A John Wick széria negyedik felvonása egy tökéletesen koreografált akciómusical, melyben a játékidő nagy részét a különböző fegyvernemben megejtett összecsapások teszik ki. A közel háromórás film a csúcsára járatja a John Wick-univerzum jellegzetességeit, mint a keleti harcművészet és a golyózápor táncát, a középkori időket idéző etikai kódexet és a minden sarkon felbukkanó bérgyilkosok armadáját. Valaki kiszáll, valaki beszáll, a vérdíj és a hullák száma nő.

Csodálkozó tekintetek, leesett állak, könnyes szemek. Spielberg-filmet nézünk. A többszörös Oscar-díjas rendező legújabb munkájában nemcsak azt szeretné megmutatni, hogy milyen érzelmi folyamatok játszódnak le, amikor elvarázsol bennünket a mozi, hanem azt is, hogy ő maga mit szeretne kiváltani a nézőből, amikor filmet készít. Az önéletrajzi ihletésű A Fabelman családban szentimentálisan mesél a gyerekkoráról és rendezővé válásának fontos fejezeteiről, továbbá csatlakozik azokhoz a filmesekhez, akik az elmúlt években saját életüket vetítették le a nagyvásznon.

Ahogy azt a keleti vallások is tanítják, az önmagunk megismeréséhez vezető utat a legnehezebb megtenni, formálódó kapcsolataink tükrében és magányunk csendjében kell felidézni és bejárni a múltat behálózó ösvényeket, hogy végül megérkezzünk a jelenbe és a megszerzett tudással tekintsünk előre a jövőbe. A Nyolc hegy külső és belső utazásra invitálja a nézőt, miközben egy barátság fejezeteit elmesélve ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyeket emlékeinkben örökre megőrzünk.

Az oknyomozó újságírás sokszor körülményes és kihívásokkal teli folyamatát bemutató filmek kánonja idén újabb darabbal bővült. Maria Schrader rendezése, az Azt mondta a filmproducert, Harvey Weinsteint érintő és a hollywoodi filmgyártásban előforduló szexuális visszaélések körüli botrányt dolgozza fel a New York Times két riporterének  nézőpontjából, akik nem adták fel, és addig kopogtattak az ajtókon, míg a nők beszélni nem kezdtek.

Ismét bebizonyosodott, hogy Agatha Christie történetein nem fog az idő vasfoga. Olyannyira így van ez, hogy az elmúlt években egyenesen reneszánszukat élik az írónő műveit feldolgozó adaptációk, valamint a (főként brit) filmkészítők inspirációért is előszeretettel fordulnak a krimi nagyasszonyához, hogy sikeresen idézhessék meg az általa tökéletesített műfajt. Az Ecc, pecc, ki lehetsz? is ezen próbálkozások egyike, amely ugyan remekül eleveníti fel a regények hangulatát, azonban az izgalmas bűntény bemutatása és annak felderítése terén már nem ér fel Christie zsenijéhez.

A vágyott utópiák és a rettegett disztópiák korát éljük. A filmkészítők ennek fényében újra és újra olyan elképzelt világokba repítenek bennünket, amelyek nem is állnak annyira messze a valóságtól. Orwell szelleme elevenedik meg Olivia Wilde Nincs baj, drágám című filmjében, melynek nagyobb a füstje, mint a lángja.

Egy rendező életművében 16 év hosszú kihagyás. Az amerikai függetlenfilm reménységének tartott Todd Field ennyi ideig nem hallatott magáról. A rendező most Cate Blanchettel az oldalán tér vissza a nemzetközi filmes porondra, hogy markáns lenyomatot adjon az elitista művészvilág belső hatalmi harcairól és az alkotói hullámvölgyekről.

A gyilkos járat A-listás sztárokkal telepakolt, japán miliőbe illesztett, száguldó szuperexpresszen játszódó bérgyilkosos dzsembori. David Leitch legújabb filmje ugyan nem hibátlan, de Tarantino és Guy Ritchie nyomdokain haladva az Atomszőkével és a Deadpool 2-vel befutott rendezőnek azért sikerült a nyári uborkaszezont feldobó, üdítően szórakoztató mozit összehoznia. 

A bevált recepten nem érdemes változtatni. Így volt ezzel Köbli Norbert is, aki 10 év után tért vissza Jung András és Markó Pál párosához, hogy ezúttal a ’60-as évek Magyarországán folytassa a sajátos „mester és tanítványa” történetet.

A hollywoodi filmgyártás eredeti és merész vizionáriusa, Robert Eggers a viking kultúrát választotta legújabb filmje, Az Északi című eposz témájául. Egy világot, melyet elönt a verejték, és ellep a vér szaga.

Életünk során, ha nagyon szerencsések vagyunk, adódnak olyan véletlen találkozások amelyek örökre nyomot hagynak bennünk. Szó szerint belebotlunk olyan emberekbe, akikre mindig emlékezni fogunk majd. De amíg tart az élmény, nem gondolunk a majdra. Paul Thomas Anderson új filmje, a Licorice Pizza egy tinédzser fiú szemszögéből mutatja be, hogy milyen az, amikor csak az itt és a most számít.

Felnőni nem könnyű. Mikortól számítunk valódi felnőttnek? És ha már felnőttnek valljuk magunkat, az azt is jelenti, hogy sínen vagyunk? Vége az egzisztenciális szorongásnak és a sodródásnak? Ezek a minden ember számára átélhető dilemmák régóta foglalkoztatják a különböző művészeti ágakat, így a filmek között is rengeteg olyat találunk, melyeknek központi témája a felnőtté válás.