A előadás elején Beşir Ayvazoǧlu hangsúlyozta, hogy most nem a klasszikus időket kívánja felidézni, arról már egy korábbi beszélgetésen egyébként is szó esett, másrészt pedig erről az időszakról mindkét nemzet nagyon sajátos elképzelésekkel rendelkezik. Úgy látja, hogy a török megszállás alatt a két nemzetnek sok nehézséggel kellett szembenéznie, de Ayvazoǧlu szerint az idők során egy szoros barátság alakult ki a két nép között, aminek a mostani díszvendégség akár egy szép betetőződése is lehet. A források világosan mutatják, hogy az 1800-as évektől kezdve a két nemzet elkezdett egymás felé nyitni, az egymás iránti érdeklődés felélénkülése és a közös gyökerek kutatása szerinte több helyen is kimutatható: ennek bizonyítására említi meg Thökölyt, Rákóczit és Kossuth Lajost, akik menedékre leltek Törökországban, majd hosszan beszél Liszt Ferenc törökországbeli látogatásairól. Elmeséli, hogy Liszt Ferencet már 1838-ban szerették volna vendégül látni, de a politikai körülmények akkor még ezt nem tették lehetővé, így csak kilenc évvel később tölthetett el a zeneszerző öt hetet Isztambulban. Beşir Ayvazoǧlu azt is hozzáteszi, hogy Lisztet annyira várta az ő népe, hogy Párizsból hozattak a számára egy igen különleges zongorát, illetve néhány évtizeddel később II. Abdul-Medzsid, a szunnita iszlám utolsó kalifája Liszt akkori szálláshelyét múzeummá is alakította.



Ezt követően ugrunk egy rövidet az időben, és Liszt tanítványa, Hegyey Géza török kapcsolata kerül előtérbe: ő évtizedekig élt Konstantinápolyban, még a Palota zongoratanára is volt. A törökök körében elismert művésznek számított, amiről Ayvazoǧlun túl még Germanus Gyula A félhold fakó fényében című művében is beszámol: “eljátszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Revere hárfán gyönyörködtette a nőket a külön számukra rendezett hangversenyen. Ünnepi hangversenyt adott a zenekar Mohamed Resád szultán előtt a Dolma Bagcse palotában, amit az öreg fejedelem nagy elismeréssel fogadott és kitüntette a Medsidie rendjellel."

Egy újabb ugrást követően az első Balkán-háborút követő évekbe kerülünk, Beşir Ayvazoǧlu úgy látja, hogy az 1910-es évektől kezdve már egyértelmű a török-magyar kulturális kötelék megszilárdulása, amit ő Ahmet Hikmet Müftüoğlu főkonzul aktív kapcsolatteremtő tevékenységének tud be. Interpretációja szerint ő volt az a személy, aki igen sokat tett a török kultúra itthoni megismertetésében, illetve a saját népe gondolkodásában is meghonosította a magyarság gazdag karakterét. Konzuli tevékenysége alatt oktatási központot alapított Budapesten, ahol az oszmán kalifák írásainak kutatása mellett fontos szerep jutott a török nyelvű képzések megszervezésének is. Törökországból csoportosan érkeztek ide azok a fiatalok, akik egy színvonalas oktatás keretében meg akarták ismerni a magyar kultúrát. Ahmet Hikmet konzuli ideje alatt elintézte, hogy a magyar egyetemeken minden 100. török diák ingyenesen tanulhasson, hogy a Vígszínházban rendszeresen mutassanak be színdarabokat török szerzőktől, hogy az iszlámot is hivatalos vallásként ismerjék el, illetve, hogy a török uralom alatt megmaradt dzsámik, minaretek és egyéb vallási épületek is felújításra kerüljenek. Ahmet Hikmet Müftüoğlu hivatali feladatai 1916-ban értek véget, ekkor elhagyta a fővárost és visszatért otthonába, de továbbra sem szűnt meg a magyar kultúrával foglalkozni: Vízesések című, szépirodalmi írásait egybegyűjtő kötetében, illetve a Vérző seb című könyvében is feldolgoz magyar történeteket, meséket.

Habár az előadás idejének szűkös kerete Beşir Ayvazoǧlu számára csak annyit tett lehetővé, hogy néhány kiragadott példán keresztül igazolja, hogy a török és magyar nemzetek közötti kulturális kapcsolatok az uralom évei után sokkal szorosabbá, kvázi barátivá váltak, mégis érdekfeszítő volt őt hallgatni, mivel végül számos olyan történettel gazdagodtunk, amelyek a mi történelemkönyveinkből bizony hiányoznak.

Fotó: Herbert Aniko