Portfóliók

déli napfény veri a házfalakat. a fák árnyéka a bordó, kopottsárga, barna, azaz csupa régies színben pihenő falra vetül, dinamikus mozgásuk elkeni a kontúrokat, álomszerűvé téve a délbábos nyári képet. embereket nem látni, nyilván behúzódtak a meleg elől a vén, nyirkos, vastag falak hűvösébe, a nappalikba, ahol rágott fájú bútorok pattogzó lakkját fedi a rég halott dédik csipkés terítője - egy-egy túl forrón odakerült teás- vagy kávéscsésze felpúposítja a fát. az ilyenkor mindig alkalmazható csipkelepedők jótékonyan fedik a szégyenfoltot, rajtuk unottan keveri a forró levegőt az üvegburával fedett, egyszer talán divatos óra, aminek vagy a tévé tetején elhelyezett hímzetteken, vagy az ominózus szégyenfoltokon a helye minden ilyen háztartásban.
ezekben a házakban arányaiban sok a faburkolat. léc-bordák borítják a konyhába vezető kis folyosó falát, persze csak egy meghatározahatatlan, a szemmagasság alatti határig, ugyanis az e fölötti - hajdan fehér, ma már margarinsárga - falat mintegy a konyha előfutáraiként tarkítják a porcelán- és festett fatányérok. a lakkozások régiek, a lambéria lábánál vastagabb a besárgult lakk-réteg, mint a tetején, mutatva a gravitáció évtizedes csatájának győzelmét.
a konyha ilyenkor üres. a rezsó, a gáztűzhely is csak meleget okádna magából - nem hiányzik ez a teher senkinek sem a nyáré mellé az idős vállra. ugyanis ezekben a gesztenyebarna, hagyományos és méltóságteljes szabású, évszázados platánok és hársak árnyékában megbújó házakban öregedő, vagy épp öreg nemzedék lakik, él, horgol, olvas, tévézik, fényképet néz. a diszkrét műfogsorok masszív, szocreál, metszettnek tűnő vizespoharakban ülnek az alföldi porcelángyár ajándékaként a falhoz tapadó mosdókagylók szappantartásra kiképzett részén. egyébként ezeket a kis, praktikus szappantartó-mélyedéseket - amelyeken alig észrevehető, elnagyolt redők óvják meg a kezet mosót a szappan indokolatlan elsurranásától - csak az óvodákban és általános iskolákban használják rendeltetési céljára. csak ezeken az éjjel magányra ítélt mosdószéleken csorog a kifejezetten erre a célra kiképzett finom kis vájaton keresztül a szappanlé a mosdó meredekebb falán le, egész a lefolyó nyílásáig. a hajlott korú emberek hajlott korú lakótelepén azonban ikeában vásárolt, űrhajóba illővé dizájnolt szappantartó modellek ölelik a fa szappant, vagy épp még az ósdi, fröccsöntött műanyag csodák plafonnak meredő dudorai közé olvad be az állott tisztaság-szagú szappan-massza.
az álmodozó külső szemlélő számára csak az ablaktáblák adják meg a ház pontos elhelyezkedését, ugyanis ezek sötétbarnára festve, a falhoz koppanásig kihajtva, helyenként átforrósosdott alumíniumkamkpóval rögzítve, ügyet sem vetnek a hársak amorf, táncoló árnyékára. a sötét négyszögek által rögzített helyzetű ablaküvegek helyén odvas száj a nyitott ablak. a betévedő légáramlatok halkan zümmögő ventillátorok körhintájára ülnek föl, hogy aztán a kamra ajtajáról lecsorogva, majd újra felemelkedve a plafon mentén sorjázzanak ki a szobákból, vissza a keskeny betonutakat szegényező fák kérgén, figyelni a vakolatba kevert homok csodáját: az energikusan csillogó piritkristályok fényt tükröző apró lapjainak játékát. minden apró kristály csak néhány meghatározott szögből villan fel, míg miliméternyit más helyzetből szemlélve ismét mások mutatják magukat, büszkén lövellve a szemekbe a tűhegy-vastag sugárnyalábot. a fal mellett elhaladó járókelő minden ezred másodpercben más csillagkép-rendszert lát a színezett vakolatban. a metró-padlóhoz és rafinált, fényvisszaverő műanyag lapokat tartalmazó körömlakkokhoz szokott szem már nem leli örömét ezekben a vakolat-csillagképekben.
a templomok ablaka hideg, a padok feletti kripta-hűvös levegő szenteli az épületet a nyár szorításától elfordulók mentsvárává. tömör, középkorias szépségükben és büszekségükben a templomok kiemelkednek a sétány-szerű, kanyargó betoncsíkok mellé ültetett fák árnyékából, valószínűtelenül pontos kontúrral kirajzolódva a kékesfehér égen. aki megnézi magának az oldalukon heverő lakóépületek közt ülő tornyos-harangos templomokat, utána lehuhyt szemhéján dörzsölgetheti isten házának villódzó kiegészítő színekből retinájába égett negatívját.
parkot ölelnek a sóhajtó házak. a húsvéti, karácsonyi körmenetek a park - talán tér titulust is megérdemel - körül bolyongnak előre megbeszélt, mindenki számára egyértelmű céllal, mutatván a menethez csatlakozó öregek tévé - tolalett - mosdó - konyha útvonalú ismétlődő körtáncának vázlatatát, az örgegek mindenki számára egyértelmű végpontjára való direkt utalás nélül. az egyetlen árulkodó jel a végcélra vonatkozólag legfeljebb a sírós hangú fohászokban lelhető meg, egész pontosan a lakhely - a pokol helyett - a mennyek országába való áthelyezését pedzegető szópatakokban; az isteni irgalom, a könyörület és a fényesség eme új címre való kézbesítését illetően.
a duruzsoló, fáklyás körmenetek a célnál szétoszlanak: a kísérőrendőrök, mint szabadnapos angyalok röppennek el, a papok, ministránsfiúk a barna lakkos fájú sekrestyébe húzódnak vissza. mire az átöltözéssel, és kedves, csendes szavaikkal végeznek, a súlyosan fekvő lakóházak ablakai a színestévék ritmusában köpik a fényt az utcára, és a műfogsorok újra a vastag falú vizespoharakba kerülnek. mire a méltóságukban karót nyelten ülő templomok minden ablaka elsötétül, már csiricsáré reklámok gyöngyöző hangáradata tölti meg a nappalikat, a rajzolt és éneklő kukoricacsövek masírozása az öregek arcán, mint filmvásznon is nyomon követhető. a vászon modulatlan, a ráncövezte szem vak és csillog. az árnyjáték folytatódik, film következik. a szem fénye tompul, a felmentő álom még távol, az emlékek elzárva, az üresség már rózsaszín öblítősflakonok vad, agresszív fényét veri vissza a hetven-nyolcvan év pergőtüzének nyomát viselő arcokról.
lassan hajnalodik, a kettesen vége műsornak. át kell kapcsolni egy éjszakai adóra.