bezár
 

irodalom

2012. 01. 30.
Varázsigének és megszólításnak
Beszélgetés Kemény Lilivel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Varázsigének és megszólításnak Tavaly november végén, a Magvető Kiadónál jelent meg Kemény Lili első, Madaram című verseskötete. Az itt következő beszélgetés a CrossoVers-estek keretében, a Kalicka Bisztróban, 2011. november 23-án elhangzott előbemutató szerkesztett, kiegészített változata.
PRAE.HU: Önző leszek és onnan indítok, ahonnan a barátságunk kezdődik. Sárváron, a Kárpát-medencei diákírók, diákköltők országos találkozóján 2008-cal kezdődően négy alkalommal vettél részt. Elsőre dicséretet kaptál, 2009-ben ezüstöt, aztán aranyat, majd 2011-ben megint ezüstöt. Közben voltál háromszor a Deákpoézisen, ahol megintcsak nyertél. 2008-ban megalakult a Körhinta Kör nevű versblog, aminek a tagja vagy, s amely most éppen átalakuláson megy keresztül. Hogy érint az téged, hogy tizenöt évesen a szövegeid érdemessé tettek arra, hogy bekerültél ilyen versenyekre, egy ilyen közösségbe, hogyan tudtad az itt szerzett tapasztalatokat hasznosítani, akár a Madaramban megjelent versek szempontjából?

A Sárvári Diákírók versenyét úgy kell elképzelni, hogy minden magyarul író gimnazista (14-18) pályázhat, és a legjobb ötvenet meghívják három napra Sárvárra, ahol egy zsűri (Mezey Katalin vezetésével) darabjaira szedi, majd díjazza a pályaműveket. Elsős gimnazistaként ott összebarátkozhattam veletek, végzősökkel, és azóta is meglep, hogy képesek voltatok engem komolyan venni és egyenrangúként kezelni. Ez a három-négy év, ami köztünk van, akkor nagyon soknak tűnt. Szerencsére Zilahi Annának és Lázár Bence Andrásnak eszébe jutott, hogy az interneten tarthatjuk a kapcsolatot, úgyhogy összehoztak egy honlapot, a Körhinta Kört, ahová feltehettük és kommentekben megbeszélhettük a verseinket. Itt és veletek tanultam meg gondolkodni, nemcsak versekről, hanem mindenről. Persze ha most visszaolvasom azokat a kritikai véleményeket, amiket akkoriban írtam a Körhintára kitett versekről, akkor nagyon szégyenkezem miattuk, mert fogalmam nem volt róla, hogy mi az a vers, és mi a fenéről írok egyáltalán. Az ország különböző pontjain laktunk, volt, aki egyetemista volt már, volt aki még gimnazista, de azért jónéhányszor sikerült összehoznunk leülős-borozgatós műhelymunkákat is, ahol megbeszélhettük a verseinket. Gyakran negyven percet vitatkoztunk egy névelőn. Ezekből a beszélgetésekből nem verset írni tanultam meg, mert azt még ma sem merem mondani, de azt megértettem, hogy nem lehet lustának lenni, mindent végig kell gondolni százszor. Vagyis ha leírtunk és jónak is gondoltunk valamit, az még nincs kőbe vésve, azon addig kell dolgozni, amíg egészen pontosan olyan nem lesz, amilyet szeretnénk. És nem lehet "úgyhagyni" a dolgokat. És hogy természetesen ez nemcsak a versekkel van így, hanem más munkákkal is.

PRAE.HU: Az irodalmi megérintettség, tapasztalatszerzés mellett, éppen a Madaram összeállásának közvetlen előzményeként, van egy másik dolog, ami hasonló hatású lehet: kinn éltél egy évig Berlinben. Változtatott, formált-e, és ha igen, mit az irodalmi érdeklődéseden, a viszonyulásodon a kinn töltött idő, érezhető jelei mutatkoznak-e a kötetben olvasható verseken? Kérdés ez azért is, mert a könyvben több olyan szöveg is van, ami a városra, és a városi létre reflektál, és ez az én olvasatomban nemcsak Budapestet jelentette…

Nem igazán. Mikor kint éltem Berlinben, alig írtam, és akkor is csak kényszerből: felkérésre, határidőre. Csak input volt, és semmi output. Nagyon sokáig lidérces rémálomnak éreztem az egészet, hogy itt vagyok Berlinben, és nem tudok írni. Berlinben újra egyszerű gimnazista lettem, ráadásul buta gimnazista, hiszen eleinte nem értettem a nyelvet, ezért mindenki úgy kezelt, mint egy hülyét. És nyomasztott, hogy mi lesz majd, ha hazajövök: hogy míg én ott a tanulóévemet töltöm, az itteni világom meg fog változni, és én nem fogok tudni újra úgy írni a saját világomról sem, mint azelőtt. Szerencsére miután hazajöttem, ez a görcs feloldódott bennem. (Persze azt remélem, hogy azóta jobb verseket írok, vagyis hogy mégis meglátszik rajtam Berlin és az eltelt idő, de még nem sikerült rajtakapnom, hogy miben.)

PRAE.HU: Azonban a Madaram elkészülésének a tanulási folyamat, az olvasás és a verseid megírása mellett volt egy másik, külső tényezője is. Petri György halálának 10. évfordulójára az N&n Galéria, Nagy Bálint alapított egy díjat, ami kötettel még nem rendelkező fiatal alkotót segít hozzá az első könyvhöz. A kuratórium 2010-ben téged tartott erre méltónak. A Magvető Kiadó vállalta ezeknek a köteteknek a megjelentetését. Ha nem lett volna a Petri-díj, akkor is lenne ez a kötet?

Valószínűleg egy fél év múlva lenne (kaptam rá konkrét ajánlatot, ezért nagy a szám), de az is valószínű, hogy nem lenne ennyire szép, mint amilyenre Pintér József megtervezte. Abban az időben, mikor a Petri-díjra jelöltek, a verseim egy Szívarcú munkacímet viselő fájlban voltak összegyűjtve, körülbelül ugyanilyen mennyiségben, mint ahány most a Madaramban van. A Szívarcú volt az egyik első versem, a legelső Sárváron még bele is válogatták abba a kis füzetbe, amit ott mindig kiadnak, hogy mindenki láthassa a többiek verseit. És ez volt az egyik első versem, amiről remek kritikai érzékkel tudtam, hogy ha egyszer lesz egy igazi kötetem, abba ez nem fog beleférni. De a címét szerettem, és jó darabig megtartottam (egyébként ez az egyik családi becenevem).

PRAE.HU: A kötet borítóján felhasznált rajzot te készítetted, de más társművészetekkel is behatóan foglalkozol. Elsőéves vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán: egy interjúban azt mondtad, hogy a filmben nemcsak szöveg van, hanem kép is, ami téged egyelőre inkább megrémít. Ezek szerint te vagy az, aki a cselekmény, a textus, a történet felől jön, miközben az osztálytársaid nagy része a vizualitás felől közelít a filmhez. Mindeközben a Kisszínes nevű zenekarod is dübörög. És akkor emellett a képzőművészet is közel áll hozzád. Amíg Berlinben voltál, majdnem minden nap kitettél a Facebookra egy-egy festményt, elég tetemes mennyiség gyűlt össze, nekem is sokszor telt azzal a délutánom, hogy keresgéltem, hogy az a kép kié, és vajon miért tetted ki épp azt. Az a sok művészeti ág, amit művelsz, hogyan rendeződik össze a fejedben, ezek átjárnak-e egymásba?

Megpróbálom elválasztani őket egymástól, viszont mindegyik tapasztalatait felhasználom mindegyikhez. Ez persze önellentmondás, de mondok példát. A prózaírás például sokkal nagyobb koncentrációt igényel, mint a vers, én sokkal nehezebbnek gondolom, mint versírást, a versírás szabad, a prózaírás meg nem szabad. És itt segít a film. Mikor az ember egy filmen gondolkozik, akkor rengeteg mindent figyelembe kell vennie a saját ötletein kívül, ilyeneket, mint a megvalósíthatóság, a színészei testalkata, a lámpák, az, hogy az eszköz, amivel felvételt készít, hány percet tud rögzíteni stb. Így a filmezés megtanít például arra, hogy miközben írsz, aközben még legyen egy hátsó rekesz a fejedben, ahol valami mást számol a processzor. Így egyszerűen maga a metódus segít fejlődni. De tulajdonképpen a végtermékek mind ugyanarra valók, hogy érzéseket adjanak át. És ezt mind más módon teszik, de a lényeg, az ugyanaz.

PRAE.HU: A kötet címe: Madaram. Van ennek a szónak valami varázsige jellege, tehát mintha már a kimondásában benne lenne a varázslat. Ez a mese felé terelheti el a kötet értelmezését. Viszont lehet ez egy megszólítás is, népdalokat idéző, folklorizáló jelleget is tudnék neki adni, de ugyanakkor a bölcs, öreg, kedves nagyszülők is szokták így megszólítani az unokájukat. Az a jótékony feszültség, ami a két értelmezés között van, a kötet erejét is adhatja, a te költői pozíciók közti küzdelmeidet is jelentheti. Egyszerre gyermeki világ és a legjobb értelemben vett koravén megszólalás. Mindemellett a madár a kötet egyik legfontosabb, leggyakoribb motívuma: rigó hétszer, varjú hétszer, galamb egyszer. Neked mit rejteget ez a cím?

Ezt mind. Eredetileg a Madaram egy Kisszínes-dal, egy nagyon lassú ballada három hangra. Egy szörnyen szomorú szerelmi háromszögtörténet, ahol a "madaram" megszólítást a lányok a szerelmüknek mondják, akire mindketten szeretnének varázslatot bocsátani, de csak egyiküknek sikerül. Ennek a balladának van egy mellékdala. A balladát nem tettem be a kötetbe, mert versnek nem lenne elég, de a pörgős, ritmusos mellékdalt viszont igen, Siratódal címen. (Még egy vers van, ami egy kis változtatással Kisszínes-dalként is létezik, az Ő.) Szóval igen, varázsigének szántam, és megszólításnak.

PRAE.HU: Ez a kötet különleges időpontban és kontextusba érkezett. Dunajcsik Mátyás utalt az egybeesésre Térey János Szétszóratás című (újra)kötetének bemutatóján, miszerint a fiatal magyar irodalom két fontos mesterének, Kemény Istvánnak és Téreynek is megjelentek most a korai versei: Térey első kötete, Keménynek pedig az összegyűjtött. És kiemelte, hogy épp most jelenik meg Kemény Lili kötete is, aki biológiailag ugyan csak egy generációval van Kemény István nemzedéke alatt, de irodalomban mintha még egy, általában a Telep csoporttal fémjelzett generáció közbeékelődne (talán a Körhinta Kör számára nyújtott – szerintem elsősorban – intézményi előkép miatt). Te is így helyeznéd el magadat ebben a folyamatban? Vagy vannak esetleg olyan szerzőid, akik megtörhetik ezt a megszilárdulni látszó kontinuitást?

