokat. Ismét szóba került Melchiades, aki holtként is érzi a magányt. Több vélemény is elhangzott a magány mibenlétéről és annak eredetéről. Néhányan úgy gondolták, hogy a magány a kommunikáció hiányából fakad; a szereplők nem beszélnek nyíltan egymással, és a műben alig található dialógus. Mások szerint az önreflexió hiánya okozza a szereplők végtelen magányérzetét.

„Ez itt nem az európai, modern értelemben vett magány”

– vetődött föl. A regény fókuszában inkább a nemzetség magánya áll. Macondo lakosai a lecsapolt mocsárban ki vannak szolgáltatva az elemeknek és az aktuális népvezérnek, elszigetelve más törzsektől és kultúráktól. Ennek kapcsán felmerült, hogy a nemzetség magánya kizárja-e az individuális elszigeteltséget.

Ezt követően a Száz év magány műfaji besorolhatatlansága került terítékre. A szereplők fejlődésének hiánya eposzi elem, egy regényben pedig muszáj fejlődniük a karaktereknek. „Billeg az archaikus és a modern között” – tette hozzá egy résztvevő. Hosszan elmélkedtünk a regényben található archetípusokról. Egy jelenlévő rámutatott, hogy

a történet során a szereplők belezavarodnak az archetípusokba, és sokszor felcserélődnek a szerepek, például a testvérek között.

Péczely a mágikus elemekről is kérdezett. Többen úgy vélték, hogy a mágikus eszközök nem kizökkentőek olvasás közben, mivel sem a narrátor, sem a szereplők nem reflektálnak ezekre. Ezt megerősítve hangzott el egy vélemény, miszerint a mágikus realizmus befogadása olvasóként „végtelenül egyszerű annak, aki életében egyszer is látott vagy hallott mesét”.

A mágikus realizmusban eladható a csoda a valóság természetes részeként

(nem szenzáció a regényben, ha elrepül valaki a háttérben, vagy visszatér a halálból), de a mesével szemben itt van egy realizmus-követelmény. Felmerült még, hogy a regényben a mágia nem old meg semmit, valamint, hogy a mágikus realizmusra elbeszélői módként is tekinthetünk.

A következő alkalom témája Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye lesz.

Fotók: Másik Műhely