bezár
 

irodalom

2008. 12. 04.
Bonyolult történet, ötszáz oldal
Interjú Dunajcsik Mátyással, a Bródy-díj idei díjazottjával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bonyolult történet, ötszáz oldal "Dunajcsik Mátyás a fiatal írónemzedék egyik kiemelkedő tehetsége, aki több műfajban is alkot, és most a kötetében végre prózában is megmutatta képességeit. Írásaiban különösen érzékeny az emberi kapcsolatokra, és igen sokféle világot tud bemutatni" - mondta Márton László az idei év Bródy-díjazottjáról. Dunajcsikot Brüsszel mellett értük utol, ahonnét egy egy szakajtónyi Proust-szakirodalommal tér vissza hamarosan. E-mail interjúnkban irodalmi szonbságról, az első könyv és a díj utáni életről, mulatságról, férfimunkáról is beszélgettünk.

PRAE.HU: Az egyik
irodalmi blogon olvastam, hogy azt mondják rólad, irodalmi sznob vagy. Mikortól számít valaki irodalmi sznobnak, már ha egyáltalán nem számít sznobságnak manapság az irodalom…

fotó: Ritter DoronHát igen, először nem ártana definiálni, hogy kit nevezünk sznobnak, hiszen ma már bárki, aki még mutat valamelyes érdeklődést a klasszikus, európai kultúra iránt, könnyen a sznobok között találja magát… Én mindenesetre erre a kultúrára tettem fel az életem, pontosabban ez a kultúra csinált belőlem embert, és ezt a hatást valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni; nem mintha akarnám. Jól érzem magam „az írásbeliség testmelegében”, ahogy Nádas Péter írja egyik esszéjében. Számomra az olvasás, sőt a művészet általában, a film, a zene, a képzőművészet, a színház éppúgy az „élet” része, mint minden más, és mivel mint minden író, én is magamból dolgozom, az írásaimban is ugyanúgy megjelenik rengeteg művészeti- és olvasmányélmény, mint az, ha előző nap kiborítottak, megaláztak, vagy épp ellenkezőleg, boldoggá tettek, vagy éppen egy jót szeretkeztem. Ha sznobériának számít, hogy a szereplőim időnként Nádas-mondatokban gondolkoznak, merevedésük van egy könyvtárban, vagy Dantét idézik, ha a csillagos égre néznek, hát legyen. 
 
PRAE.HU: Az első kötet mindig nagyon fontos mérföldkő egy író életében. Vagy azért, mert később az író  megveti, vagy mert a benne lévő csírákat növeszti tovább. Hogy állsz most ezzel a szárnypróbálgatással?


A kötet a 2007-es Könyvhéten jelent meg, vagyis több, mint másfél éve. Huszonévesen ez hihetetlenül hosszú időnek számít, így persze már nagyon távol vannak tőlem ezek a szövegek. Pláne, hogy amikor a könyv megjelent, már akkor is eléggé távol voltak. Ennek ellenére nem vetem vagy tagadom meg ezt az első könyvet; nem igazán hiszek abban, hogy az embernek íróként rögtön teljes fegyverzetben kellene előugrania valami rejtélyes asztalfiók mélyéről, hogy aztán a hátralévő éveiben egyáltalán ne legyen mit tanulnia. Én sem vagyok még kész, szerencsére, és abban, ahová fejlődtem az utóbbi időben, rengeteg szerepe volt annak, hogy a Repülési kézikönyv megjelent. Itt nemcsak a kritikákra és más visszajelzésekre gondolok, hanem az egész tapasztalatra, onnantól kezdve, hogy hogyan állít össze az ember egy kötetet, hogyan készülnek el az illusztrációk, a borító, a tipográfia, milyen érzés egy számodra kedves ember kezébe nyomni, ha kész van. Ezek mind nagyon tanulságos dolgok, egyáltalán, könyvben gondolkozni. Most úgy látom ezt a kötetet, mint egy kissé túlzottan is grandiózus zenekari nyitányt, ahol kezdetleges formában ugyan, de minden olyan fontosabb zenei motívum megszólal, amiből a későbbi opera majd összeáll. Szerencsére innen rengeteg irányba lehet elindulni, bár valószínűsíthető, hogy az írásaimnak ez a karnevalisztikus, dalszínházi karaktere később is megmarad.

PRAE.HU: Milyen szerkesztési elv alapján állítottad össze a Repülési kézikönyv című kötetedet?

A borítóA kötet szerkezete, ahogyan az is, hogy milyen szövegek kerültek bele a végső változatba és mi maradt ki belőle, közös munka, hiszen a JAK-füzetek akkori szerkesztőjével, k. kabai lóránttal együtt alakítottuk ki a mostani formát. Eleinte még az is kérdéses volt, hogy nem lenne-e jobb egy csak verseket, vagy csak prózákat tartalmazó kötetet csinálni. Ezt végülis azért vetettük el, mert a verseimen és a prózáimon végigtekintve világossá vált, hogy ha meg is maradunk a műfaji egyneműségnél, a szövegeim egy műfajon belül is olyan sokfélék, hogy ugyanolyan heterogén szövegegyüttes lenne belőle, mint így, amikor prózát és verset vegyítettünk. A mostani szerkezet, legalábbis a reményeim szerint, nem törli el ezt a heterogenitást. Alapvetően egy tükörszimmetrikus elrendezésről van szó, amelynek a középpontjában Arthur Rimbaud A részeg hajó című versének új fordítása áll. Innen kifelé haladva váltják egymást a prózai és verses blokkok, nem ritkán úgy, hogy a két, párba állítható szöveg egyben egymás ellentéte is, ahogyan mondjuk A virrasztó naplója című erdélyi útinapló, és a Velencei fejezet nagyon különböző oldalról foglalkoznak az utazással, vagy ahogyan a két versblokk is szembeállítható, hiszen A kertépítés nehézségei formailag és tematikailag is különálló versekből áll, a Kettős pedig egyetlen, hosszú szonettciklus. Ezen kívül persze még rengeteg más motivikus kapcsolódási pont van, ezek azonban nem fűzik teljesen egybe a szövegeket, inkább csak átjárást biztosítanak közöttük. Az egyik kritikusom, Gerőcs Péter írta, hogy a kötet egészét a magány alapérzése és ugyanakkor a fokozott párbeszédigény határozza meg, ami a szövegek elrendezésén is látszik, hiszen szinte mindegyik tüntetően külön áll, ugyanakkor párbeszédet is folytat a többiekkel. Erre így konkrétan nem gondoltam akkor, de most nagyon találó megfigyelésnek érzem.