Édesapámhoz természetesen szövegszerűleg is hasonlítok. De ez legtöbbször nem a versei közvetlen hatásának tudható be, hanem annak, hogy ő nevelt fel, és minden este találkozom és beszélgetek vele. A hatását tehát sajnos nem tudtam soha elkerülni, rengeteg olyan teljesen abszurd kép van, ami már az előtt is ott volt az agyamban, mielőtt Az ellenség művészetében olvastam, és konstatáltam, hogy már meg van írva. Például azt, hogy egy hatalmas fektetett számlapú órán élünk, aminek a nagymutatója időnként elsöpör fölöttünk, ezt én is megálmodtam, mielőtt egyáltalán olvasni tudtam volna. (És elébe menve a kérdésnek: nem, nem olvasta fel nekem a saját írásait.) Kérdés, hogy ez genetikus-e, vagy csak mindkettőnknek ugyanarról a tárgyról jutott eszünkbe, amit ugyanúgy néztünk éveken keresztül. Nyilván tényleg nem lehet függetleníteni engem az apámtól, de én azért örömmel venném, ha megpróbálnánk. Másrészt nyilván én a Körhinta felől jövök, a Körhinta pedig felőle és a Telep felől, amint ezt Dunajcsik Mátyás is elmondta. Akiket még mesteremként tartok számon, az Tóth Krisztina, Győrffy Ákos és Villon. Meg ha ideszámíthatjuk Lovasi Andrást, akkor őt is, és Jeszenyint (illetve Rab Zsuzsát, akinek a fordításában Jeszenyint olvasom és szeretem).

PRAE.HU: Érzed a Telepet (most eltekintve a megszerveződési hasonlóságoktól) poétikailag, hagyományválasztásban is a Körhinta Kör markáns előzményének?

Nehéz kérdés, mert egyik társaságot sem érzem elég homogénnek ahhoz, hogy egymáshoz lehessen hasonlítani őket. Mindkettőből inkább az egyéneket látom, és így is fölfedezhetők párhuzamok. A Körhinta korai szakaszában jellemzőbb volt a telepes és előszezonos hatás, azóta úgy érzem, mindenki talált egyéni hangot. Úgy vettem észre, a Körhintások jobban szeretnek rímes-ritmusos verset írni, mint az előző generáció, de ez is nagy általánosítás. Annyi biztos, hogy a körhintás költők nagy részét Sárvár és a Telep/Előszezon együtt indították el ebbe az irányba.

PRAE.HU: És, miután a Petri-díj változtatta meg a költői pályafutásodat, az is kérdés lehet, hogy ez az életmű mennyire szivárog be a munkáidba, számodra mit jelent. Petri tényleg már csak egy "figura" a fiatal magyar költőknek (ahogy azt épp a Telepesek közül többen is állítják), vagy azért látsz benne megdolgozható versanyagot is?

Az első találkozásom Petri nevével úgy történt, hogy te és Szöllősi Barnabás egy kocsmaasztalnál arról vitatkoztatok, hogy mondjuk Petri utolsó látogatása a nagyanyjánál egy szerdai vagy egy csütörtöki napon volt-e. Félelmetes volt, hogy milyen szinten ismertétek az életművet és az életrajzot. Persze én is úgy tettem, mintha picit ismerném, igyekeztem sejtelmesen mosolyogni, de aztán hazarohantam, és elolvastam a Petri-összest. Így, ahogy elolvastam, regényszerű volt az életmű, elég jól követhető történetté állt össze, és persze ebben benne van a figurája is. Mindenesetre az rögtön látszott, hogy jobb költő annál, mintsem hogy főleg azzal foglalkozzunk, mit ivott és mennyit. Viszont épp azért, mert együltő helyemben faltam fel az életművet, meg is csömörlöttem tőle: évekig nem vettem elő. De persze a mondatai folyamatosan ott voltak, rengetegszer írtam be valami fejemben motoszkálót a Google-ba, és jöttem rá, hogy persze-persze, ez is Petri-idézet. Aztán egyszercsak megkaptam ezt a díjat, (derült égből, mert azt sem tudtam, hogy lesz egy ilyen díj, és én jelölve vagyok rá), és köszönetképpen újra végigolvastam mindent. És akkor nagyon megszerettem.

PRAE.HU: Azért is feszegetem Petrit, mert a kötetedben van egy Kedves nemzedékem című ciklus, ami olyan generációs kérdéseket hoz finoman versbe, olyan közös tudásról vagy tudni akarásról beszél, ami a Telepre például egyáltalán nem jellemző. Őket elsősorban – és most sarkítok – az egzisztenciális, magánkérdések izgatják. Viszont akadnak talán tőlük eltérő esztétikát követő fiatalok – Szálinger Balázs például –, akiket foglalkoztatnak a fenti, rád is jellemző kérdések. Nálad mintha közelítési kísérletek történnének a család múltjára, sorsára, az európai múltra. Ez egyedi és sajátos vonása a kötetednek. Mennyire látod ezt a hangot időszerűnek, mennyire van helye a jelen irodalmi beszédében az ilyen típusú – közösségi? közéleti? – kérdésfeltevésnek?

Lehet, hogy ciki és korszerűtlen, de szeretek nagyobb témáknak nekimenni, és akár nagy szavakat is használni. A nemzedéket persze nem úgy kell érteni, hogy mi, akik '89 és ’93 között születtünk, és ilyen meg ilyen társadalmi, szociális, politikai, vallási környezetben nevelkedtünk, mit gondolunk most, 2011-ben, hanem úgy, hogy mi, tizenegynehányévesek, milyen érzelmi problémákkal vagyunk kénytelenek megbirkózni. És ezek közé vastagon beletartoznak a családi és kicsit tágabbi múlthoz való viszonyulások. A saját lelki attribútumaimat "osztottam szét" a nemzedékemnek, vagyis úgy tekintem, hogy mindenki nagyjából olyan, mint én, és úgy beszélek a korosztályomról, mintha sok kicsi Lili lenne, de nem zavar a sarkítás, a túlzás, a groteszkség a szövegekben. Nem akarok realisztikus lenni, mert az a fontos, hogy ha tényleg van közös életérzés, akkor azt adjam át. Tehát a közéletről való gondolkodást fontosnak tartom, de a verseim inkább érzelmi, vagy generációs felelősségtudati szinten szólnak a "köz"-ről. Nem politikai, nem aktuális. Viszont mivel mindig igyekszem csak olyasmit leírni, amit tudok, és mivel még nagyon kevés olyan dolog van, amiről tudom, hogy tudom, ezért nem merem közéletinek nevezni. De a versnek feladata, hogy reagáljon arra pillanatra, amiben írták és olvassák. Erősen kontextuális jellege van. Már csak a megjelenése körülményei is: megjelenik valahol, egy folyóiratban, az interneten, valami mellett, más szövegek, akár hírek mellett. Az olvasót is mindig arra az állapotra fogja emlékeztetni, amiben találkozott ezzel a szöveggel, azt az atmoszférát kell felidéznie. A vers nem olyan műfaj, hogy hetekig olvasod, és úgy veszed újra elő, hogy most megint rászánok pár hetet. Egy verset elolvasni pár perc, tehát könnyen mozdul, könnyen hozza-viszi a hozzá kötődő élményeket. Tulajdonképpen ez a vers értelme. Ezért írják és ezért olvassák.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Fehér Renátó --


További írások a rovatból

Markó Béla az SZTE-BTK-n
irodalom

A mindennapok újraírása A mindennapok újraírása
Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíjpályázat nyerteseinek beszélgetéséről
irodalom

Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 5. nap
irodalom

Az irodalomnak tényleg úgy van vége, hogy szórakoztat? Az irodalomnak tényleg úgy van vége, hogy szórakoztat?
Elindult a Késelés Villával 5. évada!

Más művészeti ágakról

Misima Jukio-Forte Társulat-Szkéné: Az égő ház
gyerek

Az olvasóval együtt olvasom a verseket Az olvasóval együtt olvasom a verseket
Interjú Fenyő D. Györggyel
Közönségtalálkozó Enyedi Ildikóval A feleségem története premier előtti vetítésén
gyerek

Szuperhős ógörög köntösben Szuperhős ógörög köntösben
Tasnádi István: Helló, Héraklész!, Pagony, 2021


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés