színház

Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperája 2002-es első bemutatója óta a közönség kedvence, bár a kritikusi vélemény érdekesen változott e bő két évtized alatt. Nem csoda, hogy szeretik még azok a nézők is, akiktől a klasszikus opera világa távol áll: okosan, kreatívan keveri ki a zenei mixet Darvas Benedek az erdélyi népdaltól a barokkig, magyar nótától a mozarti hangulatú menüettig vagy A Whiter Shade of Pale popslágerig, mellé a szokásos Pintér Béla-i módon simul össze komikum és mélyen rejlő tragikum. A kérdés inkább az, hogy ezzel az izgalmas és inspiráló alapanyaggal mit tud kezdeni egy-egy társulat, magára tudja-e húzni a parasztoperai ruhát úgy, hogy az érvényesen szólaljon meg?

Szellem jár Dániában. Szellem jár Magyarországon. Szellem jár a Vas utca 2/c-ben. Ki ez a szellem és mit akar? Bízhatunk benne, vagy a vesztünket okozza? Meg lehet tőle szabadulni valahogy? Mi van akkor, ha csak a szembenézés segít? S mi van, ha az sem?

Háy János A Gézagyerek című drámája Vajda Zoltán Richard érzékeny és pontosan komponált rendezésében nem fogyatékosságról szóló tanmeseként jelenik meg, hanem egy mélyen emberi, finoman rétegzett létezéstörténetként. A realista színházi formák közé beúszó rituális motívumok, a folyamatosan jelen lévő hegedűszó és a Rozsdás gondolatok antológiából beemelt szövegek együtt rajzolnak ki egy olyan világot, ahol az autista nézőpont és a társadalmi elvárások között feszülő ellentét válik drámai maggá. A kettősség – sérültség és gondoskodás, értelemkeresés és rituálé, racionalitás és misztikum – egyszerre bontakozik ki Géza és édesanyja kapcsolatában, miközben az előadás elkerüli a pátoszt, és a néző figyelmét a megértés finom gyakorlására hívja. Az előadásban a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves színművész hallgatói vettek részt.

A Krémes keringő című dráma gyógyhatású készítmény, kisebb részben a közönségnek, nagyobb részben a két főszereplőnek, Drahota Andreának és Esztergályos Cecíliának. A darabban egy drámai és egy zenés színpadi színésznő múltja tárul fel, amikor a hajdan híres dívák – magányuk és egzisztenciális gondjaik miatt – már egy nyugdíjasotthon lakói, ahol közös szobájukban a pályájuk sikerei, elmúlt szerelmeik, még mindig fájó szakmai és emberi sérelmeik felelevenítésével múlatják az időt.

„Új formák kellenek!”, kiáltja a huszonéves Kosztya Trepljov Csehov Sirályában. Az Örkény Színház ezt, az új formák és témák keresését tette meg a vezetésben lezajlott váltás szlogenjéül erre az évadra. Kétségkívül fontos és üdvözlendő misszió ez, azonban, ahogy Kosztya darabbéli előadása és annak fogadtatása is mutatja, nem garantált, hogy az újdonság egyben igazi értéket is teremt. Az orosz barát kapcsán bátran hazardírozott a színház: fiatal, harminc alatti vagy körüli alkotókra bízott egy olyan témát, melyről személyes élményük kevés lehet: fogalmazzák meg, mi történt Magyarországon az elmúlt 25 évben. Megfogalmazták, azonban ez a színpadi közelmúlt csak töredékes, hiányos, néha fals tükre lett annak, mi történt itt mindannyiunkkal 2000 óta, és színházi formakísérletként is hagy kívánnivalót maga után.