bezár
 

art&design

2016. 01. 26.
Testiség, feltárulkozás, öncsonkítás
A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Egy igazán páratlan anyag mutatkozik be a Mai Manó Házban A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig címmel. Alföldi Róbert fotógyűjteményéből láthatunk válogatást, ami egyedülálló és hiánypótló, hiszen jelenleg Magyarországon nem létezik másik olyan kollekció, ami ennyire szisztematikusan és a minőségre érzékenyen beszélne a neoavantgárd fotóművészetről.

A bemutatott fotók nagyszerűsége abban áll, hogy bennük testet ölt a totális művészi szabadság, a művek a kísérletezés öröméről beszélnek. Ahogy Alföldi Róbert fogalmazott: „Nincsenek elvárások, nincsenek világrendek, nincs igazodás, nincs megfelelés, a szabadság van. Az alkotói szabadság végtelensége.” A kor alkotói szabadon vizsgálják a világot, a világban pedig önmagukat, ehhez nem félnek a legmélyebb mélységekig lemenni és nem félnek szembenézni önmagukkal. A romlatlan művészi attitűd teszi ezeket a fotókat gyermekivé és ártatlanná, miközben Alföldi a kiállításon látható videofelvételen azt is hangsúlyozza, hogy ezek a fotók mégsem ártatlan képek, hanem sokkal inkább „durvák, tiszteletlenek, romlottak és perverzek”.

prae.hu

A művekben hangsúlyosan jelenik meg a testiség, ami jellemzően a művészi célú testhasználatban manifesztálódik. A saját test médiumként való felmutatása esetenként egészen békés és zavartalan, ilyen Tóth Gábor a krisztusi keresztre feszítést megidéző Requiem I-III. című sorozata, ahol a test torzóként vagy kivágatként jelenik meg, továbbá Szilágyi Lenke Önarckép mellszőrrel című fotója, amelyen a férfi és női jegyek összemosódása látható. Sokkal inkább megrázó és zavarba ejtő lehet a befogadó számára Hajas Tibor Húsfestmény sorozatának második darabja, ami a művész saját testének feldarabolása és tájképként való ábrázolása a „kárhozat esztétikájának” jegyében, valamint Bánki Ákos Vérfürdő I-II. című munkái, melyek középpontjában a művész vérző pénisze áll. Az abszolút szabadság azonban e művészek számára azt jelenti, hogy az alkotásba – legyen az bármilyen vad és önkínzó – önmagukat is bevonják, tehát nem voyeurként, szemlélőként vannak jelen a fotografikus látvány megalkotásakor, hanem részévé válnak annak.

Hajas Tibor: Húsfestmény II.

Ilyen értelemben e művek eszközei az identitáskeresésnek, a művészi szerep tisztázásának is. Az alkotók a művészi akciók keretében, illetve az elkészült fotók segítségével definiálják önmagukat, jelölik ki saját helyüket a világban, illetve határozzák meg viszonylatukat a kommunista hatalmi struktúrában. A kiállított munkák egy részén az identitás bizonytalanságát a munkák felületének roncsolásával, az önarcképek elmosásával jelenítik meg. Ide sorolható például Vető János Udo Kier című, tükrözött és rontott önarcképe, Szombathy Bálint Testjelölései, Pácser Attila Önfény című fotója, s szintén izgalmasak Baranyay András kiállított munkái, amelyek sajátos, személytelen, rejtőzködő önarcképek, lényegük nem is maga a portré, hanem a megmutatkozás vágya és a rejtőzködés ösztöne közti ambivalencia ábrázolása. Tolvaly Ernő Szájam című sorozata, amelyen egy papírból kivágott női ajakkal játszik el, egyértelműen az identitáskeresésről, illetve a női és férfi sztereotípiák összemosásáról szól.

Tolvaly Ernő: Szájam

Mivel e korszakban az identitás meghatározásához elengedhetetlen volt a művészek hatalomhoz való viszonyának tisztázása is, nem véletlen, hogy számos alkotáson megjelennek a kommunista jelképek, amelyek a hivatalos művészettel és kultúrával szembeni önmeghatározást szimbolizálják. A második szinten Pinczehelyi Sándor munkái, például a Vázlat (Csillag alatt) című vagy a Sarló és kalapács, Attalai Gábor Negatív csillaga, továbbá Tót Endre A kommunizmus tett engem boldoggá című, ironikus, szatirikus képe, amelyen a művész nemi szerve előtt helyezkedik el a vörös csillag, sorolhatóak ide. De úgyszintén érdekes, ahogy a külföldi művészek munkáiban megjelennek ezek a motívumok, például Ottmar Hörl Karl Marx című installációjában, ahol a kommunista munkásmozgalom teoretikusa vörös kerti törpeként jelenik meg. A kiállítás nyitó munkája Halász Károly Tiltott, tűrt, támogatott című installációja, amely egy ágyékkötővel eltakart férfi nemiszerv fotóját, egy férfi fenék fotóját és egy ágyékkötőt tartalmaz, szintén a kommunista hatalom eszközeire utal.

Pinczehely Sándor: Vázlat (Csillag alatt)

A magyar munkák mellett külföldi alkotók fotói is szép számmal jelennek meg a kiállításon. Ezek nemcsak önmagukban értékelendőek, hiszen azt is megmutatják, hogy a magyar neoavantgárd egy nemzetközi kontextusban értelmezhető igazán: számos párhuzamosságot felfedezhetünk. Bánki Ákos korábban már említett fotója közelében például Rudolf Schwarzkogler Aktion című munkáját találjuk, amelyen a művész saját nemi szervét gézbe csavarva látjuk, körülötte egy asztalon pedig pengéket, ollókat, fecskendőket. (Schwarzkogler 1969-ben öngyilkos lett, és az a hír járta róla, hogy saját teste dekonstruálására irányuló művészeti tevékenységének lett áldozata: levágta saját péniszét.) Hasonlóan jelentős Hermann Nitsch 20. akciójáról készült dokumentációja, amely által szintén egy brutális öncsonkításnak lehetünk tanúi.

A kiállítás sokszor meglehetősen nehéz és túlságosan intenzív lehet a befogadó számára, amit a különféle látványelemek (a vibráló vörössé varázsolt belső szoba, az első teremben pedig vörös-fekete elemekből összeállított fal világító neonbetűkkel) tovább erősítenek. Azonban nemcsak a képek zavarba ejtő brutalitása, tabudöntögető őszintesége lehet kiborító, hanem az is, hogy Kolozsvári Marianna kurátor ezeket a munkákat nem rendezte tematikai egységekbe, különféle kategóriák alá, ami adhatott volna némi támpontot. A témakörök kijelölésével ugyanakkor elveszne az anyag lényege, ezek a munkák ugyanis semmihez, még egymáshoz sem viszonyíthatóak, levetik magukról a kategóriák szabta kereteket. Ezekhez a fotókhoz tehát nem fogunk tudni közel férkőzni, amennyiben „tudományosan” akarjuk őket értelmezni, így a legjobb, ha romlatlan szemmel, előítéleteinket hátrahagyva viszonyulunk hozzájuk, és megpróbálunk velük valami zsigeri, nedves viszonyt kialakítani, ahogy Alföldi Róbert is tette, mert így feltárulhat az anyag legbelső lényege.

A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig című kiállítás a budapesti Mai Manó Házban 2016. április 3-ig tekinthető meg.

Fotó: Mai Manó Ház

nyomtat

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

Trafik címmel nyílt kiállítás Lobot Balázs műveiből a Printa edition galériában
Benkő Barnabás, Enyedi Zsolt, Hamerli Judit képzőművészek közös kiállításáról
Megnyitószöveg blanche the vidiot és Palik Eszter "Norma" című kiállításához

Más művészeti ágakról

Megjelent Tandori Dezső Egyetlen című kéziratának hasonmás kiadása
Alex Garland és Ray Mendoza: Warfare


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés