bezár
 

irodalom

2014. 02. 17.
Bullshitből várat, avagy: van-e dolga a kritikának a bestsellerrel és a trash-sel?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bullshitből várat, avagy: van-e dolga a kritikának a bestsellerrel és a trash-sel? Aki Szepesi Nikit (E. L. Jamest, Stephenie Meyert stb.) olvas, buta. Nála már csak az a butább, aki megírja, meg aki megveszi. Vagy netán az is, aki nem adja fölébb egy ilyesfajta sekélyes megállapításnál?
Egészen a közelmúltig, ha az ember megkísértette a tetszés szerinti fiatal magyar irodalomkritikust, mondaná már meg, melyik az a könyvtípus, amiről nemhogy ismertetést nem írna, de inkább venne kénsavas kézradírt, minthogy beleolvasson, szívfájdítóan unalmas, Klicsko-felhozómeccseket megszégyenítő egyhangúsággal ült volna tort a tágan értelmezett bestseller. Nem állítom, hogy 2013 trendfordító év lenne ebből a szempontból, mert egyelőre több jel is arra mutat, hogy az irodalomkritika nemhogy magával a bestsellerrel, de annak fúziós változatával, a magaskultúrába oltott (abba olvadó?) poppal sem tud mit kezdeni – sőt, mondhatni, még azzal tud a legkevésbé. Mégis, vannak olyan tendenciák, amelyek legalábbis felvetik azokat az angolszász világban a nyolcvanas-kilencvenes évektől teoretikus szinten is felmerülő kérdéseket, amiknek megrágásán, megemésztésén a magyar irodalmi közeg még a legkevésbé sincs túl, pedig talán nem lenne minden haszon nélkül való elgondolkodni rajtuk.

Mindez már csak azért is tűnik különösen indokoltnak, mert ha kulcsszavakat kellene társítanunk a – velünk élő – posztmodernhez, ezek egyike mindenképp a határ lenne, mégpedig negatív előjellel: annak átlépése, kiradírozása, eltörlése, gazdasági-politikai ("az egyesített Európa", Kelet-Európa háveli "visszatérése") színtéren éppúgy, mint a társadalmi-kulturális (multikulturalizmus), vagy a tudományos (inter- vagy multidiszciplinaritás, cultural studies) szcénában. E mindenütt jelenlévő transzgresszió, folyamatos határsértés trendjeinek logikus következménye két, többé-kevésbé párhuzamosan végbemenő, jelenleg is tartó folyamat, egyrészről magukban a művészetekben, másrészről azok professzionális befogadásában.

Előbbin azt a leginkább ozmózis fogalmával leírható folyamatot értjük, ahol az egyértelműen tömegkultúrához köthető, mélypop vagy egyenest trash úgy szivárog át a magaskultúrába, hogy az így kapott hibrid (mondjuk egy Tarantino-féle spagettiwestern) nem valamiféle torz troll, hanem minőségi és trendi, kvázi magaskulturális termék lesz: nemcsak kasszasiker, hanem reflektálható, mélységében is értelmezhető alkotás.

A másik, társadalom- és kultúratudományokban tapasztalható trend az alulnézet térhódítása, melynek sikere aligha értelmezhető a "hatvannyolcasságban" megtestesülő, meglehetősen heterogén, mégis rendszerint ugyanoda, a marginálishoz, a hangtalanhoz, a kirekesztetthez vezető baloldali eszmeáramlatok nélkül. Nem véletlen a kora újkori népi kultúra (Zemon Davis, Burke), a szubkultúrák (birminghami iskola), a betyárok (Hobsbawm), az eretnekek (Ginzburg) vagy a társadalmi nemek kutatásának tartós divatja, vagy a posztkoloniális diskurzus feltűnése (Said, Bhabha, Spivak): ha a huszadik század a tömegek kora, az elesett – ennek tudatosodásával – e század második felének sztárja az akadémiai közegben. Ilyen szempontból teljesen logikusnak tűnik, hogy a nagytól (nagy emberek, nagy események) a kicsi (a hétköznapi élet, alsóbb társadalmi osztályok) felé tolódó tudományok idővel érdeklődni kezdtek a szellemi eliten kívüli világ olvasmányélményei és kulturális horizontja iránt.

Érintsük most össze e két tendenciát az irodalomra koncentrálva. Van egyrészről egy feloszthatóságában megingatott irodalmunk, melyben egyre több a fúziós termék: Hetényi Zsuzsa gyűjtését követve "Borges a detektívregényt oltotta metafizikába, Nabokov az erotikát és az iróniát, Stanisław Lem a tudományos fantasztikumból csinált teológiát, Umberto Eco a kalandregényben landolt a szemiotika túlhaladásával, míg Milorad Pavić a gnoszeológiai fantazmagóriát szappanoperába tette át." Vannak továbbá teljes műfajaink, amelyeknek magas- vagy popkulturális besorolása radikálisan megingott. A krimi már Borges és Eco feltűnése óta szédeleg a szépirodalom felé, a huszonegyedik századi skandináv újhullám azonban, mint Babiczky Tibor rámutat, olyan árnyalt, mély és pontos társadalomképet vonultat fel, ami tévedhetetlenül emeli ki a detektívregény számára kijelölt krecliből (nálunk Kondor Vilmos vagy Baráth Katalin történelmi krimijei mutatnak hasonló jeleket). Szintén régóta e magas- és popkultúra közti hipotetikus határvonalon mozog a sci-fi, nemcsak Lem vagy Vonnegut (nálunk Moldova), hanem az újorosz irodalom révén is: Vojnovicstól Szorokinig, Pelevintől Glukhovskyig számos szépirodalmiként pozicionált író él a science-fiction eszköztárával. Nemcsak az egyes művek és szerzők, hanem teljes zsánerek esetében vakarhatják tehát a fejüket a könyvesbolti vagy könyvtári osztályozók; az irodalom vonalas elkülöníthetősége, szétdarabolhatósága fikció.

Ha azonban a pop- és szépirodalom nem is olyan élesen szétválasztható, logikusnak tűnik, hogy olyan műfaji hagyományokat is megkíséreljünk megismerni, amik a vegytiszta (vagy annak gondolt) szépirodalmi emlőkön nevelkedett kritikus számára ismeretlenek. Ennek, amint azt már sejtettem, főként Amerikában több évtizedes múltra visszatekintő professzionális hagyománya van: a számos egyetemi tanszék, konferencia és kötet mellett már a hetvenes évek óta megjelennek olyan, Magyarországon sem elérhetetlen periodikák, mint a Science Fiction Studies vagy a Studies in Popular Culture, ahol lektorált, alaposan válogatott, minőségi akadémiai tanulmányok jelenhetnek meg a Szex és New Yorkról, vagy a Simpson családról, s ebben a kulturális szintek közti átjárást engedő (vagyis a nem-szépirodalmi termékeket is kultúrelméleti, -történeti és -szociológiai apparátussal vizsgáló, azt is komolyan vevő) közegben tökéletesen legitim a Twilightot vagy a Harry Pottert Bildungsromanként olvasni. Sokatmondó, hogy bár magyarul is több, mint negyedszázada kapható John Sutherland Sikerkönyvek című, eredetileg 1981-es kötete (mely zsánerenként haladva kalauzol végig a hetvenes évek amerikai bestsellerein, a leleplezőtől a blúzrepesztőn át a katasztrófairodalomig, s mely egyszerre boncolgatja a siker társadalmi és műfaji hátterét, illetve az adott zsáner kulcstechnikáit, és -mechanizmusait), e szemlélet azóta sem igen szüremlik be a honi irodalomkritikába. Nálunk valamiért csak az utóbbi évek kényszerítettek igazán arra, hogy reflektáljunk a magas- és popirodalom regisztereinek és műfajainak keveredésére, illetve, hogy ezzel összefüggésben elgondolkodjunk azon, érdemes-e oly szigorúan kijelölni magas- és népszerű irodalom/művészet határait. Vegyük most számba e folyamat legforróbb pontjait és szimbolikus aktusait!

Elsőként a vitát gerjesztő műfajokra és szerzőkre koncentrálva ki kell emelnünk 1) a skandináv, illetve a magyar (történelmi) krimi körül kialakult, már említett élénk kritikai diskurzust (melyet végeredményben a műfaj magas irodalomba való befogadásának aktusaként értelmezhetünk), 2) a sokszoros határműfajnak tekinthető slam poetry térhódítására adott, meglehetősen polarizált reflexiókat a műfaj sikere, irodalmi státusza és értéke közti összefüggésekről, 3) A patkány éve című, trasht és magaskultúrát a kritika számára zavarbaejtően vegyítő Bartók Imre-regény kapcsán kialakult élénk disputát.

Ami az átjárás szimbolikus "engedélyezését" illeti, fontos, legitimáló erejű lépés a népszerű befogadását tekintve az a Marno János-interjú, melyben nemcsak olyan kulcsmondatok hangzanak el Pilinszky Apokrifjáról, miszerint az "egyszerre penetráns giccs és maga a csoda", de – élesen ellentmondva a középkorú, József Attila-díjas poétákról megfogalmazott olvasói elvárásoknak – megvallatik a költő Maffiózók iránti, cseppet sem visszafogott rajongása is. Marno egy másik interjúban kimondja: "Az ismertség még nem garancia a minőségre, de ez fordítva is igaz, attól, hogy valami népszerű, még nem biztos, hogy színvonaltalan" (példái ismét a Maffiózok és a Mad Men) ezzel tulajdonképpen rámutatva arra, hogy a magas- és popirodalom közti választóvonal, ha nem fogyasztási, hanem esztétikai szempontból tekintünk rá, sokszor félrevezető. Ahogy ugyanis Kemény István fogalmaz, "vannak silány slamszövegek, de az az érzésem, hogy arányaiban semmivel sincs több, mint silány hagyományos vers", vagyis egy-egy vitathatatlanul szépirodalminak gondolt mű végigolvasása épp úgy elpocsékolt idő lehet, mint egy közepesen rossz Vass Virág-köteté: a magas irodalom, sajnos, minőségileg legalább olyan heterogén, mint műfajilag. Marno szavait parafrazeálva: az ismertség még nem garancia a minőségre – de az ismeretlenség sem.

Ezzel nagyjából el is érkeztünk írásunk ama pontjához, melyben az éles műfaji választóvonalak bátor átlépésére biztatjuk a magyar kritikust. Egyrészt, mert tudományos és esztétikai szempontból ezek a határvonalak, mint az eddigiekből is kitűnt, korántsem egyszerűen meghúzhatóak, ha egyáltalán létezőek: a fúzió, a transzgresszió éppúgy sajátja a klasszikus szépirodalomnak, mint a horrornak (utóbbira Sepsi László hoz kiváló példákat Stephen King-pályaképében). Másrészt, ezzel szoros összefüggésben, az alkotói és befogadói oldalon is egyre nagyobb részt alkotnak azok a közvetlen rendszerváltás előtt vagy után született generációk, akik (ezer más mellett) már Marvel-képregényeken, amerikai rajzfilmeken, japán mangán, Britney Spearsen, Titanicon és sorozatokon szocializálódtak: ezek egyike sem klasszikus magaskulturális termék, de mindegyikük generációs identitásképző elem, így lenyomataik már most is érzékelhetően egyre inkább beszűrődnek a kortárs, magasnak tekintett irodalomba. (Csak, hogy egyetlen példát mondjunk, Bartók Imre Az ötödik tag című novellája az Új Forrás januári számában a Backstreet Boysnak állít atomkatasztrófába ágyazott emléket.) Vajon meddig nem megy e generációk értésének és értelmezésének kárára, ha nem ismerjük azt a képi-, hangzó- és olvasmányszubsztrátumot, amiből e generációk felépítik irodalmi világukat?
 
***

Maradt még egy kérdés: valóban nem folyik semmilyen érdemi diskurzus a bestseller- és trash-irodalomról a kortárs kritkában? Szerencsére de: a Prizma 2012-es, trashfilmre koncentráló, fontos elméleti szövegfordításokat is közlő számát 2013-ban és 2014 elején két másik, hasonló centrumú tematikus válogatás is követte: az Irodalmi Szemléé (2013/8) majd legújabban az Új Forrásé (2014/1); az irodalomkritikai szövegek az előbbiben, az irodalmiak (novellák, versek, illetve Nemes Z. Márió Szerves hulladék kiáltványa) az utóbbiban ülnek tort. Az alábbiakban a kritikai szövegek némelyikének szemléltetésszerű elemzésével szeretnénk néhány olyan perspektívát felvillantani, amelyek mentén remélhetőleg felszüremlik, miért és milyen eszközökkel gondoljuk elemezhetőnek a bestseller és a trash műfaját.












Elemzésünk első tárgya Hercsel Adél Strigulairodalom című írása, mely Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című kötetéről igyekszik "valami "ütőset" összeszedni. Hercsel írásának felépítése viszonylag egyszerű: előbb, mint mondja "a jól bevált módszert alkalmazva, a témával kapcsolatos szakirodalomhoz fordul", majd hosszasan sorolja az "erotikus irodalomként" címkézett műfaj reprezentánsait a francia, orosz, angolszász és magyar irodalmakból, hogy aztán végül három rövid bekezdésben állítsa kíméletlenül pellengérre magát a kötetet.

Hercsel írása tele van frappáns fordulatokkal, láthatólag végzett anyaggyűjtést is, feccölt tehát némi időt a megírásba, mégsem mondhatnánk, hogy írása hozzájárult volna a könyvről folytatott érdemi diskurzus kiépítéséhez. Ezen a ponton nyilván elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést: talán kellett volna? Miért lenne érdekes/fontos/elemzendő számunkra ez a könyv? Az én értelmezésemben a leginkább legitim válasz erre a sikeresség maga, annak ugyanis mindig a befogadó társadalomról van fontos mondanivalója. Ebben az esetben például egyáltalán nem evidens, hogy egy évi egyszer fókuszba kerülő egyéni sportág magyar szinten nem kiemelkedően sikeres, mérsékelten ismert arcának könyve miért hoz gyorsan húszezres példányszámot, még akkor sem, ha szexről van benne szó. A Hercsel által kazalba rakott (így alighanem szemléltetőnek szánt) "erotikus irodalom" labellel ellátott több tucat cím között ugyanis nagyjából ez az egyetlen metszéspont: aligha tudjuk rengeteg szállal összekötni Janus Pannonius pikáns verseit, Havas Henrik riportkönyveit és Nabokov Lolitáját, azok ugyanis minőségükben, zsánerükben, nézőpontjukban, céljaikban és eszközeikben egyaránt eltérnek egymástól. Nagyobb baj, hogy ez, a "szex" hívószó alá besorolt katyvasz az egyetlen műfaji kategória, melynek mentén elemezni igyekszik a művet, holott (s itt utalnék vissza a fentebb bőven elemzett határátlépés és műfaji hibriditás fontosságára) a női narrátor és a mű egyik fő kérdése ("miért lenne csak a férfiak előjoga a hódítás és a szex élvezete?") evidensen vetik fel a (vulgár)feminista emancipációs narratíva felőli olvasat lehetőségét, a könyv üzenete jól értelmezhető a nemrég még kultikus szingli-divathullám (Szex és New York, Bridget Jones naplója) irányából, ugyanakkor a sport világának "rejtett és kegyetlen oldalaira" való rámutatások beleilleszkednek a bennfentes és leleplező irodalom hagyományába is: a sport területén is van ennek előzménye, például Hajdu Szabolcs sokszoros díjnyertes Fehér tenyér című filmje. Szepesi könyve ráadásul nemcsak az aszkézis és a szadizmus, hanem a szexuális zaklatás felől is képet ad az uszodák világáról, márpedig mindháromnak komoly társadalmi fölhördülést kiváltó előtörténete van minálunk, elég elolvasni egy Egerszegi-interjút, néhány visszaemlékezést Széchy Tamásról vagy felidézni a Kiss Miklós-botrányt. Ne értsük félre egymást: Szepesi kötete számos felületen enged meg jogos kritikusi támadást, de nem biztos, hogy a szimpla gúnyolódás komolyabb magyarázatot szolgáltatna arra, miért vették meg az átlagosnál jóval többen a kötetet, legfeljebb azt konstatálja, hogy akik így tettek, idült ízlésficamban szenvednek.

Röviden összegezve az a véleményünk tehát, hogy egy bestsellerről kijelenteni, hogy rossz, nem érdemi kritika, inkább csak elcsépelt közhely, melynek közléséért nem éri meg virtuális tollat ragadni. Ugyanennek az ellenkezőjét (de még csak nem is feltétlen azt, hogy a bestseller , hanem hogy okai vannak annak, hogy sikeres) bizonyítani ugyanakkor jóval nagyobb bátorságra és mélyebb elemzőkészségre vall: siker és botrányosan alacsonynak vélt színvonal mögött ugyanis rendszerint felfedhetőek olyan irodalomszociológiai okok, amik megindokolják, miért Szepesi írása, s mért nem mondjuk a szintén e számban elemzett xLady Azt a kurva mindenit című kötete kavarta fel a magyar közéletet. Kiváló példáját adja az ilyen látásmódú elemzésnek a Twilight-sagát értelmező Bokor Pál kritikája.

Hogy a siker okainak lokalizálása mellett ugyanakkor a kuka legaljáról is guberálható ki akadémiailag is értelmezhető kérdésfelvetés, azt Németh Zoltán szintén az Irodalmi Szemlében megjelent kritikája mutatja be evidensen. Németh egy kevert műfajú, a dilettáns irodalmat és annak "kritikáját" egyenetlenül összedolgozó kötet (Orbán János Dénes: "Sándor vagyok én is...") példáján mutatja be az imént említett effektust, melyben a hulladék-irodalmon (az Irodalmi Jelen OJD által szerkesztett "Sándor vagyok én is..." rovatába beküldött Petőfi-epigonok versein) való puszta élcelődés (vagyis a reflektálatlanság) az érdemi recepció hiányával "büntettetik meg". Miután pontos és alapos listázással azonosítja a dilettáns nyelvvel való játékot, mint posztmodern szövegalkotó stratégiát (vagyis, ha mániánknál maradunk, a nyelvi mélykultúra tudatos felhasználását, átemelését a magaskultúrába), Németh joggal mutat rá arra, hogy OJD esetében a dilettáns beszédmód felhasználása puszta öncél, ami kiválthat ugyan a befogadóból reflexszerű fizikai reakciókat (nyilván leginkább nevetést), azonban ez pont olyan befogadót feltételez, mint amilyet épp kigúnyolni kíván. Ahogy ugyanis Sepsi László Új Forrás-beli Bartók-kritikájában kifejti, az ilyen, pusztán fizikailag ingerlő, kognitív apparátust meg nem mozgató hatáskeltő mechanizmusok a kulturális hierarchia alacsonyabb grádicsára száműzött body zsáner sajátjai, vagyis pont azt a trashfogyasztót szólítják meg, akit előzőleg alkotói minőségükben pellengérre állítottak. Mindeközben a kötet kohéziós erejét képző dilettantizmusnak a pontosabb körvonalazása sikkad el, pedig Németh rákérdezései nyomán hamar kiderül, hogy a legrosszabb Petőfi-epigonok műveinek reflektálásával is felmutathatók olyan kérdések és állítások, melyek tudományosan is komolyan vehetőek – "Miért számít dilettánsnak ma az a szerző, aki szinte tökéletesen imitálja Petőfi stílusát, hiszen ha kétszáz évvel ezelőtt írja ezeket a verseket, minden valószínűség szerint fontos szerző lenne [?] (...) Hogyan lehet az, hogy vannak olyan művészek, akiket saját művelt kortársaik dilettánsnak tartottak, ma pedig a kánon részei?" – s melyek a dilettantizmust időtől és kontextustól függő, vagyis nem rögzíthető minőségként azonosítják. Ez az – újfent – mozgó határvonal ugyanakkor hozzácsatolható a dilettánssal rokon giccs bizonytalanságához: ahogy a szintén Szemle-beli cikkében Mayer Kitti kifejti, a par excellence giccstárgy, a kertitörpe is módosulhat drága és trendi fogyasztási cikké, ha Philippe Starck nyúl hozzá. Felmerül a kérdés: ha már a giccs sem egyértelműen pozicionálható, hol a határ a dilettáns és annak paródiája, a trash és annak kifigurázása közt?

Nem akarom a végletekig sajtolni sem a cikkeket, sem íróikat, sem reflexióik tárgyait, inkább röviden összegezném, miért gondolom, hogy érdemes kritikusként átlépni a szigorúan vett szépirodalom határait. Egyrészt, mert az elsőnek módszerként ajánlott sikeranalízis jóval többet mond a befogadó társadalomról (az olvasók egy szokványosnál [a szűken vett értelmiségnél] jóval nagyobb szeletéről), annak érdeklődéséről, témaérzékenységéről, mint egy szubjektív értékítélet mentén kialakított, kiszámíthatóan lesújtó vélemény. Azt mondta egyszer Vámos Miklós, hogy azért szereti John Updike A terrorista című regényét, mert azt, hogy egy terrorista gonosz, bárki könnyen igazolni tudja; de azt, hogy ember, csak a sokkal bátrabbak és kíváncsibbak. Ha nem is szeretjük, merjük komolyan venni a bestsellert!

Másfelől, ne szégyelljük a kukákat búvárolni: ha a Petőfi-epigonok verseitől néhány lépésben eljuthatunk a kanonizálás miértjeiig, aligha van olyan kulturális termék, ami ne mondhatna valami nagyon fontosat az értő elemzőnek. Az egyik legjobb kritikai szöveg, amit valaha is olvastam, nemcsak hogy egy szakácskönyvről, de egyenest egy gasztrotörténeti Mohácsról, az 1961-es Venesz-féle szakácskönyvről szól; mégis, Molnár B. Tamás és Bittera Dóra plasztikus példáikkal jobban megfoghatóvá teszik a kádári társadalompolitikát a "laktató tömegétkeztetés" módszereinek feltárásával, mint bármilyen alapos történeti tanulmány.

Mint az eddigiekből kiderülhetett, a világ könyveinek, műfajainak nagy része még érdemi reflektálásra vár – főleg nálunk, Magyarországon. Ne féljünk bátran átlépni az értelmiségi barikádokat – hogy megkísérelhessünk egy szélesebb világot is megérteni.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Zelei Dávid --


További írások a rovatból

irodalom

Tollforgatók az Óvóhelyen Tollforgatók az Óvóhelyen
Ilyen volt a JAK Nyitott Irodalmi Prózaműhelyének bemutatkozása
irodalom

A halál egy piros telefon A halál egy piros telefon
Élet-halál maraton Lakásszeminárium
Szendi Nóra: Természetes lustaság, Pesti Kalligram, 2018

Más művészeti ágakról

art&design

Jelenetek a pokol tornácáról Jelenetek a pokol tornácáról
Fekete Lyuk. A pokol tornáca - Underground Budapest '88-'94 - Kiscelli Múzeum
gyerek

Mesélj a kamasznak is! Mesélj a kamasznak is!
Meghan Cox Gurdon a The Guardianben
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek
A prae.hu művészeti portál átfogó kutatási projektje
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Nemzetközi filmes díjak


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés