Gyerekkoromban sokat hallottam ezeket a mondatokat: A tudás hatalom. A tudást sose vehetik el tőled. Tanulni, tanulni, tanulni! – mondta Lenin elvtárs. Ezért a tanulás az értékrendszeremben igen magas helyre került. A lehetőségem és a motivációm is megvolt mindig. Engem nemcsak a művészetek, hanem a tudomány is lázba hozott, még a természettudomány is. Ezt még az is elősegítette, hogy abban az évben születtem, amikor a holdraszállás történt (1969). Vagyis az űrverseny elején. Az osztálytársaim egy jelentős része űrhajós (kozmonauta, mert asztronautának az amerikaiak nevezték ezt), mérnök vagy természettudós akart lenni. De sci-fit még annál is többen olvastunk, különösen a Csillagok háborúja első filmjeinek (1977, 1980, 1983) vetítése után. A hidegháború időszakában egyébként mindenki kis atomfizikussá is vált. És isten tudja, ha matekból és fizikából jobb lettem volna, most én geológus lennék. (Mert engem az érdekelt a legjobban a versíráson kívül.) Viszont a tudományok iránti érdeklődésem nem csökkent. Érdekes módon például modern filozófiával pont az irodalmi tanulmányaim során találkoztam, a filozófia sok ontológiai kérdésére pedig a kvantummechanikában és a matematikában találtam választ. Ezek az átjárások nekem természetesek voltak mindig is, és azon sem lepődtem meg, ha a kortársaim között lévő fizikusokról és matematikusokról megtudtam, regényeket írnak, festenek vagy popzenészek, mint például az angol részecskefizikus, Brian Cox (1968) is (a D:ream, angol popzenekar billentyűse a kilencvenes években).

Brian Cox április elején Göteborgban és Stockholmban járt az Emergence[1] című előadás világturnéja során. A stockholmi show-n volt szerencsém ott lenni. Tudtam, hogy nem egy szimpla tudományos előadásra számíthatok, hanem valóban egy show-ra, ahol a magasszintű tudományos téma retorikailag átgondoltan, humorral, és mindenféle művészet bevonásával, szórakoztatóan igyekszik majd a közönséget gondolkodásra késztetni az emberiséget régen foglalkoztató és most is érdeklő kérdésekben. Például hogy kik is vagyunk mi, emberek? Miért keletkezett az intelligens élet? Honnan és hová tart az általunk ismert világegyetem? Mi a helyünk és felelősségünk ebben a világban?

Az, hogy a művészet és a tudomány mennyire kéz a kézben jár, bizonyítja, hogy az Emergence egy történettel kezdődik az előadóterem hatalmas kivetítőjén. Prágában, a Károly hídon vagyunk 1610-ben, Johannes Kepler a hóviharban vendégségbe siet. A karjára hulló hópehely hatágú szimmetriáját csodálja meg, de eszébe jut hirtelen, hogy elfelejtett ajándékot hozni. Ezért kitalálja, hogy egy mondatot fog adni a vendéglátójának. „Nem hiszem – írta ebben az ominózus mondatban –, hogy még egy hópehelyben is ez a rendezett mintázat véletlenszerűen jönne létre.” Ezzel megalapozva azt, amit ma természettudománynak nevezünk. „400 évvel később már ismerjük a válasz egy részét. A hópelyhek vízmolekulákból állnak, amelyek atomokból épülnek fel, azok pedig kvarkokból és elektronokból – amelyek talán szuperhúrokból állnak –, és mindezt a természet erői tartják össze, amelyeket a kvantumelmélet ír le. De hogyan születhet ilyen törékeny szépség ilyen elvont egyszerűségből?” – kérdezi Brian Cox. Attól a Johannes Keplertől indulunk tehát el, aki a science fiction (tudományos fikció) atyja is. Erre többek között Asimov is felhívta a figyelmet. Ugyanis a Somnium címmel, már Kepler halála után, 1634-ben megjelent mű fantasztikus regény. (Magyarul bővebben Kepler élettörténetéről Arthur Koestler  Alvajárók című könyvében olvashatunk. A Somnium magyarul a Piknik a senkiföldjén című antológiában jelent meg a romániai Kriterion gondozásában 1985-ben.) 

Brian Cox előadásának első részében először bezúmolunk a szuperhúrokig, aztán pedig elővesszük Kepler távcsövét, és kirepülünk először a Holdra, mint a Somniumban Duracotus, a 14 éves izlandi kisfiú, aztán a Naprendszerbe, a galaxisunkba, az univerzumba - Kopernikusz és Galilei nyomdokán. A világegyetem történelmében egészen vissza a Big Bangig. Ugyanis miközben az eget kezdtük el kémlelni Keplerrel, és egyre fejlettebb kémlelő eszközeink lettek, rájöttünk, hogy amit látunk, az a múlt. A legfrissebb vizuális adataink pont a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásról vannak (CMB, Cosmic Microwave Background), ez az a gyenge, egyenletes mikrohullámú sugárzás, ami az egész világegyetemet kitölti. Ez az ősrobbanás maradványa, kb. 380 000 évvel az utánról származik, amikor a világegyetem „láthatóvá” vált (kb. 13,8 milliárd évvel ezelőtt). 

