Portfóliók

Mit takarhat a mosolygó álarc?

Baudelaire észrevette.

Emberi lélek, mily féreg ette,

Mételyén folyton dúl az ádáz harc.

Megannyi képmutató, tagadják.

Tisztelet a kevés kivételnek,

Kik igaz szeretet énekelnek.

A többség? Bennük kél a rothadás.

Ember embernek lesz dicső gyilkosa,

Más meg még az anyját is pénzé teszi.

Penészes pacalját unottan eszi,

Őrültnek ártatlanság a cinkosa.

Mikor már torkából ömlik az undor,

Ráeszmél, valami nincs teljesen rendjén.

Koszos körmeit rágja ideggyengén,

Fojtja az önsajnálatból szőtt burok.

Ha egyszer megértik végre valahára,

Hogy a jó és a rossz pusztán csak fogalom,

Egyedül csak is te uralkodsz magadon.

Világunk végül megérik halálára.

De ez nem a bódító befejezés.

Tudatunk illúziója az idő,

Büdös barátunk a kaszás hírvivő,

Felejtéstől szaglik a  keletkezés.

Kéjenc vagy és börtöntöltelék,

Egy hazug, utolsó áruló,

Kedves vagy és kiábránduló,

Megértetted a lét jelenét?

Minden mi vagyunk és mi vagyunk semmi se,

Ember ésszel teljesen fel nem fogható,

Ezért a homály oly roppant iszonytató.

Én is én, te is te, te is én, én is te.