A perifériára szorult, egyúttal önsajnálatában meg-megmerítkező művész alakjára afféle közhelyként gondolhatunk – talán joggal, hisz ahogyan ábrázolják, az gyakran merő giccs csupán, az ember szenvedésének hamis megédesítése, majd kiárusítása. Knut Hamsun regényének színpadi adaptációja azonban az éhező író figuráján keresztül egy olyan általános hiányállapotra, egy olyan éhségre mutat rá, mely nemcsak a test, de a szellem és a lélek enyészetét okozhatja.