A Big Bangig visszamenőleg tehát bizonyítékaink is vannak. Azt, ami meg előtte volt (már ha a tér-idő relációjában fogalmazzuk meg, bár meglehet, ez így nem pontos, mert nem kizárt, hogy a tér-idő maga a Big Bang-gel keletkezett), arról csak elméleteink vannak egyelőre. Az eget kitartóan figyelő, a mintázatokat elemző tudósok már most olyan képződményeket regisztrálnak, amik bizonyíthatják, hogy a Big Bang nem az első és egyetlen ősrobbanás, hanem az egyik egy láncolatban, a lánc pedig egy a sok-sok láncolat közül. Ebből is azt a következtetést lehet levonni tehát, hogy multiverzumban élünk. Az ehhez kapcsolódó elméletek (pl. bránkozmológia, húrelmélet) és ezekhez hasonló elképzelések megjelennek például a Cox által is említett Interstellar (Csillagok között, 2014, rend. Chistopher Nolan) című filmben, aminek tudományos tanácsadója az a Kip S. Thorne, aki 2017-ben Nobel-díjat kapott a gravitációs hullámok észlelésért. (Simon Eszter filmkritikája: Nolan csillaga fényesen ragyog)

Ebben az Indra hálójában hol is vagyunk mi, az emberek? Egy Föld nevű aprócska bolygón a Tejútban található Nap-rendszerben. Azt mindig szerettük volna tudni, hogy tényleg egyedül vagyunk-e közel s távol. A tudomány mai állása szerint a Nap-rendszerben bizonyítottan igen, a Tejút nevű galaxisban pedig 1-nél kevesebb a valószínűsége, hogy másik intelligens civilizáció létezne. Brian Cox ezzel kapcsolatban nemcsak a Great Silence (pontosabban Fermi-paradoxon) okait, különös tekintettel a Great Filter elméletére, sorolja fel, hanem arra a morális következményre is felhívja a figyelmet, hogy az intelligens életre alkalmas bolygó a tudomány jelenlegi állása szerint csakis a Föld, és az emberiség az egyetlen intelligens faj, amit ismerünk. Vagyis a nagy végtelenben nem teljesen véletlenül (a természet elemei és törvényei szerint, mint a kepleri hópehely esetében), de egészen egyedülálló a pozíciónk. Mi vagyunk az a faj, ami által az univerzum (vagy multiverzum?) önmagát figyeli és értelmezi (vö. kvantumelméletekkel, mint  Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott ún. koppenhágai értelmezés). Brian Cox meséli, hogy egyszer meghívták, mondjon egy beszédet az általa „zajos és kevésbé intelligens embereknek” nevezett politikusoknak és üzletembereknek egy, a Föld jövőjét tárgyaló konferenciára, és elmondta a tudomány jelenlegi fejleményeit azzal kapcsolatban, hogy ennek az intelligens fajnak milyen erkölcsi felelőssége van a Föld nevű bolygóval és saját magával szemben. Pont ezt, hogy mennyire egyedülálló az, ami itt, ami velünk történik. Azzal zárta a beszédét, hogy jó étvágyat kívánt a tanácskozást követő vacsorához a zajos és kevésbé intelligens fajtársainak. 

Én pedig azzal zárom, hogy köszönetet mondok volt gimnáziumi matematika- és fizikatanáromnak, Tolvaj Sándornénak. Majdnem meg kellett ugyanis buktatnia mindkét tárgyból. Egyszer a gimi könyvtárában találkoztunk. Tudta rólam, hogy írok, és már publikálom is az írásaimat. Ezt mondta ott nekem: „Tudja, Judit, én nagyon nagyra tartom az írókat és a költőket, mert ugyanarra jönnek rá ők is, mint a tudósok, csak ők gyorsabban.” A tanárnőm ott volt a legelső kötetem (Ilyen svéd, 2015) és a legutóbbi (Világatlasz, 2025) bemutatóján is. 

Brian Cox professzor újra fellép a D:Ream együttessel a Glastonbury Festivalon, hogy előadják a „Things Can Only Get Better” című, slágerlistás dalukat a kilencvenes évekből.

[1] Az emergencia egy olyan fogalom, ami azt írja le, hogy bonyolult rendszerekben új, magasabb szintű tulajdonságok jelennek meg, amelyek nem láthatók az alapvető részek külön-külön viselkedéséből. Így a biológia (ami az életet tanulmányozza) a fizika emergens következménye.