PRAE.HU: Hét éve publikálsz szinte minden műfajban. Ez a sokszínűség könyveden is meglátszik. Szerinted mennyiben jó a próza más műfokkal való vegyítése?

Költők és prózaírók szétválasztása az utóbbi harminc-negyven évnek ugyanolyan mesterséges, értelmetlen és kártékony találmánya, mint az, ahogyan a szépírói és a kritikusi pályát is megpróbálták elválasztani egymástól. Ma, amikor az irodalmi élet szerkezete egyre inkább a Nyugat idejének egészségesebb modelljéhez kezd közelíteni, szerencsére ebben a tekintetben is lazulnak a dolgok: kiváló költők egyre-másra adnak ki regényeket, kritikusok szépírói életművet kezdenek építeni, szépírók is hallatják a hangjukat a kritikai életben. Hogy egy könyvön belül mennyire férnek meg ezek a műfajok, az persze mindig az egyedi esettől függ. Nálam a vers, a novella, a műfordítás, és az esszé is valahol ugyanannak a szemléletnek a kifejeződése; a vers a parafrázis, az intertextusok, átvételek segítségével éppúgy válhat a más művekre való kritikai reflexió eszközévé, mint ahogyan nem egy kritikámban vagy esszémben szépírói eszközökkel is élek, ha éppen azt tartom működőképesnek. Ha valami, akkor ez az egységes szemlélet fogja össze a Repülési kézikönyv tételeit is. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a kötet, ahogyan a címe is mutatja, kézikönyv, tehát nem feltétlenül egyhuzamban való olvasásra lett kitalálva, hanem arra, hogy az ember időről időre kinyissa, és mindig találjon benne valami újat és érdekeset. Ebből a szempontból külön előny lehet a változatosság.

PRAE.HU: A Repülési kézikönyvért nemrég megkaptad a Bródy Sándor-díjat. Mennyiben teher egy ilyen elismerés?

Egy díjnak örülni kell, azért van. Aki teherként él meg egy ilyen dolgot, az vagy affektál, vagy tényleg nem tud élni.

PRAE.HU: A munkateljesítményedet ismerve, gondolom nincs megállás. Min dolgozol mostanában?

Esterházy szokta mostanság válaszolni erre a kérdésre, hogy vannak ilyen cetlijei, egy-egy regénytervvel, és mindegyik tetején a van, hogy „egyszerű történet, száz oldal”… de én még a pályám elején vagyok, úgyhogy az én cetlim tetején az van, hogy „bonyolult történet, ötszáz oldal”. Néhány éve már viselős vagyok egy nagyregénnyel, ezt igazi szélesvásznú, színes-szagos dolognak képzeltem el, trombitákkal, ziháló férfikórussal, sok halállal, szerelemmel, irodalommal. Ha van időm, ennek az előmunkálataival bíbelődöm, de az igazi munka majd csak később kezdődik, előbb ugyanis le kell diplomáznom. És mire ez a tervezett nagyregény elkészül, valószínűleg jópár év múlva, addig még akár négy másik könyvem is megjelenhet: egyrészt egy-másfél éven belül valószínűleg összegyűlik egy újabb kötetre való elbeszélésem; másrészt félbehagytam egy nagyon ígéretesen induló esszéregényt a Halál Velencében lehetséges olvasatairól (ennek az első részeit a Puskin utca folyóiratban publikáltam); harmadrészt kidolgoztam egy eléggé érdekes szerkezetet egy majdani kritikakötet számára, aminek szintén megvagyok nagyjából a felével; végül, de nem utolsósorban pedig azt remélem, hogy a jövőre elkészítendő két szakdolgozatomat is sikerül majd egyetlen kötetté összegyúrni. Ja, és ha minden jól megy, a 2009-es Könyvfesztiválra megjelenik az első igazán komoly műfordítási munkám, Alain Robbe-Grillet Un roman sentimental című regénye a Magvető Kiadónál. Szóval tényleg nincs megállás, mulatságból, férfimunkából lesz elég.

(Fotó © Ritter Doron)


nyomtat

Szerzők

-- Ughy Szabina --


További írások a rovatból

Kötetlenül Pásztor Andreával
Vaktérkép
Lapis József: Elég, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022
Burns Katalin Esőcsinálás című kötetének bemutatója

Más művészeti ágakról

Fehér Balázs Benő rendezése a Stúdió K-ban
Steven Spielberg: A Fabelman család
Andrej Losak Szétrombolt kapcsolatok című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés