bezár
 

220VOLT

2018. 04. 19.
Danubia, egy
(életrajzi töredékek)
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Félek a Dunától.

Félek a Dunától. Ez a borongós folyam dadaista költők, gitáros farkasok, tetovált pillangók(1) hamvait sodorja a déli határok felé. Álmok, remények, röpülések vesznek el benne, és hullámain vigyorog a dinnyehéj. Mit ér az úszás és hajózás, az izmok és navigáció tudománya érzéketlen, hívogató csobogásában. Hiába könyörögsz vagy fenyegetőzöl, a félelem és szánalom nem segíthet rajtad. Helyzeted ostoba és komor, szinte kilátástalan. Pocsék ripacskodás az életed, de ezt még megbocsátaná. Ám te nyugodt habjain nevetve tapostál, pökhendin a szenvedélyek tükrére léptél, a kétségbeesett elem háborgó tarajára táncoltál. Magadra vess, ha levet. Gondolj az alámerülő kövekre és szelídségükre a fövenyben. Az algák és tátogó halak világára. Az istenért se merülnék bele, soha már.

Hétévesen fürödtem először a Dunában, Pancsovánál. Anyával meglátogattuk az unokanővérét, a nők műszálas bikinikben hevertek a kavicsos parton, halkan beszélgettek, citrom- és narancsminták feszítettek a kupolás melltartókon. Unatkoztam, forró volt a nap, nem tudtam még úszni, észre sem vették, mikor elnyelt az ár. Háttal mentem be a vízbe, apránként csúsztatva gumiszandálas lábam a mederben, a vádlimat hűvösen nyalta körül a folyó. Aztán beleléptem egy mély gödörbe, és a szememig felszaladt a világ. Lélegzetet se vettem, összeszorítottam a szám, és tisztán láttam a verőfényes strandot, ott volt az én Muttikám. Ide-oda lökdösött a hullám, álltam a gödörben, a II. világháborús bombázások óta teli volt velük a Duna, néha lehúzódott az államig a vízszint, levegő után kapkodtam. Percekig néztem a törülközőkön napozó, kártyázó, söröző embereket, amikor hangtalanul odarohant az anyám. Meddig akartál még benne állni? – kérdezte tőlem elszorult torokkal, amikor már a parizeres kenyeret faltam, és leáldozott a nap a túlpart fái mögött. Nem tudom – mondtam, és nem volt bennem rémület, csak csodálkozás.

Soha többé nem jártam Pancsován. A csavargás és a kiszámíthatatlan történelem olyan városokba sodort, ahol más folyók és gödrök mutatták meg a mélység káprázatát. Lett viszont egy barátom, aki egész életét ebben a dél-bánsági városkában töltötte, bár elismert művészként a Föld akármelyik helyén élhetne. Zograf, a szerb képregényrajzoló, akivel fürdőzésem után 35 évvel, 1997-ben ismerkedtünk meg, később ezt mesélte nekem: Kimentem az erkélyre megnézni, hogyan ünneplik nálunk a háború végét: néhányan a levegőbe lövöldöztek, a légelhárító tüzérség kezelői tüzet nyitottak, valami kölykök a Rape Me-t énekelték a Nirvanától… És eközben szakadatlanul égett, házmagasságnyi lángokkal a két napja lebombázott kőolaj-finomító… A szél a kormos füstöt a Duna felé fújta, és a víz elvitte tőlünk az édeskés szagot, idegen országok felé, csak a fojtogató keserűség maradt a szívünkben.

A jugoszláv „néphadsereg” behívója elől, akiket Slavko, a neoavantgárd költő és hithű Tito-kommunista megvetően csak „fasiszta vámpíroknak” nevezett, Erdélybe, a gyergyói hágóhoz menekültem. Egy év múlva Budapestre vetődtem. Megkerestem Anikó barátnémat, akivel együtt húztuk le itt az egyetemi éveket. Örültünk egymásnak, ittuk az apja házi pálinkáját, és régi dolgokról fecsegtünk. Emlékszel, mikor az uncsi pasidat kirúgtam, és zavarában rákönyökölt az olajos gáztűzhelyre? – Emlékszel, mikor a marsall meghalt, és te elbőgted magad? – Emlékszel rá, mikor először utaztunk a metrón? – kérdeztem tőle. Szomorúan nézett rám, és lemondóan cigire gyújtott. Anikó, aki tősgyökeres zentai magyar családból származik, úgy néz ki, mint a kánaáni szépségek: buja göndör, vörös haj, picit görbe orr, szeplők. Igen – válaszolta végül –, kiszállt egy ötvenes, jól öltözött férfi, és a szemembe köpte: Büdös zsidó! Mi nem értettük, becsapódott mögöttünk az ajtó, sértve éreztük magunkat, én pedig megnéztem a cipőm talpát, és bizonytalanul azt súgtam neki: Szerintem eltévesztette. Nem is vagyunk büdösek…

2004 húsvétján, mikor válás utáni nyomorúságomban sokat ittam, egy alkalmi szerető, hogy ne legyek egyedül az ünnepen, elvitt Pauer Gyulához, a szobrászhoz. Ott álltak körben a legendás alakok: a kettéhasadt Maya, a szuicid Péry Puci, és szabad volt megérinteni őket. Min dolgozik most, mester? – kérdeztem. Cipőkön – mondta –, meggyilkolt emberek cipőin. Akkor láttam először a Dunába lőtt zsidók emlékművét. Ott volt a makett az Egyetem téri műteremben, kicsiben, érinthetetlenül. Világítótornyot kellene építeni a Duna-partra, gondoltam, negyven méter magasat, mint a böjt napjai, a csúcsán tetraéder kristállyal, ami éjjel gyűjti magába a fényt és nappal bocsátja ki. Ez lenne a mi jelzőfényünk, egy tengertelen, világtalan nemzet végső reménye, kormányeltörésben.

Elmentem tegnap délután a parti sétányra, hogy felpróbáljam, van-e nekem való méret az öntöttvas cipők között. Nem találtam egyet sem. Csak álltam a kövön, mezítláb, és néztem a folyamot, csendesen. Istenem, merülnék bele, soha már.

Triceps-Falcsik_Ketten a Dunában (2011)


1 Bada Dada Tibor (1963–2006), Láposi Farkas (1970–2010), Deák Tamás Pillangó (1954–1994)

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Frédéric Tellier: A tűzön át
art&design

Ne legyen diszkrét Ne legyen diszkrét
Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" / Reök-palota, Szeged


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés