A kötetbemutatónak a Gerbeaud cukrászda ad otthont, a történet hősei tiszteletére, akik mindig is tervezték, hogy beülnek a Vörösmarty téri cukrászdába egy kávéra, azonban a történelmi események ezt már nem tették lehetővé a számukra, hiszen a kommunista hatalomátvételt követően emigránsként az Egyesült Államokban maradtak. Így történhetett meg az is, hogy Szegedy-Maszák Marianne már nem is tanult meg magyarul, a beszélgetés alatt többször is kihangsúlyozza, hogy ezt igen sajnálja, viszont azt is elárulja, hogy ha beszélné a nyelvet, akkor talán meg sem születik ez a regény, akkor talán nem érzi szükségességét, hogy megossza a világgal ezt a sajátosan magyar történetet.

A szerzőt egész felnőttkorában foglalkoztatta szülei története, egy mappába rendezgette a különféle dokumentumokat, papírokat, hiszen tisztában volt vele, hogy nagyszerű történet birtokában van, de a dossziéra felírt 'Ez a könyv, amit sosem fogok megírni' felirat is jelezte, sokáig nem érzett késztetést arra, hogy az archívum darabjait egybe rendezgesse. A könyvbemutatón elmondta, hogy nagyon nehéz lett volna kitalálni, hogy a különálló történeteket hogyan illessze egybe, hogy miként pozicionálja saját magát a történetbe, illetve az is, hogy milyen nézőpontból közelítsen ehhez a matériához, mire fókuszáljon pontosan. Azonban a szerencse mellé szegődőtt, amikor egy nagytakarítás során rábukkant szülei levelezésére: Hanna és Aladár magyarul üzent egymásnak számtalan levélben, amelyek kirajzoltak egy olyan narratívát, amin Szegedy-Maszák már el tudott indulni. A leveleket egyik barátja segítségével angolra fordította, aminek köszönhetően világosan kirajzolódott előtte szülei szerelmének teljes története. A levelek felolvasásával valós időben bontakoztak ki előtte az addig rejtve maradt részletek, szüleinek fiatal hangja és egymáshoz fűződő viszonyuk, amik a szerzőt is arra ösztönözték, hogy írja meg ezt a nagyon sajátos és fantasztikus történetet, ami minden szálával szorosan kapcsolódott a magyar történelem traumáihoz.

A kötet tehát nagyon komplex, hiszen egyrészt végighúzódik benne egy személyes szál, egy mikrotörténet, ami folyamatos reflexióban áll a makroeseményekkel. Szegedy-Maszák Marianne kihangsúlyozta, hogy egy univerzális történetről van szó, egyrészt a szerelmi szál folytán, másrészt pedig azért, mert a történetben folyamatosan jelen van ő maga is, a lány, aki mindenáron szeretné megérteni szülei történetét. Ez a személyes nézőpont nemcsak az események könnyebb átélhetőségét segíti, hanem a történelmi utalásokat is közérthetőbbé, értelmezhetőbbé teszi a befogadó számára. Nem véletlen tehát, hogy a könyv amerikai megjelenése után sok elismerő szót kapott nemcsak az amerikaiaktól, hanem a kint élő magyaroktól is. Szegedy-Maszák elmesélte, hogy hivatalos megjelenéseken és kritikákon túl a Facebookon is nagyon sokan megköszönték neki, hogy megírta ezt a könyvet, hiszen a Csókolom a kezét nemcsak azok számára jelent nagyon sokat, akik magyarként közvetlenül érintve voltak a második világháborús vagy akár az ‘56-os eseményekben, hanem azok számára is, akik született amerikai állampolgárként egyáltalán nem ismerték a magyar történelmet.

A Csókolom a kezét regény ténylegesen négy éven át íródott, ami alatt maga a szerző is nagyon sokat változott, sőt a szöveg megszületésével szülei is átalakultak a szemében, idős és elkeseredett édesapjának megismerte fiatal és vidám természetét is, megértette a szülei között levő szoros és megbonthatatlan köteléket, amit a mindennapok addig rejtve hagytak előtte. A kötet tehát magának a szerzőnek is ajándék, hiszen ő a leveleknek köszönhetően közelebb kerülhetett már elnyhunyt szüleihez, de mindannyiunk számára meghatározó regényről van szó - sokat adhat azoknak, akik átélték a borzalmakat és azoknak, akik szeretnék feldolgozni az örökölt traumákat.

Szegedy-Maszák Mariann: Csókolom a kezét, kötetbemutató a Gerbeaud-ban, 2014. 04. 22.

Fotó: Herbert Aniko