A két részben két teljesen különböző előadást látunk: a kezdeti filozofikusabb gondolatok és asszociációk után a Tango en el cajonban a test fizikális képességeit megmutató mozgássorozatok kerülnek előtérbe, a lehető legegyszerűbb jelmezekben, minimális díszlettel, folyamatosan építkező zenével, mialatt a tangó elemei ugyanúgy helyet kapnak, mint a sporté, a futásé. Miniatűrök sorozatát kapjuk, a csábítás és vágyakozás képei elevenednek meg a táncon keresztül.

A Lélekvilágotvedlik programfüzetben olvasható koncepciója nem túl eredeti: „A vedlés elengedhetetlen velejárója annak, hogy az ember emberebbé váljon. Önmagát szüli önmagából saját magán keresztül. Fájdalmas és egyben megnyugtató tény, hogy mindnyájan szabadnak születtünk, de csak kevesen értik ezt, mert valójában csak akkor szabad az ember, ha képes igazán szeretni.” Az újjászületés motívuma mint rituális cselekedet beavatás, átváltoztatás, új ismeretek megszerzése, amely életünk során olykor teljesen észrevétlenül, többször is bekövetkezik. Ezt láthatjuk a színpadon végtelenül leegyszerűsítve, s ez semmiképpen sem negatív kritika.

A bebábozódott állapotból való kilépés, a fény keresése, a sötétségből a fényre való kijutás motívuma, a tapintás, látás megtapasztalása, a másik test melege, önmagunk kitárulkozása a másik karjaiban – alapvetően ezekre épít a darab. Ám mindez teljesen reflektálatlan marad, 45 percen keresztül ennek a viszonylag könnyen befogadható, megtapasztalható állapotnak a jellemzőit, stációit látjuk. Pedig vágyunk valamiféle értelmezésre, hiszen a problémafelvetés, a kérdés örökké aktuális; nem véletlen, hogy a programfüzetben olvasható rövid ajánló is az igazi szeretetet emeli ki, amelyben az ember valamit mindig felad önmagából, és ezáltal alakul önmaga előtt is valaki mássá, a másik közelségében.

A mozgássorozatok is ezt az átmenetiséget ábrázolják, plasztikus képeken keresztül láthatjuk az átváltozás, a születés vagy újjászületés bizonytalan, tapogatózó, fényre vágyó állapotát. Szép példája ennek, hogy egy-egy fénycsík megjelenésére minden „lény” ugyanazon a helyen gyűlik össze, s fölfelé nézve a kiutat keresi. Valóban „lények”, pontosan még nem meghatározhatók, mozgásuk az emberi és állati között van, s éppen ez teszi jelenlétüket rendkívül szuggesztívvé. Kezdetben mindannyian egyformák, aztán önálló (talán az identitást vagy az új identitást létrehozó?) mozdulatsorok által válnak egyénivé.

A darab legelején néhány másodpercig egy fehér ruhás nőt látunk teljes sötétségben a függöny előtt, aki újra és újra feltűnik az előadás során, de a többiek szinte észre sem veszik. Mégis gondoskodik, ölbe veszi az emberek fejét, simogat. Aztán valamiféle átlátszó, celofánszerű anyag szinte fullasztó szorításának testről való leszakításával folytatódik az első rész, a táncosok ekkor még a földön fekve virág alakban helyezkednek el, ez a kiindulópont, amelyet erősít a középen álló, fehér ruhát viselő, már említett nőalak. Talán anya, életet adó, origó.

A második rész főhajtás Leszták Tibor emléke előtt, aki közel két évtizeden keresztül volt a MU Színház művészeti vezetője, helyet biztosított, lehetőséget adott azon fiatal tehetségek számára, akik saját bevallásuk szerint így azt tehették és tehetik, amit igazán szeretnek: táncolhatnak.

Lélekvilágotvedlik

Táncolják: Frigy Ádám, Mádi László, Horváth Adrienn, Oláh László, Dorota Łęcka, Arany Virág

Koreográfus: Gergely Attila

Tango en el cajon

Táncolják: Frigy Ádám, Mádi László, Horváth Adrienn, Oláh László, Dorota Łęcka

Zene: montázs
Fény: Fejes Ádám

Koreográfus: Hámor József

Bemutató:
2009. február 27.
MU Színház

A képek forrása: www.szinhazajanlo.hu