Zátony
Mint érdes kövek, mik megbújnak,
Az idő végtelen tengerének felszíne alatt,
Úgy leselkedik rám a mélységes öntudatlan.
A csendbe halkan belesúgnak.
A szél feltámad, kicsit zabos,
A tükörsima vízfelszínt mozgásba hozza,
A hullámzás a néma sziklákat csapdossa.
A tajtéktól lett minden habos.
Villám töri meg a sötétet.
Felsejlenek az elmosódott körvonalak,
Gályámmal az örvények magukhoz vonzanak.
A megkövült pillant törékeny.
Egy pontba sűrűsödik minden,
Múlt, jelen, jövő… csak szavak szingularitásban,
Forogva süllyedek a fájdalmas szorításban.
Míg végleg elér a sosincsen.


