Juan Carlos Onetti (1909–1994) Uruguayban, Montevideóban született, de élt Buenos Airesben is. 1974-ben hazájában a diktatúra alatt börtönbe került, ahonnan csak külföldi segítséggel szabadult, emiatt Madridba költözött, és ott is élt haláláig. 1980-ban megkapta a spanyol nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat. Nálunk A hajógyár című regénye már a hetvenes években megjelent, akkortájt, amikor Magyarországra is utat találtak a boom szerzői, s kötetet kaptak Cortázar vagy Borges novellái és García Márquez. Míg az utóbbi szerző körüli sztárkultusz azóta folyamatos, Cortázartól már csak néhány kevésbé kísérletező mű talált utat magának a szocialista könyvkiadás útvesztőjében, addig Onetti recepciója messze elmaradt világirodalmi jelentőségétől. A szerkesztők és fordítók régóta próbáltak változtatni mindezen: a mostani, Európa kiadónál megjelent négykötetes Onetti-életműsorozatnak A rövid az élet a negyedik és egyben zárókötete. A fordítás a Vargas Llosát és számos katalán szerzőt magyarító Tomcsányi Zsuzsanna műve. A sok szempontból főműnek számító könyvet megelőzi a A hajógyár című regény, melyet Székács Vera először 1977-ben megjelent fordításában olvashatunk, valamint négy kisregény Scholz László fordításában Egy névtelen sírra cím alatt, és a számos fordító munkáját összegző elbeszéléskötet, A megvalósult álom.

A spanyolul 1950-ben megjelent regényben Borges világtól elidegenedett író-fordító-tudós alakjai helyett a főszereplő, bár művész, de „a propaganda szolgálója”: egy reklámügynökségnél tengődő író, Brausen. Mivel megélhetési gondjai vannak, egy film forgatókönyvét kell szállítania barátjának, Steinnek. Ha nincs történet, nincs pénz: az írás így lesz létfeltétel, de mint az várható, írni nem is olyan könnyű. Brausen alkotói válsággal küzd, és a forgatókönyv apró részletei, a helyszínek, a szereplők és a szituációk csak lassan bontakoznak ki képzeletében. Kulin Katalin, Onetti elemzője ír arról, hogy A hajógyár szövegében az ingerek, a szereplőket ért benyomások az elsődlegesek, nem pedig a jellemábrázolás. Ezért olyan hosszúak a végtelenségig húzódó egymás mellé rendelésekből, a jelzők metonimikus sorából álló mondatai, melyek átültetése hatalmas feladat elé állította a fordítót. Ilyen impresszió-sorozat révén ismerjük meg Brausen forgatókönyvének és Onetti több más regényének (Egy névtelen sírra, A hajógyár) „Macondóját”. Santa María egy képzeletbeli kisváros, tipikus posztkoloniális helyszín, ahol szegény őslakosok és gazdag svájci betelepülők néznek farkasszemet egymással. Mikor Brausen megrajzolja a kisváros térképét, már tudja, hogy a történet végére maga is eljut az általa kitalált városba, és azon sem fog elcsodálkozni, hogy az pontosan úgy fest, mint ahogyan ő azt előre elképzelte.

Santa Maríában él kitalált hőse, Díaz Grey orvos, akinek sorsa sok szempontból párhuzamos Brausenével. A regény elbizonytalanító hatásához hozzájárul, hogy a két történetszál fejezetről fejezetre váltja egymást, vagyis hol Brausen Montevideójában, hol pedig Díaz Grey Santa María-béli rendelőjében vagyunk, és míg Brausen végül átlép a fikció világába, addig hőse és tükörképe, Díaz Grey Santa Maríából kiszabadulva a valódi Buenos Airesbe jut. Csakúgy, mint a spanyol Unamuno Niebla (Köd) című regényében, a fiktív hős fellázad szerzője ellen, az olvasó pedig végképp elbizonytalanodik, amikor az utolsó fejezet narrátora már Díaz Grey, és most már az ő szemével látjuk az addigi elbeszélő, Brausen alakját. Fejezetenként változó szinteken, az időt, a teret és a valóság-fikció határát megbontva halad az elbeszélés: az olvasó valóban az „elágazó ösvények kertjében” jár.

Sokak szerint a latin-amerikai próza megújulása ott kezdődik, ahol a regény többé már nem a konkrét társadalmi-regionális problémákat hivatott ábrázolni, hanem egyetemes szintre lép: a gazdasági szükségszerűség, a terjeszkedő Észak-Amerika képét A rövid az idő csupán finom irónián keresztül festi. Brausen főnöke, Macleod átlátszó szerepet játszik, csak hogy túlteljesítse a New York-i anyavállalat igényeit, mert ott „már élvonalbeli költők verseiből is csináltak reklámot”.

Ebbe a rendszerbe hősünk nem tud, és nem is akar beilleszkedni, ezért magánvállalkozó lesz, de íróasztala, és – borgesi gesztussal élve – Onettinek nevezett unalmas hivatalnoktól bérelt fél-irodája csak álca. Brausen nem a tettek, hanem a reflexió embere, úgy érzi élete „csupán üres öntőforma, egy nemtörődömségből fennmaradt régi jelentés és egy – emberek, városi utcák és percek meg a rutincselekvések közt hitehagyottan sodródó – lény puszta ábrázolása.” (215) A lét értelme csakis a halál felé közeledve nyer értelmet: a regényben a halál egy értelmetlen gyilkosság formájában történik: Brausen megteremti aktív, cselekvő és erőszakos alteregóját, Arcét, akinek feladata egy gyilkosság elkövetése. Ám Camus Mersault-jával ellentétben Brausen-Arce még csak ezt sem képes egymaga véghez vinni.

A regény férfiközpontú, nőalakjait, a megalázott-kihasznált prostituáltat, a megközelíthetetlen szűzies nőt, vagy éppen a már nem szeretett feleséget mindig csak tárgyként mutatja be: a női nem mintha zárt világot alkotna, de pont ezért, hiányában, a felszín hímsovinizmusa mögött, a férfijellem hiátusaiban van jelen. A férfi és nő közti szerelem pedig mintha nem is létezne, vagyis hát pont az a baj, hogy létezik, de csupán ideaként, és ez a szerelem-fogalom Brausen számára sehogy sem fér össze a folyton változó alteregókra és fikciókra töredezett személyiséggel. A főhős teljesen egyedül van, mindenféle kapcsolata megszakad a külvilággal, és egy idő után rájövünk, csakis maga a főhős létezik a regény világában, hiszen minden szereplő vagy egyenest az ő agyszüleménye, vagy személyiségének egy aspektusa.

Ebben az egzisztenciális kárhozatban keresi Brausen a megváltást: a gyilkosság (amit más hajt végre helyette), önmaga megkettőzése a fikcióban (Díaz Grey, aki fellázad ellene) nem hoz megváltást, és a történet végül annak felismerésébe torkollik, hogy minden csak utánzás, jelmezbál. A regényben könnyen eltéved az olvasó, a szimbólumok rejtett összefüggései, az idősíkok egymásba játszása végül felszámolja az ok-okozat, múlt és jövő fogalmait. Minden tett megismétlődhet más szinten és más időben, és, akárcsak Kunderánál, ez az örök visszatérés az oka annak, hogy az erkölcsi rend, a vallás vagy ideológia bizonyossága helyett csak egy Isten és rendszer nélküli világról olvasunk. Az e világba vetett ember számára csakis a jelmezbál, a szimulakrum tudatos felismerése, biztos pont hiányában a folytonos menekülés jelenthet megváltást.

Nem könnyű olvasmány, de ha valaki A varázshegyet képes volt végigizgulni, vagy egyhuzamban fogyasztotta Kundera regényeit, annak érdemes próbát tennie Onettivel is. Bár a regény hosszú, és mindent megtesz azért, hogy olvasója dolgát megnehezítse, ha az figyelmét összeszedve mégis képes együltében végigolvasni néhány fejezetet, akkor hálából az utalások és szimbólumok kirakósjátékával örvendeztet meg, és azzal a pozitív csalódással, hogy e nehéz mű mégiscsak képes humoros és szórakoztató lenni. Talán jobb lett volna, ha a spanyol-amerikai szerzők egyenletesebben érkeznek el hozzánk is, habár még mindig Onetti járt jobban, ha azt nézzük, hogy például Julio Cortázar legismertebb és a fordítót-olvasót nem kevésbé próbára tévő műve, a Rayuela (Ugróiskola) továbbra is vár a magyar nyelvű megjelenésre.