E kérdésekre természetesen nem lehet egyszerűen választ adni, de a kísérlet, hogy megválaszoljuk őket, közelebb visz minket a 20. század rejtélyeinek megválaszolásához. A kérdést, hogy mi lett volna ha, sok jó történész is rögtön visszautasítja, pedig releváns megközelítés a történettudományban. Ha eleve kizárjuk a választ, részben azt ismerjük el, hogy nem értjük a miért kérdését sem. Azonban, ahogy Lukacs fogalmaz, csak valószerűségen nyugvó kérdéseket lehet így megvizsgálni. Az, hogy mi történt volna, ha Roosevelt nem hal meg 1945-ben, nem valószerű, hiszen ekkorra már „a halál küszöbére ért”, a halála nem a véletlen műve volt. John Lukacs felvetései azonban a valószerűség talaján állnak, és segítenek jobban belelátni annak a néhány embernek a fejébe, aki a sorsdöntő hat évben a világ sorsát irányította: Hitlerébe, Sztálinéba, Churchillébe és Rooseveltébe.

A második világháború Hitler háborúja volt. Nincs igaza A. J. P. Taylornak, aki azt írta, hogy csak Danzig állt Lengyelország és a németek között. Hitler valóban akarta ezt a háborút, és miatta vált a háború olyan epikus küzdelemmé, amibe az egész kontinens belerokkant. „Hitler nem volt egyszerű ember”, mondja Lukacs, hozzátéve, hogy akik pusztán elmeháborodottat látnak benne, azok nem értik meg őt, s ráadásul csökkentik a felelősségét. Fanatizmusa nem vakította el annyira, amennyire sokan gondolják. Lukacs egyik legérdekesebb gondolata, hogy Hitler már 1941-ben tudta, hogy a háborút nem nyerheti meg. Ugyanakkor azt is hitte, hogy nem kell feltétlenül elveszítenie. Elkezdődött az igazi világháború, a Szovjetunió és Amerika részvételével, ami már nem az a harc volt, amit eltervezett. Ennek megfelelően teljesen megváltoztatta Németország stratégiáját, a legfőbb céllá a két front egyikén való meggyőző sikert és a szovjet-amerikai szövetség felbomlasztását téve. Nem véletlen, hogy Hitler a kisujját sem mozdította, mikor a brit hadsereget Dunkerque-nél kimenekítették. A németek túlnyomó többsége is érezte, hogy „két háborút” vívnak: egy többé-kevésbé hagyományos háborút a nyugati hatalmakkal, és élet-halál harcot a Szovjetunióval. Amikor a németek hátráltak Olaszországban, Rómához egy ujjal sem nyúltak hozzá, miközben a Vörös Hadsereg előtt egész Kelet-Európát porig rombolták. Sztálin is panaszolta, hogy a németek Csehszlovákiában „veszettül harcolnak… valami ismeretlen [vasút]állomásért, amire annyi szükségük van, mint halottnak a borogatásra”. Ez a tény, valamint az amerikai és német hírszerzés közötti svájci tárgyalások komolyan felébresztették az oroszok gyanakvását. A kommunisták és kapitalisták kényszerű együttműködése végül tényleg szétesett, ahogy Hitler gondolta, bár ez a második világháború kimenetelét már nem befolyásolhatta. Végül még Sztálin rémálma, a német-amerikai szövetség is létrejött.

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az atombomba kutatásáról szól, a német Werner Heisenberg és a dán Niels Bohr közötti kapcsolaton keresztül. Heisenberg Bohr tanítványa volt, és bár nem voltak nemzetiszocialista szimpátiái, hazafiúi szempontból támogatta a háborút, főleg a Szovjetunió ellen folyót. Bohr viszont félig zsidó származású volt, akit végül 1943-ban kicsempésztek Dániából. Különösen titokzatos Heisenberg 1941. szeptemberi látogatása Koppenhágában, a „mintaprotektorátusban”. Akár a posztmodern narrációelmélet iránt érdeklődők figyelmét is felkeltheti kettejük „párbeszéde” az atomfegyverről. A bomba fejlesztéséről beszélgettek, és arról, hogy ki és mikor állíthatja elő a pusztító fegyvert. Heisenberg tudta, hogy figyeli a német titkosszolgálat, így többször elismételte, hogy a Birodalom nemsokára megnyeri a háborút. Közben, úgy tűnik, Heisenberg azért beszélt az atombombáról, mert azt gondolta, Bohr hatni tud a nyugati tudósokra, és így végül olyan egyezséget köthetnek, hogy mindkét ország tudósai megpróbálják meggátolni a bomba létrejöttét. Bohr úgy vélte, hogy az atombomba elkészítése a közeljövőben nem lehetséges, miközben Heisenberg éppen az ellenkezőjét vélte, bár máshogy nyilatkozott Albert Speer fegyverkezési miniszter kérdésére. A két fizikus találkozóiról pedig megírt, de fel nem adott, majd később megjelent levelekből értesülhetünk, amiket Bohr már az 1950-es években írt Heisenbergnek. A szövevényes kapcsolatról akár még a német titkosszolgálat is tudhatott. A német fizikus ötlete a tudósok határokon átnyúló egyezségéről azonban végül túl naivnak bizonyult.

Az ilyen epizódok mellett a könyv legfőbb kérdése a második világháború elhelyezése a 20. század történetében. Lukacs szerint nem helytállóak azok az értelmezések, melyek egy 1917-től kezdődő európai polgárháborúban látják a század nagy konfliktusát. Szerinte a hidegháború nem az orosz forradalommal kezdődött, hanem egyértelműen a második világháború következménye volt. Ez a konfliktus pedig nem a kommunizmus, hanem a szovjet hadsereg európai jelenléte miatt határozta meg a kontinens sorsát 1945 után. Ne feledjük, hogy 1989 után már nem volt hidegháború, pedig kommunizmus még létezett, csak az orosz csapatok nem voltak már Európában. A világháború öröksége így 1989-ig határozta meg döntő módon a világ sorsát.