Portfóliók

Szomorúság szürke fátyla fedi be szememet,

Búsan bámulom a közelgő hófellegeket,

Tiszta felszínükön megcsillan a lemenő nap,

Vörösre festi az eget az álmos alkonyat.

A világ lelassul, néma sötétségbe borul,

A legutolsó fénylő felhő is elkomorul.

Hirtelen vad szelek szökkenek láthatatlanul,

Havat hoznak a hűvös homályba, hívatlanul.

Semmit se látok, fekete kristályok csipkednek,

Halk hangok, ahogy nagyon apró lények tipegnek,

Hideg járja át minden porcikám, a lelkemig,

Egyedül vagy súgják, velem majdnem elhitetik.

Ám én inkább harcolok, belülről éltet a fény!

Míg eloszlik az árny és elérem a napkeltét.

Hol minden csupa szeretet s aranyban játszik,

                                                             Érzem mert hiszem, nekem igazán csak ez számít.