Portfóliók
A zene ideje avagy a fenomenológus epilógja, amiben a művész is - végre - szót kap
Az írás fikció: nem elmélet és nem is gyakorlat, hanem ”köztes lét” - azaz játék és ezért véresen komoly.
MANIFESTUM
Az internet terében - posztmodern szellemben - a korlátlanul pontos másolhatóság (feltörhetôség) és átalakíthatóság (hamisíthatóság) következtében az autentikus (lét) jelentés nélküli fogalommá vált. A dolgok (eszközök) - és köztük az információ - értékét a pragmatikus fel-használhatóság avagy le-cserélhetôség szabályozza.
Az egész folyamat kísértetiesen hasonlít az amerikai fejlôdési modellhez, amely - úgy tûnik, hogy - most eláraszt bennünket: Mammon önelégült rágógumi-mosollyal csámcsog és kövér. Mammon ésszerû.
Mammon a felszíni különbözôség (individualizmus á la “energy”, “agression” vagy “adrenalin”), a pluralitás hangsúlyozásával uniformizálja az embereket, állampolgárait (“tolerance”). “Rebellisei” szigorúan ellenôrzött ketrecben “lázadnak”.
Mammon a tömegtermékek vallása, a hamburger és hipermarket szelleme. Mammonban az emberek egymáshoz (fogyasztói trendekbe) idomulnak. Mammon globalizáció, avagy potpourri á la pulp fiction (vagy inkább mátrix?).
Mammon az észlelést és a gondolkodást fertôzi meg. Az észlelésben létrehozza a giccset (hollywoodot és a popzenét), a gondolkodásban a klisét. Az észlelés és a gondolkodás “fogyasztói trend”. A tér és idô (várakozás a múltra) pontosan körülhatárolt, ismert (térkép) vagy feltárható (tudomány) és ezért “megbízható” (szabályozható). Csak gondoljunk bele, hogy minden újabb ellenôrzési pont a környezet felett újabb kontroll felettünk... ne tévesszen meg a
thriller és a sci-fi - azok is csak a törvény, a szabály
(f)egyetemességét példázzák!
Személyes terén belül mindenki “szabad”, az idô gondtalan, “örök jelen” (megdöbbentô hasonlatossággal a trecento festményekre, “Jézus” épp’ hogy nem mai ruhában, de mégis gondosan eligazított fürtökkel és frissen borotválva lép le a filmvászonról - szinte érezzük a dezodorszagot).
Mammon makrokozmosza “jókra” és “rosszakra” oszlik, ahol mindenki a maga pontosan körülhatárolt feladatát látja el: a “gonosz” acsarkodik és a világ elpusztítására tör, majd jókor lelép. A “jó” majdnem feláldozván életét (az “igaz ügy” szolgálatában - esetleg a vasúttársaságért, a Természet meghódítására!), idôben szerelmes lesz és gyermekeket nemz. A tévedést (sebezhetôséget) szinkronizált himnusz, taps, zokogás, sikoly vagy önfeledt kacagás oszlatja el.
Az alapképlet ôsi, de ma pluralitás vibrál a felszínen: a hôs keblébôl kibuggyanó giccs egy frissen borotvált börtönlakót, csokornyakkendôs szerzetest vagy manikûrözött remetét is felszentel - mindegy, csak jól ápolt legyen! A (steril) pluralitás korunk “haladó” eszméje: a karakterek többsége férfias nô, fekete-, illetve sárgabôrû, leszbikus avagy meleg, egyszóval “más”. Leprás hôst nem láttam, sôt betegség, halál és születés is csak tömegesen, vagy brutális kegyetlenséggel illdomos „kép”. A Természet túrafelszerelés, illetve vitrin a szoba sarkában (National Geographic).
Mammon a kép kultuszát állította az ikonosztáz helyébe: Isten kivonult a képbôl és materializálódott (nesze neked Hegel és Barthes!). Ma a kép “életérzés” (szociális tôke - ahogy Bourdieu mondaná), amit promócióként osztanak a hipermaket-farce-on (road-show). A kép mindent átható jelenlétével territorizálja (és sterilizálja) a világot - globális kontrollként a valóság és álmaink felett.
Mammon legalattomosabb fogása az, hogy lázadásunkat üzleti fogásává avanzsálta: ma ez a legkelendôbb árucikk a hamburger és coca cola mellett!!! Mammon Sir Charles Darwin (vagy inkább Wilson és Dawkins?) unokája.
Mammon atomizálja (és ezzel központilag programozza) állampolgárait. A valódi közösségek múlttá váltak (vagy giccsé). Ma csak lázadó közösségek (vagy munkás- és iskolabuszok meg turisták) vannak. Az állampolgárok “közössége” egységes térbe és idôbe zártság (állami mikrokozmosz-börtön) és némi stilizált múlt a TV-ben. Az emberek egy nagyobb “közösségbe” (globális falu - csak nem így képzelte Teilhard de Chardin?) léptek be, mint annak idején a szocializmusban (Marx és Lenin pedig forognak a sírban).
A szerelem árucikké vált. Régóta tartó folyamat a testiség és az együttélés szétválása, erre ôsi intézmények vannak. A tegnap embere sportot ûzött a testi szerelembôl (milyen avíttá vált mára ez a szó!): szexualitása nyilvános maszturbálás, szerelme a gumibaba. A ma embere a virtuális-szex rajongója
(korunk “szexszimbóluma” a kiberbaba). A szexualitás a tömegkultúra részévé (és mint ilyen, virtuálissá) vált: ezért születnek gyermekek csak az “elmaradott” provinciákra napjainkban.
A szocializmusban gondos kézírással személyes jelentést írtak rólam - ma mûholdak hálóznak körbe. Ha elmegyek otthonról, zsebembe teszem poloskámat és nyilvános helyre (desktop) állítom ki legszemélyesebb titkaimat (mint 1984-ben, nem?). Némi ügyességgel (vagy szorgalommal) bárkirôl
kideríthetô a születési testsúlya, vércsoportja, kezelt betegsége, (anyagi) helyzete és adószáma. Az ember nyilvános (kiszolgáltatott) adathalmaz. Nincs tér és
idô személyes kapcsolatokra (és jelentésekre, amelyek - úgy látszik végleg - elavultak).
A ma lázadója a statisztika embere: épp’ olyan, mint bárki más. Rezignált arccal ül az internetes kávézóban és keresi azt, ami (majdnem) elveszett, azt a (nem központilag programozott) nagyobb egységet, amelyhez valóban tartozik - az emberek közösségét. A ma lázadója hekker.
A kor szelleme pedig virtuális vírusoktól retteg, miközben vasalt öltönyét és vállalati mosolyát leveszi, hogy “egyedül” leheveredjen “otthonában”. Sört iszik, csipszet zabál és lázadókra vadászik a virtuális kiber-térben.
***
Az individuum a modernitás terméke (bár nem elôzmények nélküli). A legkisebb jogi egység a család. Az emberi test azáltal válik individuummá, hogy megszólítják (interpeller): subiectummá válik a szimbolikus rendben. Az ember attól egyén, hogy van neve, vagyis megszólítható (alávethetô). A név a család (Phallus) tulajdona, az egyén a Phallus tulajdona.
A név felvételével gyermekünk a szimbólumok világába lép. Észlelése és gondolkodása a nyelvhez idomul, ami - az iskola és a média közvetítésével - az ideológia képére formálja.
A széles körben elterjedt iskoláztatás kiváló példája az ideológia mûködésének: bölcsödében majd óvodában észlelni és mozogni (játék) tanítják a gyermekeket, az iskolában szigorúan „ideologizált tudást” - elméletet és gyakorlatot - sajátítanak el. A nevelési rendszer úgy szervezôdik, hogy minden szintje az ideológia reprezentatív leírását adja: a rendszer bármely pontját elhagyva az egyén az ideológia pszeudo-teljességét kapja (ezt nevezik spirális tantervfelépítésnek - mint a tér-idô Kant elôtt -; örök várakozás a visszatérésre toposz).
Minden szint teljes, rendelkezik a többi szint valamilyen „reprezentációjával” (elmélettel a többirôl). Az ilyen elrendezés kizárja, hogy az oktatási rendszert különbözô szinten elhagyó egyének megértsék egymást. Mindenki a “teljes” rendszer(é)be passzoló “tényt” lát, ezért nem érti, hogy a másik miért ragaszkodik a rendszer(é)be nem illô „tényhez” és vice versa. Síkföldön körnek látszik a gömb.
Az ideológia mûködése a társadalom osztályok szerinti
rétegzôdése és az osztályok egymástól elválasztása.
Az ideológia nem egységes, homogén massza. Sok csatornán és sok változatban áramlik és hierarchizált. Az ellentmondások egy része megoldásra utal. De vannak feloldhatatlan ellentétek is - a társadalmi életet éppen ezek tartják mozgásban. A teljes mátrix a maga belsô ellentmodásaival is megkérdôjelezhetetlenné teszi önmagát: azzal, hogy régi ismerôsként mosolyog rád és hallgat - cinkosává avat. Az ideológia az elhallgatásban és az evidenciában érhetô
tetten.
Az ideológia az, ami individuummá (subiectummá) avat. A fizikai egység a fiziológia, de tudati egységünk a család (három tekintet a tudatban, három én, három játék). Egyéniségéért (ideológiájáért) az ember a családját adja el. Végül errôl szól az Ödipusz-komplexus és errôl a család misztériuma: ahhoz,
hogy önmagaddá válhass, fel kell áldoznod család(tudat)odat a Phallus oltárán - egyéniség csak a feladásban van.
***
Lacan leírása a tükör-stádiumról pontatlan. Azzal, hogy - Wallont plagizálva - ragaszkodik a tárgyhoz (a metafora helyett), az európai kultúrához köti magát, ahol a tükör fontos szerepet játszik. Nem veszi észre a legautentikusabb “tükröt”: a másik ember szemét.
Az elsô lépés, amit a gyermek az egyéniséggé válás útján megtesz az, hogy átéli: van tekintet, amely néz. Nem tudja, hogy rá néz, mert még nem alakult ki az az én (subiectum), amire nézni lehet (sem az, amelyik tud): a se-nem-azonos-se-nem-különbözô világát transzcendálja a Tekintet, amely mindent
lát, mindent hall és mindent tud - ez a gyermek legelsô élménye.
Ugyanez a “bizonyosság”, hogy „Isten szeme” mindent lát és ért, vezet a mártíriumhoz, a valláshoz, a tudományhoz (az “igazság” keresése) és ahhoz, hogy engedelmeskedünk (a törvénynek, a kérésnek és lelkiismeretünk szavának), makacskodunk illetve parancsolunk vagy félszegen körbenézünk.
A tükör-stádium az a pillanat, amikor a gyermek megérti, hogy az anya szemében látott kép ô maga. Egyszerre születik meg a cselekvô, átélt (tudattalan) és az észlelt, elgondolt, képzelt (tudatos), “tükörben látott” én valamint a két én eltérése és összetartozása. Ez az élmény minden jelentés-tulajdonítás
alapja. Ez az a pillanat, amikor a gyermek (közvetítés nélküli) diadikus kommunikációba lép az anyjával. Az élmény - ebben a formában - orgazmus. Ezt az örömöt látja a késôbbi felnôtt a szeretett lény szemében felcsillanni: ez a szerelem.
Lacan-nak nincs igaza a réelle-el kapcsolatban. Az Egység, amelyet a gyermek a kezdet kezdetén tapasztalt, traumatikus élmény (van-is-meg-nincs-is) és egyáltalán nem a felhôtlen boldogság állapota. Kétlem, hogy bárki is abba az állapotba kívánkozna vissza. Az ember a diadikus kommunikáció édeni
kertjébe vágyakozik, ahonnan kitaszíttatott.
Diadikus kommunikációban válik az ember subiectummá. A subiectummá válás csapda: jutalom és büntetés, engedelmesség és parancs. A diadikus kommunikáció üzenete az elfogadás és elutasítás oppozíciója. Isten tekintetéhez elfogadás (megértés) és elutasítás társul: ez a boldogság illetve boldogtalanság magva. Az ember saját elfogadásának-elutasításának rabja: boldogságot és boldogtalanságot oszt másoknak és magának (a három tekintet, a három én
játékával).
A diadikus kommunikáció utáni vágy vezet a “rögeszmés” jelentés-tulajdonításhoz. Az ember kommunikációra vágyik és a Tekintet elvesztésétôl fél, nem a haláltól - ahogy a hindik sem a haláltól, hanem (ahogy mondják) az élettôl félnek. A diadikus kommunikáció Isten tekintete (ami az angyalokat
boldogítja a keresztény misztikában).
Az apa megjelenése biztonság (az anya szemében) és féltékenység (átélve), újabb tekintet és persze játék a szemekkel: meghatározó találkozás az ideológiával.
A triadikus kommunikáció az a felismerés, hogy a tekintetek nem mindent-tudóak.
A triadikus kommunikáció a tulajdonképpeni szeretet. A diadikus kommunikáció csak elfogadást és elutasítást ismer és ezért narcisztikus: a szeretet elôfoka. A triadikus kommunikációban nyílik lehetôség az önzésre és communiora (test és tudat játékára). Triadikus kommunikációban éljük meg azt, hogy a jó nem jó mindenkinek (decentrálás). A szeretet önzés és áldozat.
***
Chomsky kérdésére, hogy az agyunk gondolkodik-e Lacan azt válaszolta, hogy “én inkább a lábammal gondolkodom, mert az legalább szilárd dolgokkal találkozik... elég EEG-t láttam már ahhoz, hogy kijelentsem, nincs bennük gondolat”.
Chomsky sarlatánnak titulálta Lacant: Hihetetlen naivitás egy ez tőle!!! Olyan, mintha azt mondaná, hogy Colombo felügyelô a tévémben van.
Valóban megfigyelhetô az, hogy a TV-ben bizonyos alkatrészek meghibásodása torzítja a “képet” és valóban kimutatható, hogy a képcsô elektromos ingerlése “képeket” hoz létre. Megfelelôen bonyolult elrendezéssel létrehozhatunk fényeket, amelyek a nézôben Colombo felügyelô képét idézik fel. A TV ettôl nem lesz Colombo (jelentett), csak egy kép (jelentô) - és kép is csak valaki számára, valakinek a gondolatában (tudatában). Ezért nem gondolkodik az agy. A gondolkodás a megfigyelô és nem a megfigyelt szokása (szegény Heisenberg és Schrödinger!).
***
A tükör-stádium a jelentés-tulajdonítás alapélménye. A gyermek bármennyire fragmentáltan is, de magát (környezetével se-nem-azonosnak-se-nemkülöbözônek)
tapasztalja és amikor a (szem)tükörben felismeri magát, ehhez egy képet társít: a jelentô-jelentett viszonyt éli át(élt) tudattalan teste és a kép között. A jelentés-tulajdonítás alapja a tárgy (subiectum: észlelt, képzelt, elgondolt, alávetett én) és alany (cselekvô, átélô én) kettôssége: jelentô - jelentett. Ez
az elsô hierarchikus viszony és ez a tudatos - tudattalan megjelenése.
A kép (jelentô) felismerésével az elme képet kapcsol a tudattalan(já)hoz és a tiszta tudatot határok közé szorítja („újjászületés” a tér-idôben). Az elhatárolás a szociális viszony ára: a gyermek mint (elhatárolt) kép éli meg anyja szemében azt, hogy valakinek jelent valamit. Ettôl a pillanattól az ember a
mások szemében látott kép és a határok (territoriális gátlás) rabja.
A kép lassan fragmentálódik: a gyermek megtanulja, hogy lába, keze, feje, szája, anusa és nemi szerve van. Mikro- és makrokozmosza (test)beszédével (parole) territorizálódik. Amikor a gyermek tükörben (és nem anyja szemének tükrében) ismeri fel magát azért örül, mert látja, hogy van saját tekintete. Ez a saját tekintet az, ami “szemében” a szociális rendszer tagjává avatja és ez a felismerés az, ami beteljesíti a triadikus ént: a cselekvô-átélô én (saját „szemem” - a tudat „vakfoltja”), a mások szemében látott én és a saját szemben látott én triászát (és a triász elméletét, gyakorlatát és játékát).
Magamat nem látom - vakfolt vagyok saját szememben: a cselekvô-átélô én nem-látható-tudat (elme), a figura háttere. Az Ödipusz-komplexustól az „emberi” élet („józan ítélôképesség”) határáig az ideológia territorizálja a nem-látható-tudatot (elme). Az ideológia a tömegbôl egyéniséget, az „egyéniség(ek)bôl” populációt farag - az ideológia a tiszta tudat hattyúdala.
Az ember attól válik a szociális rendszer tagjává, hogy elfogadja magát mások szemében látott képként, bár magát mint képet hamisnak tartja (azaz tettestárs). A szociális lények hamis képek rabjai. A kultúra legitimációja a cinkosság. Az ember jelentés-tulajdonítás közben tanul meg csalni és lesz becsapva (és ez a Kultúra elmélete és gyakorlata).
***
Az egyénnek az egész Univerzumról van tudomása (bár annak nagy része nem-látható-tudat). Minden ember (talán még a szellemi fogyatékosokat és az “ôrülteket” is beleértve) egy teljes makrokozmoszt tapasztal Univerzumként. Univerzumának a különbözô feltételektôl (kultúra, iskolázottság miegyéb) függôen más és más az arca (lehet kicsi, nagy, gömb alakú vagy szögletes, lapos etc.), de mindig teljes (életvilág). Az Univerzum elmélet - a világ elmélete.
Az Univerzumot törvények irányítják, amely törvények emberi Értelemmel megérthetôek és befolyásolhatóak (legalábbis “kikémlelhetôek”). Az Univerzumban kitüntetett helyet és szerepet tölt be az ember: az Univerzum célja és értelme. Isten és a Világ az emberért van: Isten az embert szolgálja (kisebb-nagyobb “veszekedések” és “büntetések” leszámításával) - a Világ ellen. Csak az a dolgod, hogy kövesd a törvényt: segítsd a törvénykövetôket és irtsd a törvénysértôket (akik más törvényt követnek)!!!
A fenti állítások szokatlanul hangzanak - olyan dolgok, amelyekrôl nem beszélünk - de feltehetôen minden létezett és létezô emberi kultúrára igazak. Ezt nevezem (darwini) ideológiának, az ideológia mûködésének. Az ideológia az összekötô kapocs a háttérben - amirôl nem veszünk tudomást, amirôl nem beszélünk. Az ideológia nem-látható-tudat.
Azért hangzanak ezek az állítások különösnek (szinte szentségtörônek), mert tapasztalatunk szerint különbözô, gyakran egymással homlokegyenest ellentétes ideológiák hatnak. Ez az ideológia mûködése: a differenciát pluralitásnak láttatja.
Megkérem a kedves olvasót, hogy komolyan fontolja meg mi az, amit biztosan tud! Descartes az ego-ját tudta. Husserl csak kogitált. Lacan már semmit sem tudott, csak tudomása volt.
Tudásom csak a diadikus kommunikációban van - abban a pillanatban, amelyben elveszett, mert subiectummá váltam.
Sem elôtte (sem közben) sem utána. Az ideológia mûködése a mindent átható pszeudo-tudás: az, hogy tudásnak véljük a tudomást. Egyetlen (pszeudo-)tudásunk a másik ember szemében látott kép (vágy a Másik elfogadására).
***
Privát a tudattalan, publikus a tudat. A testünk ösztönök, benyomások és hangulatok, a tudattalan segítségével próbálja kielégíteni szükségleteit - tudattalan az anyag, tudattalan a test, tudattalan a (fizikai) valóság. A tudat, a gondolkodás a tudattalan racionalizációja - hamvába holt kommunikációs kísérlet a másikkal, a Tekintettel. Nemcsak nyelv - “kultúra”, “szubkultúra” és barbárság. Nem, rassz, osztály és kaszt.
A tudat a Másik tudata. A (tudattalan) test egyéni, de a tudat emberi tudomásból van: nem test és nem elektromos tevékenység. A tiszta tudat testbe (subiectum - ideológia-test) szorul: ez a tudattalan „jelentése”.
A tiszta tudat Deleuze differenciája: nem a nem-azonos, hanem a se-nem-azonos-se-nem-különbözô. Üres látómezô - és nem „kaleidoszkóp” (James). Az elme territorizálja a tudattalant azzal, hogy jelölôt (szociális testet) tulajdonít neki a tükör-stádiumban. A tudatban szociális test jelenik meg (reprezentáció). A territorizáció folytatódik a bölcsödében, az óvodában és az iskolában: az elme az ideológia igájába hajtja a testet (a tudattalant).
Arra a kérdésre, hogy mennyi kétszer kettô, a legtöbb ember gondolkodás nélkül rávágja, hogy négy. Ha megkérdezzük, honnan “tudja”, azt feleli, hogy “megtanulta” (azaz tudomása van róla). Valóban akkor “tanulta”, amikor az iskolában szorongott vagy “rosszalkodott” (esetleg az elôtte ülô kislány
copfját húzta, hogy imponáljon neki - illletve a copfját húzták), vagy talán akkor, amikor az iskolafüzete fölé görnyedve álmodozott? Ismétlés a tudás anyja. Rögzült. De ma „tudattalan” - és minden más csak racionalizáció (ideológia). Az ideológia működése olyan, mint a kétszer-kettô igazsága.
Három eszköze van a tudattalan territorizálására: az elmélet, a gyakorlat és a játék. A játék “köztes lét” elmélet és gyakorlat között - azért szabad, mert két ura van. Az ideológiai apparátus e triász szerint szervezôdik a tudatban (a Világban) és a nem-látható-tudatban.
***
Az ideológiával az a baj, hogy öröklôdik. Az emberi gén nem változik olyan gyorsan, mint manapság a környezet. Ez a baj. A darwini ideológia nem adaptív stratégia egy túlnépesedett világban. Ezért indult be a globalizáció - ideológia á la Wilson és Dawkins. Mammon ma az emberiség túlélési esélyét tartja
a markában.
ELMÉK
Az elme a tudat és tudattalan (test) közötti kapcsolat: az elme territorizáció (vágy). Az elmében nincs reprezentáció, sem komputáció, csak vágy - elmélet, gyakorlat és játék formájában (ahogy a tudattalan is elméletbôl, gyakorlatból és játékból áll). Az elme az, ami a privát tudatot („egységet”) megteremti, lehántva azt a tiszta tudatból (amikor szociális testhez köti). A tiszta tudat Deleuze differenciája (a se-nem-azonos-se-nem-különbözô), a tudat az elme (re-)prezentációja, territóriuma.
***
Az elme diadikus kommunikáció utáni vágy: jentés-tulajdonítás (a diadikus kommunikáció, a tükör-stádium helyzetének rögeszmés ismétlése). Félig test, félig tudat - ezért keresi önmagát: az Értelmet. Az Értelem az elme elmélete önmagáról.
Az elme tiszta vágy (aktivitás és gátlás): kiemel valamit mások háttérbe szorításával: elôtér-háttér, tudatos-tudattalan, hierarchia. A tudatban az elme vágya figyelem formájában jelenik meg: ennek köszönhetô a figura-háttér elrendezés (aminek következtében minden végsô Gestaltot alkot) és az, hogy a háttér a nem-látott-tudat részévé válhat. A vágy az, amit nem tudnak szimulálni a gépek. A figyelem vágy.
Az észlelés figyelem (vágy) a (vágy) tárgyára, vagyis elmélet (jelentés-tulajdonítás), az elme (re-)prezentációjában. Csak tudatos észlelés van és az is csak szociális (publikus) tér-idôben. Az elme az, ami az észlelés tér-idejét a gyakorlatnak megfelelteti (behaviorista alapon). A test nem észlel, hanem érzékel és reagál: a test „észlelése” gyakorlat (a test és összes összetevôjének „elméletével” a világról). A hallucináció mindig teljes (kozmosz): azért nem észlelés, mert nem felel meg a szociális tér-idô „gyakorlatnak”. Idegen nyelv - az angyalok nyelve.
A gyakorlat egy (a korábbiak alapján született) elmélet (re-)prezentációjaként jelenik meg a tudatban arról, hogy mi fog történni. Az elmélet a gyakorlat halála. A gyakorlat érzékeléssel jár, az észlelés elmélet: felkészülés a gyakorlatra. Ez az adaptációs haszna az elmének és a tudatnak: az elme elméletet farag a gyakorlatból a (publikus) tudatban.
***
A testnek (tudattalannak) és a tudatnak is vannak elméletei. A vázizomzat elméletei séták (a tudat számára), a gyomor elméletei lakomák, a belek elméleteirôl pedig jobb nem beszélni... Minden szervünknek saját elmélete van a világról. Amikor a test elméletei nem felelnek meg a gyakorlatnak, felmondják a szolgálatot. A betegség (re-)prezentáció: akarat-vágy (a „gyógyulásra”) - (örök) várakozás a múltra.
Ami a látvány a szemnek, a hang a fülnek, az a tudat az elmének, ami tiszta vágy. A vágy territorizáció(s gátlás): kisajátítás, felaprítás és kiárusítás (a szimbólumok „valóságáért”) - jelentés-tulajdonítás, a re-prezentáció csalása. Az ideológia zsarnoksága a tudattalan felett.
A tudat elméletei a szociális gyakorlatra vonatkoznak. A tudat elméletei hamisak. Szociális gyakorlat nem létezik, az csak elmélet: a gyakorlat privát és tudattalan. Az elme teremt kapcsolatot a (tudatos, szociális tér-idôben zajló) „gyakorlat” és a (testi, privát, abszolút) gyakorlat között. A tudat elmélete az Ész, az elme gyakorlata az Akarat. Az elme elmélete az, hogy (ok-okozati) kapcsolat létezik (publikus) elmélet és (privát) gyakorlat között. Az ok-okozati kapcsolat vágy.
A „gyakorlat” szociális tér-idôben végzett cselekvés. A magányt és egyedüllétet szociális térben és idôben észlelt hiányként (üres helyként) éljük meg (a tudatban). A hiány tért és idôt tölt be: szociális tér-idô komponens.
A tér nem a test tere, hanem a tudat tér-ideje. A testnek nincs tere, az csak van (abban amit a tudat térnek nevez). Az elme teremt kapcsolatot a tudat (szociális) tere és a test (van-ja) között és a vágy elmélete az, hogy a kettô kölcsönösen
megfeleltethetô egymásnak. Elmezavar az, amikor a kapcsolat (idôlegesen vagy végleg) megszakad vagy nem felel meg a szociális „gyakorlatnak”. A szociális tér-idô nem valóság. Az elmebeteg „más”.
Az idô szociális idô. Nincs objektív idô: az ásványoknak és a galaxisoknak nincs „órája”. Az embernek attól van ideje, hogy jelentést tulajdonít az életének - megteremti tudatát a se-nem-azonos-se-nem-különbözôbôl: meghal és születik. Az ember órája a halált és a születést mutatja. A test nem hal meg
(mert „csak” anyag) - örök és halhatatlan (mert nem is élt). Az idô a tudat ideje, a tér és idô a tudat tér-ideje. A testnek nincs ideje, hogy tere legyen: a test gyakorlat. Az elme teremt kapcsolatot tudat (elmélet) és gyakorlat között: ha ez nem sikerül, az az (idôleges vagy végleges) elmezavar.
Az emlékezés strukturálja az elméleteket: egy újabb elmélet az elméletekrôl, ma narratíva. Életünket alakulásban lévô Értelme alapján meséljük el. Az élet jövô-idô, életünk - majd lesz. Elmélet nincs: „éppen folyamatban van” - jövendô-lés(z). Ami van, az gyakorlat. Ezért nincs reprezentáció az elmében (ami prezentál), csak a tudatban. A múlt jövendô-lés(z) a haláltól vissza. Mint a nyelv. A szöveg is csak egy elmélet arról, hogy léteznek (létezni fognak) olyanok, akik megértik a szavam.
HANGOK
Az ember már anyja méhében hall hangokat. A hang nem-látható. A hang a nem-látható-tudatba tartozik: „köztes lét” a tiszta tudat és az akarat-vágy (re-)prezentációja között. Csak akkor kerül a tudatba, ha ráirányul a figyelem (akarat-vágy): ha be tud épülni a szimbolikus-világba (szimbólummá válik) a
tudatban, jelölôként (re-prezentál). A szimbolikus hang ideológia: az elme (tér-idô) játéka. A zene (tér-)ideje örök visszatérés: várakozás a múltra. A zene ideológia.
TUDAT
Csak test van. A tudat észlelés, elmélet a világról: készenlét a gyakorlatra, jövendô-lés(z). A tudat mindig „éppen folyamatban van”. A tudat az Értelem keresése, vak tapogatózás az elmélettôl a gyakorlat irányába (haláltól születés felé - „fordított” idôrendben). A siker deja vu, a kudarc az idô vasfoga. A halál végsô kudarc: az Elmélet feladása.
Az elme feladata az, hogy a tudat (elmélet) és a test (gyakorlat) között közvetítsen (mint vágy-akarat). A tudat észlelés (publikus formában): középpontja a látás (fény), amely a „tér” (de-)centruma. A látás kalibrálja „teréhez” a hallást: csak a látható hangokat észleljük „fizikai” térben, a láthatatlan hangoknak szociális terük van (rezgések, amik részben „privát”, részben publikusak).
A hallás az „idô” meghatározó tényezôje. A tapintás a szociális test privát-publikus határát rajzolja körül (borzongás-simogatás a tudatban), a testérzékelés privát, tudattalan (a tudatba fájdalomként és bizsergésként vetül tér-idô meghatározottság
nélkül). Testünk mozgásának csak az eredményét (jövendô-létét) látjuk a tudatban A szociális test nem azonos a fizikai testtel. A fizikai test érzékelés és reakció (gyakorlat), a szociális test észlelés (elmélet).
Az észlelési rendszer összes csápjával a kommunikációra tapad: kapcsolatteremtés a Másikkal. Csak azt veszi figyelembe, ami beleillik elméletébe a világról: aminek számára jelentése van. Az észlelési rendszer jelentés-tulajdonítás, elme, vágy a Másik után (és minden más gátlása). Csak azt észleljük, aminek jelentése van: beleillik „éppen folyamatban lévô” elméletünkbe a világról, „éppen folyamatban lévô” kapcsolatunkba a Másikkal.
Minden észlelés átalakítja a világot: újabb elmélet a Világról, amely „összegzi” az összes eddigi elméletet. Készenlét a gyakorlatra, világépítés. A világ mindig „éppen folyamatban”
van, egyetlen lépéssel, egyetlen pillanattal elôzi meg a „valóságot” (ami azért még éppen elég lehet a Világ összeomlásához, ha az elmélet kudarcot vall).
A tudatban csak re-prezentációk vannak: az érzékelés jelölôi az észlelésben kép, hang, érzés vagy fogalom (re-prezentáció) formájában jelennek meg. Az elme az akarat segítségével a testbe (tudattalanba) is behatol, de tudattartalmak csak jelölôk lehetnek (az igazi jelölt, a test tudattalan). Tudatba hozott
pszeudo-jelölt a (szociális) test, az ego, a „tudat”.
Az észlelés fókuszpontja a Másik, a tekintet. Az ember „zsigerbôl” felriad a reá irányuló tekintetre: a tekintet az (akarat-)vágy gyujtópontja. Ezért tulajdonítunk jelentést, értelmet (korlátozott nézôpontunkból „tudatot”) a másiknak és ezért fordulunk csalódottan el, ha nem látunk megértést (elfogadást) a szemében. Vágyódunk a kapcsolatra a tekintettel, a Másikkal. A tükör-stádiumot ismételjük újra és újra rögeszmésen, soha fel nem adva. A tükör-stádium az
Értelem felvillanása - és örök kudarc.
A tudatot az elme privát (elmélet) és publikus (gyakorlat) tudatra osztja. Aki töltött már viszonylag hosszabb idôt mások társaságában, az tudja, hogy mennyire ragad a személyiség, az egyéniség. A tudat alapvetôen publikus. A privát tudat az elme szüleménye - ideológia.
A tudatnak van elmélete és „gyakorlata” (s persze játéka is) . A tudat „gyakorlata” az elme mûködése: akarat(-vágy). Mivel az elme tudattalan, nem vesszük észre a közvetítést. Azt gondoljuk, hogy a tudatnak van gyakorlata.
Az elmét szokásaink - amelyeket „egyéniségünk” érdekében agyaltunk ki - csapják be. Mint „gyakran ismétlôdô” események („valószínû” elmélet) inerciára hajlamosítanak.
Ugyanilyen „mechanizmussal” válik „(akarat-)vágy(ott)á”
(jut a fizikai testbe) az ideológia. A szabály (elmélet) a mélyben, tudattalanul dolgozik: beszélek (a szociális tér-idôben) és nem grammatikai játékokat faragok
(az elmémben). A grammatikai játékok szimbólumok és mint jelölôk - (tudattalan) értelemre utalóak - jelennek meg a tudatban.
A nyelv végtelen regressziója a tudattalanban (a testben) „ér véget” (a tudat számára). A képek szétfoszlanak, a szavak elcsitulnak a test elôtt. A test, az anyag tudattalan, ezért örök és abszolút. Anyag nem hal meg (csak átalakul).
Érd, 2005 május 2.
MANIFESTUM
Az internet terében - posztmodern szellemben - a korlátlanul pontos másolhatóság (feltörhetôség) és átalakíthatóság (hamisíthatóság) következtében az autentikus (lét) jelentés nélküli fogalommá vált. A dolgok (eszközök) - és köztük az információ - értékét a pragmatikus fel-használhatóság avagy le-cserélhetôség szabályozza.
Az egész folyamat kísértetiesen hasonlít az amerikai fejlôdési modellhez, amely - úgy tûnik, hogy - most eláraszt bennünket: Mammon önelégült rágógumi-mosollyal csámcsog és kövér. Mammon ésszerû.
Mammon a felszíni különbözôség (individualizmus á la “energy”, “agression” vagy “adrenalin”), a pluralitás hangsúlyozásával uniformizálja az embereket, állampolgárait (“tolerance”). “Rebellisei” szigorúan ellenôrzött ketrecben “lázadnak”.
Mammon a tömegtermékek vallása, a hamburger és hipermarket szelleme. Mammonban az emberek egymáshoz (fogyasztói trendekbe) idomulnak. Mammon globalizáció, avagy potpourri á la pulp fiction (vagy inkább mátrix?).
Mammon az észlelést és a gondolkodást fertôzi meg. Az észlelésben létrehozza a giccset (hollywoodot és a popzenét), a gondolkodásban a klisét. Az észlelés és a gondolkodás “fogyasztói trend”. A tér és idô (várakozás a múltra) pontosan körülhatárolt, ismert (térkép) vagy feltárható (tudomány) és ezért “megbízható” (szabályozható). Csak gondoljunk bele, hogy minden újabb ellenôrzési pont a környezet felett újabb kontroll felettünk... ne tévesszen meg a
thriller és a sci-fi - azok is csak a törvény, a szabály
(f)egyetemességét példázzák!
Személyes terén belül mindenki “szabad”, az idô gondtalan, “örök jelen” (megdöbbentô hasonlatossággal a trecento festményekre, “Jézus” épp’ hogy nem mai ruhában, de mégis gondosan eligazított fürtökkel és frissen borotválva lép le a filmvászonról - szinte érezzük a dezodorszagot).
Mammon makrokozmosza “jókra” és “rosszakra” oszlik, ahol mindenki a maga pontosan körülhatárolt feladatát látja el: a “gonosz” acsarkodik és a világ elpusztítására tör, majd jókor lelép. A “jó” majdnem feláldozván életét (az “igaz ügy” szolgálatában - esetleg a vasúttársaságért, a Természet meghódítására!), idôben szerelmes lesz és gyermekeket nemz. A tévedést (sebezhetôséget) szinkronizált himnusz, taps, zokogás, sikoly vagy önfeledt kacagás oszlatja el.
Az alapképlet ôsi, de ma pluralitás vibrál a felszínen: a hôs keblébôl kibuggyanó giccs egy frissen borotvált börtönlakót, csokornyakkendôs szerzetest vagy manikûrözött remetét is felszentel - mindegy, csak jól ápolt legyen! A (steril) pluralitás korunk “haladó” eszméje: a karakterek többsége férfias nô, fekete-, illetve sárgabôrû, leszbikus avagy meleg, egyszóval “más”. Leprás hôst nem láttam, sôt betegség, halál és születés is csak tömegesen, vagy brutális kegyetlenséggel illdomos „kép”. A Természet túrafelszerelés, illetve vitrin a szoba sarkában (National Geographic).
Mammon a kép kultuszát állította az ikonosztáz helyébe: Isten kivonult a képbôl és materializálódott (nesze neked Hegel és Barthes!). Ma a kép “életérzés” (szociális tôke - ahogy Bourdieu mondaná), amit promócióként osztanak a hipermaket-farce-on (road-show). A kép mindent átható jelenlétével territorizálja (és sterilizálja) a világot - globális kontrollként a valóság és álmaink felett.
Mammon legalattomosabb fogása az, hogy lázadásunkat üzleti fogásává avanzsálta: ma ez a legkelendôbb árucikk a hamburger és coca cola mellett!!! Mammon Sir Charles Darwin (vagy inkább Wilson és Dawkins?) unokája.
Mammon atomizálja (és ezzel központilag programozza) állampolgárait. A valódi közösségek múlttá váltak (vagy giccsé). Ma csak lázadó közösségek (vagy munkás- és iskolabuszok meg turisták) vannak. Az állampolgárok “közössége” egységes térbe és idôbe zártság (állami mikrokozmosz-börtön) és némi stilizált múlt a TV-ben. Az emberek egy nagyobb “közösségbe” (globális falu - csak nem így képzelte Teilhard de Chardin?) léptek be, mint annak idején a szocializmusban (Marx és Lenin pedig forognak a sírban).
A szerelem árucikké vált. Régóta tartó folyamat a testiség és az együttélés szétválása, erre ôsi intézmények vannak. A tegnap embere sportot ûzött a testi szerelembôl (milyen avíttá vált mára ez a szó!): szexualitása nyilvános maszturbálás, szerelme a gumibaba. A ma embere a virtuális-szex rajongója
(korunk “szexszimbóluma” a kiberbaba). A szexualitás a tömegkultúra részévé (és mint ilyen, virtuálissá) vált: ezért születnek gyermekek csak az “elmaradott” provinciákra napjainkban.
A szocializmusban gondos kézírással személyes jelentést írtak rólam - ma mûholdak hálóznak körbe. Ha elmegyek otthonról, zsebembe teszem poloskámat és nyilvános helyre (desktop) állítom ki legszemélyesebb titkaimat (mint 1984-ben, nem?). Némi ügyességgel (vagy szorgalommal) bárkirôl
kideríthetô a születési testsúlya, vércsoportja, kezelt betegsége, (anyagi) helyzete és adószáma. Az ember nyilvános (kiszolgáltatott) adathalmaz. Nincs tér és
idô személyes kapcsolatokra (és jelentésekre, amelyek - úgy látszik végleg - elavultak).
A ma lázadója a statisztika embere: épp’ olyan, mint bárki más. Rezignált arccal ül az internetes kávézóban és keresi azt, ami (majdnem) elveszett, azt a (nem központilag programozott) nagyobb egységet, amelyhez valóban tartozik - az emberek közösségét. A ma lázadója hekker.
A kor szelleme pedig virtuális vírusoktól retteg, miközben vasalt öltönyét és vállalati mosolyát leveszi, hogy “egyedül” leheveredjen “otthonában”. Sört iszik, csipszet zabál és lázadókra vadászik a virtuális kiber-térben.
***
Az individuum a modernitás terméke (bár nem elôzmények nélküli). A legkisebb jogi egység a család. Az emberi test azáltal válik individuummá, hogy megszólítják (interpeller): subiectummá válik a szimbolikus rendben. Az ember attól egyén, hogy van neve, vagyis megszólítható (alávethetô). A név a család (Phallus) tulajdona, az egyén a Phallus tulajdona.
A név felvételével gyermekünk a szimbólumok világába lép. Észlelése és gondolkodása a nyelvhez idomul, ami - az iskola és a média közvetítésével - az ideológia képére formálja.
A széles körben elterjedt iskoláztatás kiváló példája az ideológia mûködésének: bölcsödében majd óvodában észlelni és mozogni (játék) tanítják a gyermekeket, az iskolában szigorúan „ideologizált tudást” - elméletet és gyakorlatot - sajátítanak el. A nevelési rendszer úgy szervezôdik, hogy minden szintje az ideológia reprezentatív leírását adja: a rendszer bármely pontját elhagyva az egyén az ideológia pszeudo-teljességét kapja (ezt nevezik spirális tantervfelépítésnek - mint a tér-idô Kant elôtt -; örök várakozás a visszatérésre toposz).
Minden szint teljes, rendelkezik a többi szint valamilyen „reprezentációjával” (elmélettel a többirôl). Az ilyen elrendezés kizárja, hogy az oktatási rendszert különbözô szinten elhagyó egyének megértsék egymást. Mindenki a “teljes” rendszer(é)be passzoló “tényt” lát, ezért nem érti, hogy a másik miért ragaszkodik a rendszer(é)be nem illô „tényhez” és vice versa. Síkföldön körnek látszik a gömb.
Az ideológia mûködése a társadalom osztályok szerinti
rétegzôdése és az osztályok egymástól elválasztása.
Az ideológia nem egységes, homogén massza. Sok csatornán és sok változatban áramlik és hierarchizált. Az ellentmondások egy része megoldásra utal. De vannak feloldhatatlan ellentétek is - a társadalmi életet éppen ezek tartják mozgásban. A teljes mátrix a maga belsô ellentmodásaival is megkérdôjelezhetetlenné teszi önmagát: azzal, hogy régi ismerôsként mosolyog rád és hallgat - cinkosává avat. Az ideológia az elhallgatásban és az evidenciában érhetô
tetten.
Az ideológia az, ami individuummá (subiectummá) avat. A fizikai egység a fiziológia, de tudati egységünk a család (három tekintet a tudatban, három én, három játék). Egyéniségéért (ideológiájáért) az ember a családját adja el. Végül errôl szól az Ödipusz-komplexus és errôl a család misztériuma: ahhoz,
hogy önmagaddá válhass, fel kell áldoznod család(tudat)odat a Phallus oltárán - egyéniség csak a feladásban van.
***
Lacan leírása a tükör-stádiumról pontatlan. Azzal, hogy - Wallont plagizálva - ragaszkodik a tárgyhoz (a metafora helyett), az európai kultúrához köti magát, ahol a tükör fontos szerepet játszik. Nem veszi észre a legautentikusabb “tükröt”: a másik ember szemét.
Az elsô lépés, amit a gyermek az egyéniséggé válás útján megtesz az, hogy átéli: van tekintet, amely néz. Nem tudja, hogy rá néz, mert még nem alakult ki az az én (subiectum), amire nézni lehet (sem az, amelyik tud): a se-nem-azonos-se-nem-különbözô világát transzcendálja a Tekintet, amely mindent
lát, mindent hall és mindent tud - ez a gyermek legelsô élménye.
Ugyanez a “bizonyosság”, hogy „Isten szeme” mindent lát és ért, vezet a mártíriumhoz, a valláshoz, a tudományhoz (az “igazság” keresése) és ahhoz, hogy engedelmeskedünk (a törvénynek, a kérésnek és lelkiismeretünk szavának), makacskodunk illetve parancsolunk vagy félszegen körbenézünk.
A tükör-stádium az a pillanat, amikor a gyermek megérti, hogy az anya szemében látott kép ô maga. Egyszerre születik meg a cselekvô, átélt (tudattalan) és az észlelt, elgondolt, képzelt (tudatos), “tükörben látott” én valamint a két én eltérése és összetartozása. Ez az élmény minden jelentés-tulajdonítás
alapja. Ez az a pillanat, amikor a gyermek (közvetítés nélküli) diadikus kommunikációba lép az anyjával. Az élmény - ebben a formában - orgazmus. Ezt az örömöt látja a késôbbi felnôtt a szeretett lény szemében felcsillanni: ez a szerelem.
Lacan-nak nincs igaza a réelle-el kapcsolatban. Az Egység, amelyet a gyermek a kezdet kezdetén tapasztalt, traumatikus élmény (van-is-meg-nincs-is) és egyáltalán nem a felhôtlen boldogság állapota. Kétlem, hogy bárki is abba az állapotba kívánkozna vissza. Az ember a diadikus kommunikáció édeni
kertjébe vágyakozik, ahonnan kitaszíttatott.
Diadikus kommunikációban válik az ember subiectummá. A subiectummá válás csapda: jutalom és büntetés, engedelmesség és parancs. A diadikus kommunikáció üzenete az elfogadás és elutasítás oppozíciója. Isten tekintetéhez elfogadás (megértés) és elutasítás társul: ez a boldogság illetve boldogtalanság magva. Az ember saját elfogadásának-elutasításának rabja: boldogságot és boldogtalanságot oszt másoknak és magának (a három tekintet, a három én
játékával).
A diadikus kommunikáció utáni vágy vezet a “rögeszmés” jelentés-tulajdonításhoz. Az ember kommunikációra vágyik és a Tekintet elvesztésétôl fél, nem a haláltól - ahogy a hindik sem a haláltól, hanem (ahogy mondják) az élettôl félnek. A diadikus kommunikáció Isten tekintete (ami az angyalokat
boldogítja a keresztény misztikában).
Az apa megjelenése biztonság (az anya szemében) és féltékenység (átélve), újabb tekintet és persze játék a szemekkel: meghatározó találkozás az ideológiával.
A triadikus kommunikáció az a felismerés, hogy a tekintetek nem mindent-tudóak.
A triadikus kommunikáció a tulajdonképpeni szeretet. A diadikus kommunikáció csak elfogadást és elutasítást ismer és ezért narcisztikus: a szeretet elôfoka. A triadikus kommunikációban nyílik lehetôség az önzésre és communiora (test és tudat játékára). Triadikus kommunikációban éljük meg azt, hogy a jó nem jó mindenkinek (decentrálás). A szeretet önzés és áldozat.
***
Chomsky kérdésére, hogy az agyunk gondolkodik-e Lacan azt válaszolta, hogy “én inkább a lábammal gondolkodom, mert az legalább szilárd dolgokkal találkozik... elég EEG-t láttam már ahhoz, hogy kijelentsem, nincs bennük gondolat”.
Chomsky sarlatánnak titulálta Lacant: Hihetetlen naivitás egy ez tőle!!! Olyan, mintha azt mondaná, hogy Colombo felügyelô a tévémben van.
Valóban megfigyelhetô az, hogy a TV-ben bizonyos alkatrészek meghibásodása torzítja a “képet” és valóban kimutatható, hogy a képcsô elektromos ingerlése “képeket” hoz létre. Megfelelôen bonyolult elrendezéssel létrehozhatunk fényeket, amelyek a nézôben Colombo felügyelô képét idézik fel. A TV ettôl nem lesz Colombo (jelentett), csak egy kép (jelentô) - és kép is csak valaki számára, valakinek a gondolatában (tudatában). Ezért nem gondolkodik az agy. A gondolkodás a megfigyelô és nem a megfigyelt szokása (szegény Heisenberg és Schrödinger!).
***
A tükör-stádium a jelentés-tulajdonítás alapélménye. A gyermek bármennyire fragmentáltan is, de magát (környezetével se-nem-azonosnak-se-nemkülöbözônek)
tapasztalja és amikor a (szem)tükörben felismeri magát, ehhez egy képet társít: a jelentô-jelentett viszonyt éli át(élt) tudattalan teste és a kép között. A jelentés-tulajdonítás alapja a tárgy (subiectum: észlelt, képzelt, elgondolt, alávetett én) és alany (cselekvô, átélô én) kettôssége: jelentô - jelentett. Ez
az elsô hierarchikus viszony és ez a tudatos - tudattalan megjelenése.
A kép (jelentô) felismerésével az elme képet kapcsol a tudattalan(já)hoz és a tiszta tudatot határok közé szorítja („újjászületés” a tér-idôben). Az elhatárolás a szociális viszony ára: a gyermek mint (elhatárolt) kép éli meg anyja szemében azt, hogy valakinek jelent valamit. Ettôl a pillanattól az ember a
mások szemében látott kép és a határok (territoriális gátlás) rabja.
A kép lassan fragmentálódik: a gyermek megtanulja, hogy lába, keze, feje, szája, anusa és nemi szerve van. Mikro- és makrokozmosza (test)beszédével (parole) territorizálódik. Amikor a gyermek tükörben (és nem anyja szemének tükrében) ismeri fel magát azért örül, mert látja, hogy van saját tekintete. Ez a saját tekintet az, ami “szemében” a szociális rendszer tagjává avatja és ez a felismerés az, ami beteljesíti a triadikus ént: a cselekvô-átélô én (saját „szemem” - a tudat „vakfoltja”), a mások szemében látott én és a saját szemben látott én triászát (és a triász elméletét, gyakorlatát és játékát).
Magamat nem látom - vakfolt vagyok saját szememben: a cselekvô-átélô én nem-látható-tudat (elme), a figura háttere. Az Ödipusz-komplexustól az „emberi” élet („józan ítélôképesség”) határáig az ideológia territorizálja a nem-látható-tudatot (elme). Az ideológia a tömegbôl egyéniséget, az „egyéniség(ek)bôl” populációt farag - az ideológia a tiszta tudat hattyúdala.
Az ember attól válik a szociális rendszer tagjává, hogy elfogadja magát mások szemében látott képként, bár magát mint képet hamisnak tartja (azaz tettestárs). A szociális lények hamis képek rabjai. A kultúra legitimációja a cinkosság. Az ember jelentés-tulajdonítás közben tanul meg csalni és lesz becsapva (és ez a Kultúra elmélete és gyakorlata).
***
Az egyénnek az egész Univerzumról van tudomása (bár annak nagy része nem-látható-tudat). Minden ember (talán még a szellemi fogyatékosokat és az “ôrülteket” is beleértve) egy teljes makrokozmoszt tapasztal Univerzumként. Univerzumának a különbözô feltételektôl (kultúra, iskolázottság miegyéb) függôen más és más az arca (lehet kicsi, nagy, gömb alakú vagy szögletes, lapos etc.), de mindig teljes (életvilág). Az Univerzum elmélet - a világ elmélete.
Az Univerzumot törvények irányítják, amely törvények emberi Értelemmel megérthetôek és befolyásolhatóak (legalábbis “kikémlelhetôek”). Az Univerzumban kitüntetett helyet és szerepet tölt be az ember: az Univerzum célja és értelme. Isten és a Világ az emberért van: Isten az embert szolgálja (kisebb-nagyobb “veszekedések” és “büntetések” leszámításával) - a Világ ellen. Csak az a dolgod, hogy kövesd a törvényt: segítsd a törvénykövetôket és irtsd a törvénysértôket (akik más törvényt követnek)!!!
A fenti állítások szokatlanul hangzanak - olyan dolgok, amelyekrôl nem beszélünk - de feltehetôen minden létezett és létezô emberi kultúrára igazak. Ezt nevezem (darwini) ideológiának, az ideológia mûködésének. Az ideológia az összekötô kapocs a háttérben - amirôl nem veszünk tudomást, amirôl nem beszélünk. Az ideológia nem-látható-tudat.
Azért hangzanak ezek az állítások különösnek (szinte szentségtörônek), mert tapasztalatunk szerint különbözô, gyakran egymással homlokegyenest ellentétes ideológiák hatnak. Ez az ideológia mûködése: a differenciát pluralitásnak láttatja.
Megkérem a kedves olvasót, hogy komolyan fontolja meg mi az, amit biztosan tud! Descartes az ego-ját tudta. Husserl csak kogitált. Lacan már semmit sem tudott, csak tudomása volt.
Tudásom csak a diadikus kommunikációban van - abban a pillanatban, amelyben elveszett, mert subiectummá váltam.
Sem elôtte (sem közben) sem utána. Az ideológia mûködése a mindent átható pszeudo-tudás: az, hogy tudásnak véljük a tudomást. Egyetlen (pszeudo-)tudásunk a másik ember szemében látott kép (vágy a Másik elfogadására).
***
Privát a tudattalan, publikus a tudat. A testünk ösztönök, benyomások és hangulatok, a tudattalan segítségével próbálja kielégíteni szükségleteit - tudattalan az anyag, tudattalan a test, tudattalan a (fizikai) valóság. A tudat, a gondolkodás a tudattalan racionalizációja - hamvába holt kommunikációs kísérlet a másikkal, a Tekintettel. Nemcsak nyelv - “kultúra”, “szubkultúra” és barbárság. Nem, rassz, osztály és kaszt.
A tudat a Másik tudata. A (tudattalan) test egyéni, de a tudat emberi tudomásból van: nem test és nem elektromos tevékenység. A tiszta tudat testbe (subiectum - ideológia-test) szorul: ez a tudattalan „jelentése”.
A tiszta tudat Deleuze differenciája: nem a nem-azonos, hanem a se-nem-azonos-se-nem-különbözô. Üres látómezô - és nem „kaleidoszkóp” (James). Az elme territorizálja a tudattalant azzal, hogy jelölôt (szociális testet) tulajdonít neki a tükör-stádiumban. A tudatban szociális test jelenik meg (reprezentáció). A territorizáció folytatódik a bölcsödében, az óvodában és az iskolában: az elme az ideológia igájába hajtja a testet (a tudattalant).
Arra a kérdésre, hogy mennyi kétszer kettô, a legtöbb ember gondolkodás nélkül rávágja, hogy négy. Ha megkérdezzük, honnan “tudja”, azt feleli, hogy “megtanulta” (azaz tudomása van róla). Valóban akkor “tanulta”, amikor az iskolában szorongott vagy “rosszalkodott” (esetleg az elôtte ülô kislány
copfját húzta, hogy imponáljon neki - illletve a copfját húzták), vagy talán akkor, amikor az iskolafüzete fölé görnyedve álmodozott? Ismétlés a tudás anyja. Rögzült. De ma „tudattalan” - és minden más csak racionalizáció (ideológia). Az ideológia működése olyan, mint a kétszer-kettô igazsága.
Három eszköze van a tudattalan territorizálására: az elmélet, a gyakorlat és a játék. A játék “köztes lét” elmélet és gyakorlat között - azért szabad, mert két ura van. Az ideológiai apparátus e triász szerint szervezôdik a tudatban (a Világban) és a nem-látható-tudatban.
***
Az ideológiával az a baj, hogy öröklôdik. Az emberi gén nem változik olyan gyorsan, mint manapság a környezet. Ez a baj. A darwini ideológia nem adaptív stratégia egy túlnépesedett világban. Ezért indult be a globalizáció - ideológia á la Wilson és Dawkins. Mammon ma az emberiség túlélési esélyét tartja
a markában.
ELMÉK
Az elme a tudat és tudattalan (test) közötti kapcsolat: az elme territorizáció (vágy). Az elmében nincs reprezentáció, sem komputáció, csak vágy - elmélet, gyakorlat és játék formájában (ahogy a tudattalan is elméletbôl, gyakorlatból és játékból áll). Az elme az, ami a privát tudatot („egységet”) megteremti, lehántva azt a tiszta tudatból (amikor szociális testhez köti). A tiszta tudat Deleuze differenciája (a se-nem-azonos-se-nem-különbözô), a tudat az elme (re-)prezentációja, territóriuma.
***
Az elme diadikus kommunikáció utáni vágy: jentés-tulajdonítás (a diadikus kommunikáció, a tükör-stádium helyzetének rögeszmés ismétlése). Félig test, félig tudat - ezért keresi önmagát: az Értelmet. Az Értelem az elme elmélete önmagáról.
Az elme tiszta vágy (aktivitás és gátlás): kiemel valamit mások háttérbe szorításával: elôtér-háttér, tudatos-tudattalan, hierarchia. A tudatban az elme vágya figyelem formájában jelenik meg: ennek köszönhetô a figura-háttér elrendezés (aminek következtében minden végsô Gestaltot alkot) és az, hogy a háttér a nem-látott-tudat részévé válhat. A vágy az, amit nem tudnak szimulálni a gépek. A figyelem vágy.
Az észlelés figyelem (vágy) a (vágy) tárgyára, vagyis elmélet (jelentés-tulajdonítás), az elme (re-)prezentációjában. Csak tudatos észlelés van és az is csak szociális (publikus) tér-idôben. Az elme az, ami az észlelés tér-idejét a gyakorlatnak megfelelteti (behaviorista alapon). A test nem észlel, hanem érzékel és reagál: a test „észlelése” gyakorlat (a test és összes összetevôjének „elméletével” a világról). A hallucináció mindig teljes (kozmosz): azért nem észlelés, mert nem felel meg a szociális tér-idô „gyakorlatnak”. Idegen nyelv - az angyalok nyelve.
A gyakorlat egy (a korábbiak alapján született) elmélet (re-)prezentációjaként jelenik meg a tudatban arról, hogy mi fog történni. Az elmélet a gyakorlat halála. A gyakorlat érzékeléssel jár, az észlelés elmélet: felkészülés a gyakorlatra. Ez az adaptációs haszna az elmének és a tudatnak: az elme elméletet farag a gyakorlatból a (publikus) tudatban.
***
A testnek (tudattalannak) és a tudatnak is vannak elméletei. A vázizomzat elméletei séták (a tudat számára), a gyomor elméletei lakomák, a belek elméleteirôl pedig jobb nem beszélni... Minden szervünknek saját elmélete van a világról. Amikor a test elméletei nem felelnek meg a gyakorlatnak, felmondják a szolgálatot. A betegség (re-)prezentáció: akarat-vágy (a „gyógyulásra”) - (örök) várakozás a múltra.
Ami a látvány a szemnek, a hang a fülnek, az a tudat az elmének, ami tiszta vágy. A vágy territorizáció(s gátlás): kisajátítás, felaprítás és kiárusítás (a szimbólumok „valóságáért”) - jelentés-tulajdonítás, a re-prezentáció csalása. Az ideológia zsarnoksága a tudattalan felett.
A tudat elméletei a szociális gyakorlatra vonatkoznak. A tudat elméletei hamisak. Szociális gyakorlat nem létezik, az csak elmélet: a gyakorlat privát és tudattalan. Az elme teremt kapcsolatot a (tudatos, szociális tér-idôben zajló) „gyakorlat” és a (testi, privát, abszolút) gyakorlat között. A tudat elmélete az Ész, az elme gyakorlata az Akarat. Az elme elmélete az, hogy (ok-okozati) kapcsolat létezik (publikus) elmélet és (privát) gyakorlat között. Az ok-okozati kapcsolat vágy.
A „gyakorlat” szociális tér-idôben végzett cselekvés. A magányt és egyedüllétet szociális térben és idôben észlelt hiányként (üres helyként) éljük meg (a tudatban). A hiány tért és idôt tölt be: szociális tér-idô komponens.
A tér nem a test tere, hanem a tudat tér-ideje. A testnek nincs tere, az csak van (abban amit a tudat térnek nevez). Az elme teremt kapcsolatot a tudat (szociális) tere és a test (van-ja) között és a vágy elmélete az, hogy a kettô kölcsönösen
megfeleltethetô egymásnak. Elmezavar az, amikor a kapcsolat (idôlegesen vagy végleg) megszakad vagy nem felel meg a szociális „gyakorlatnak”. A szociális tér-idô nem valóság. Az elmebeteg „más”.
Az idô szociális idô. Nincs objektív idô: az ásványoknak és a galaxisoknak nincs „órája”. Az embernek attól van ideje, hogy jelentést tulajdonít az életének - megteremti tudatát a se-nem-azonos-se-nem-különbözôbôl: meghal és születik. Az ember órája a halált és a születést mutatja. A test nem hal meg
(mert „csak” anyag) - örök és halhatatlan (mert nem is élt). Az idô a tudat ideje, a tér és idô a tudat tér-ideje. A testnek nincs ideje, hogy tere legyen: a test gyakorlat. Az elme teremt kapcsolatot tudat (elmélet) és gyakorlat között: ha ez nem sikerül, az az (idôleges vagy végleges) elmezavar.
Az emlékezés strukturálja az elméleteket: egy újabb elmélet az elméletekrôl, ma narratíva. Életünket alakulásban lévô Értelme alapján meséljük el. Az élet jövô-idô, életünk - majd lesz. Elmélet nincs: „éppen folyamatban van” - jövendô-lés(z). Ami van, az gyakorlat. Ezért nincs reprezentáció az elmében (ami prezentál), csak a tudatban. A múlt jövendô-lés(z) a haláltól vissza. Mint a nyelv. A szöveg is csak egy elmélet arról, hogy léteznek (létezni fognak) olyanok, akik megértik a szavam.
HANGOK
Az ember már anyja méhében hall hangokat. A hang nem-látható. A hang a nem-látható-tudatba tartozik: „köztes lét” a tiszta tudat és az akarat-vágy (re-)prezentációja között. Csak akkor kerül a tudatba, ha ráirányul a figyelem (akarat-vágy): ha be tud épülni a szimbolikus-világba (szimbólummá válik) a
tudatban, jelölôként (re-prezentál). A szimbolikus hang ideológia: az elme (tér-idô) játéka. A zene (tér-)ideje örök visszatérés: várakozás a múltra. A zene ideológia.
TUDAT
Csak test van. A tudat észlelés, elmélet a világról: készenlét a gyakorlatra, jövendô-lés(z). A tudat mindig „éppen folyamatban van”. A tudat az Értelem keresése, vak tapogatózás az elmélettôl a gyakorlat irányába (haláltól születés felé - „fordított” idôrendben). A siker deja vu, a kudarc az idô vasfoga. A halál végsô kudarc: az Elmélet feladása.
Az elme feladata az, hogy a tudat (elmélet) és a test (gyakorlat) között közvetítsen (mint vágy-akarat). A tudat észlelés (publikus formában): középpontja a látás (fény), amely a „tér” (de-)centruma. A látás kalibrálja „teréhez” a hallást: csak a látható hangokat észleljük „fizikai” térben, a láthatatlan hangoknak szociális terük van (rezgések, amik részben „privát”, részben publikusak).
A hallás az „idô” meghatározó tényezôje. A tapintás a szociális test privát-publikus határát rajzolja körül (borzongás-simogatás a tudatban), a testérzékelés privát, tudattalan (a tudatba fájdalomként és bizsergésként vetül tér-idô meghatározottság
nélkül). Testünk mozgásának csak az eredményét (jövendô-létét) látjuk a tudatban A szociális test nem azonos a fizikai testtel. A fizikai test érzékelés és reakció (gyakorlat), a szociális test észlelés (elmélet).
Az észlelési rendszer összes csápjával a kommunikációra tapad: kapcsolatteremtés a Másikkal. Csak azt veszi figyelembe, ami beleillik elméletébe a világról: aminek számára jelentése van. Az észlelési rendszer jelentés-tulajdonítás, elme, vágy a Másik után (és minden más gátlása). Csak azt észleljük, aminek jelentése van: beleillik „éppen folyamatban lévô” elméletünkbe a világról, „éppen folyamatban lévô” kapcsolatunkba a Másikkal.
Minden észlelés átalakítja a világot: újabb elmélet a Világról, amely „összegzi” az összes eddigi elméletet. Készenlét a gyakorlatra, világépítés. A világ mindig „éppen folyamatban”
van, egyetlen lépéssel, egyetlen pillanattal elôzi meg a „valóságot” (ami azért még éppen elég lehet a Világ összeomlásához, ha az elmélet kudarcot vall).
A tudatban csak re-prezentációk vannak: az érzékelés jelölôi az észlelésben kép, hang, érzés vagy fogalom (re-prezentáció) formájában jelennek meg. Az elme az akarat segítségével a testbe (tudattalanba) is behatol, de tudattartalmak csak jelölôk lehetnek (az igazi jelölt, a test tudattalan). Tudatba hozott
pszeudo-jelölt a (szociális) test, az ego, a „tudat”.
Az észlelés fókuszpontja a Másik, a tekintet. Az ember „zsigerbôl” felriad a reá irányuló tekintetre: a tekintet az (akarat-)vágy gyujtópontja. Ezért tulajdonítunk jelentést, értelmet (korlátozott nézôpontunkból „tudatot”) a másiknak és ezért fordulunk csalódottan el, ha nem látunk megértést (elfogadást) a szemében. Vágyódunk a kapcsolatra a tekintettel, a Másikkal. A tükör-stádiumot ismételjük újra és újra rögeszmésen, soha fel nem adva. A tükör-stádium az
Értelem felvillanása - és örök kudarc.
A tudatot az elme privát (elmélet) és publikus (gyakorlat) tudatra osztja. Aki töltött már viszonylag hosszabb idôt mások társaságában, az tudja, hogy mennyire ragad a személyiség, az egyéniség. A tudat alapvetôen publikus. A privát tudat az elme szüleménye - ideológia.
A tudatnak van elmélete és „gyakorlata” (s persze játéka is) . A tudat „gyakorlata” az elme mûködése: akarat(-vágy). Mivel az elme tudattalan, nem vesszük észre a közvetítést. Azt gondoljuk, hogy a tudatnak van gyakorlata.
Az elmét szokásaink - amelyeket „egyéniségünk” érdekében agyaltunk ki - csapják be. Mint „gyakran ismétlôdô” események („valószínû” elmélet) inerciára hajlamosítanak.
Ugyanilyen „mechanizmussal” válik „(akarat-)vágy(ott)á”
(jut a fizikai testbe) az ideológia. A szabály (elmélet) a mélyben, tudattalanul dolgozik: beszélek (a szociális tér-idôben) és nem grammatikai játékokat faragok
(az elmémben). A grammatikai játékok szimbólumok és mint jelölôk - (tudattalan) értelemre utalóak - jelennek meg a tudatban.
A nyelv végtelen regressziója a tudattalanban (a testben) „ér véget” (a tudat számára). A képek szétfoszlanak, a szavak elcsitulnak a test elôtt. A test, az anyag tudattalan, ezért örök és abszolút. Anyag nem hal meg (csak átalakul).
Érd, 2005 május 2.
