Portfóliók

A félelem mindig előbb ér ide, mint a hiány;
a konyhában kattan valami, nem az idő,
inkább egy tárgyhang, amely helyet kér a csöndben.
A fájdalom öröksége kimegy belőlünk,
hogy aztán újra ránk üljön: kő a vállon, huzat a bordák között;
beljebb húzódik, benn marad, tanít.
Arra születtünk: hátrasimították a frufrut
minden fiúnak, a homlokcsont fényes hámja kilátszott,
és mondták: „pont olyan, mint az övé volt.”
Aztán a csönd berendez egy szobát:
üres vállfa, asztalra döntött szék, a radiátoron
a nedves túrazsák szaga.

Az elmúlás mozgás. Nem zuhan. Körbeér.
Nem keresi a kijáratot, csak ugyanazt az ívet futja,
amelyen már hagytunk jelet.
Elenged a zsák varrata, a szálak kipattannak és elindulnak.
Mégis jó hinni, hogy összeérnek, más rendben.

Először test, aztán utóhang,
mint amikor a kagylóban percekig hallod a tengert
(pedig tudod: a saját véred zúgása az).
Ami megmarad, nem mondható ki,
talán nincs is szava, inkább helye,
mégsem a hely számít, hanem a visszatérés:
mint a por, bárhonnan söpröd, ugyanott ül meg.