220VOLT
Vannak ilyen évek – mint a fekete lyuk: minden fény eltűnik bennük. '55-re nehéz lett a létezés: a pénz nem elég, nemhogy tervekhez, a napi élethez is alig. Apám sovány segédkutatói bére is épp csak fedezi a lakást és a család etetését, még úgy is, hogy a rokonság rendre küldi a csomagokat. Anyám csak igen szegényes vacsorákat tud feltálalni a nagy ebédlőasztalra. És ő még spórolni akart!
De lakni, együtt lakni, családozni jó, így is, az úriasszonyéktól leválasztatlanul. Anyámnak nagy boldogság otthon lenni: a szobát széles pászmákban mosó fényben leülni a nagyasztalhoz, érezni a nyitott erkélyajtók keltette huzatot, jó benézni a babához az ötszögű belső szobába, aztán szépen visszahajtani rá a kétszárnyú ajtót, hadd szuszogjon békében tovább. Apámnak nagy boldogság hazaérni: az ajtó előtt kulccsal a kézben megállva hallgatni a konyhai neszezést, majd benyitva anyám csókja, vagy – egyre többször, ahogy a terhessége előrehalad – a kiengesztelést sóvárgó durcássága. Jó tudni, hogy mindkettőnek ő a felelőse. Ahogy leszáll a 61-esről, már gyorsítja a lépteit, az orgonabokrok övezte kis kápolnát elhagyva befordul a sarkon, és szemben, az utca koronájaként ott a hatalmas sarokház, betölti a látóteret, hívja őt, mint az ölelés, tompaszögben szétnyíló szárnyaival.
A Győri úti ház - a bekarikázott ablakban anyám integet (Buda, 1955)
A ház néhány II. világháborús belövést leszámítva még szinte épen őrzi a Kós Károly tulipános vakolatmotívumait: öt emelet hosszan futnak le az ablakok mentén, mint egy óriás rajzolta kifestőminta. A faragott kapu megsötétedett fájával, hat vascirádás rozettaszemével, a nagy rézkilincs ismerős csikordulásával várja őt haza, a lépcsőház hűvösében majdnem sértetlenül pompázik a mélybordó márványburkolat. Még a lift is szépséges: vagy tíz személyt elbíró, hatalmas szekrény, alig megkopott mahagónifából. Akár egy gyóntatófülke – de odabent csak magát láthatja az ember sokszorosra megsokszorozódva a metszett velencei tükrökben. Az elegáns felvonó különben folyton elromlik, ilyenkor apám, a családi teher hordozója a lépcsőn cipeli fel a sufniból a negyedikre – plusz félemelet – a tüzelőt, a brikettet és az udvaron baltával felhasogatott fát a fején egyensúlyozott nyolcvanliteres mosófazékban. Ha két emelet közt akad el a lift, mielőtt kimászik, még ki is kell adogatnia a szénszemeket meg a fahasábokat azon a keskeny résen, ami a lift és a következő emelet plafonja közt maradt. Amikor harminc év múlva végül mégis kitatarozzák a házat, a szép liftszekrényt csak úgy kihajítják a sitt tetejére, az ember szíve majd’ megszakad, hogy nem lehet felvinni a lakásba, hogy nem lehet sehova se eltenni, hogy megmaradjon.
Anyám a még ép déli erkélyen Andreával (Buda, Győri út 12., 1955)
Apám a környékbe lesz szerelmes: egy életen át járja Buda lejtőit, előbb velünk, aztán anyámmal, vagy csak úgy magában, a maga örömére. Anyám meg beleszeret ugyanannak a távlati látványába: a panorámába. A konyhai munkából feltekintve a Várra lát, a palota bezöldült kupolájára, a sétány falára, a Mátyás mázas tornyára. A nagyszobában napestig elálldogál a széles ablakfülkében, lesve a hegyek fölött változó eget, vagy az erkélyek valamelyikén ücsörög, lábával ringatva a babakocsit. Megszereti a közeli szép parkokat is, a gondozott virágágyak alacsony kavicsbeton szegélyét, a nagylombú gesztenyefákat, a játszótér pirosra festett vascsöveit és a padokat, amiken el lehet nyalni egy fagylaltot, míg a baba alszik a mélykocsiban. De délután már beűzik innen a kirajzó kutyák és a nyílt titkokat egymás közt suttogva csereberélő nők.
A Csörsz utca park, a kerítésen túl a TF-pálya (Buda, 1955)
Ez a suttogás felér egy illegális rádióadással, ez a második nyilvánosság. A parkba járó kis- és nagymamáktól tudja meg azt is, hogy kedvenc cukrászdájának tulajdonosa, a szigorú-bajszos szikár Straub úr a háborúban nyilas volt, amiért ült is, de nem végezték ki, mert nem csinált semmit, és hogy a házbeli Juliska néniék megnevezhetetlen tekintélyének az az oka, hogy ők mint "megfigyelők" kapták azt az udvari lakást.
Anyám a Csörsz parkban Andreával (Buda, 1955)
Anyám e hírek hallatán még jobban siet behúzni maga mögött a lakásajtót: otthon valamiféle teljes biztonság illúziójába burkolózva lehet bámulni a billegő fényt a kórházkert lombjai közt vagy a hegygerincen a házárnyakról égbe induló füstcsíkokat – ez is mind a gyerekrajzokhoz hasonlatos, mint a ház frontján a tulipánok. Ha az úriasszony leheletfinom kopogása fel nem ébreszti, hazatérő apám is itt találja az ablak előtt, ebbe a tág levegőjű perspektívába belebódulva.
Keresztanyánk Andreával (Kóny, 1955)
Amikor anyám húga és a férje – akik természetesen elvállalják, hogy Andrea után az én keresztszüleim is ők lesznek – legközelebb ellátogatnak anyámékhoz, a két házaspár végzetes nagy elhatározásra jut: a hátralevő néhány hónapra, míg anyám megszül engem, Andrea náluk lesz falun. Majd meghozzák a keresztelőmre – addigra csak lezajlik az építkezéssel járó rumli is.
ITEM MCMLV
a két nagy erkélyt mindjárt megszerette
a délit főleg: gyakorta kiül
hogy növő hasát simogatva lesse
a mélységet míg izgalma lehűl
hogy biztonságos furcsa félelemben
ringassa a babát kint alkonyig
míg majd a harcok alatt a veremben
hallgatja hogy a balkont szétlövik –
a kornak meg se kottyan három évtized:
a csonk majd harminc évig lóg a tér felett