A soványra fogyott Pedersen Kristiania utcáit rója, átadva magát csapongó képzeletének. Pimaszkodik, közönyös járókelők arcába grimaszol, provokálja őket, hazudozik – eljátszik. Mindenekelőtt azonban éhes, nem képes írni. E kettő szorosan összefonódik, amennyiben az élelem és az íráshoz szükséges figyelem, valamint kusza gondolatainak, képzeteinek elrendezése egyaránt hiányként jelennek meg Pedersen esetében. A koplalást ő maga úgy írja le, mintha agyveleje kifolyna koponyájából, ő pedig üresen lebegne. A testi „üresség” ebben a képletben tehát a szellem meddőségét is jelenti; az én „lebegése”, fizikai helyzetének meghatározhatatlansága pedig jellemzően gondolatai szétszóródásával kapcsolódik össze, ahogyan tévelygése is inkább szellemi vagy lelki folyamatainak „tér-képe”. Az újra és újra megtett vagy egymást keresztező utak, a visszatérés, az eltévedés allegóriák: a gondolkodás fizikai térben való elgondolásai. Mindezt az írás vagy általánosabban: a világjelenségek és az azokat leíró vagy feldolgozó gondolatok rendszertelenségeként is érthetjük.

Ehhez hasonlóan az alkotás, az evés (és az ürítés), a létrehozás nyűgje és a testi kín is mintegy magyarázzák, illetve megérzékítik egymást, motívumaikban összemosódnak a fizikai és a szellemi tapasztalatok. Az étel nem marad meg Pedersenben: az elérhető, közönséges, megfogható dolog nem táplálja, „hazugsága” hányingert, undort kelt, öklendésre készteti. Egyszerre vonzza és taszítja őt a táplálék. Ahogy kokettál az étellel, ahogy felidézi ízét, illatát, vagy a zabálást követően rosszul lesz, mintha a sebét újfent megnyitó, kapargató gyereket látnánk. A viszolygás és a vágy itt egy. A var alatti élő, „igazi” hús látványának vágya és a felnyitás, a behatolás iszonyata a megismerés atavisztikus jelenete és tünetegyüttese. Ősiségénél fogva ártatlan kíváncsiság. És mintha ez az ártatlanság, vagy annak vágya diktálná Pedersen önsorsrontását: annak keresése, amit igaznak és talán öröknek fogadhat el.

Keresése azonban rendre kudarcot vall. Isten, tisztesség, becsület, őszinteség – e számára különösen fontos, azonban bonyolult fogalmak kavargása kétségbe ejti, összezavarja, így viselkedése hisztérikus, érthetetlen formát ölt. Mindez Pedersent újabb hiány tapasztalatában részesíti: az egységes és egyértelmű világmagyarázat létében csalódik.

Igyekezete, hogy önmaga számára értelmezhető fogalmakat alkosson, a rendőrségi zárkában töltött éjszaka megejtő jelenetében tetőzik. Valódi szellemi gyötrődés ez az őrület határán. Itt érdemes néhány szót ejteni az előadás azon aspektusáról, mely a Hamsun-regény naplószerűségéből fakadó önismétlést és monotonitást egyrészt szuggesztív zenei betétekkel, zajokkal, másrészt pedig a mindvégig forgó kamera képeivel lazítja fel. A színpadi kamerahasználat s az élőképek vetítése alkalmas arra, hogy az arc rándulásai a legkisebb részletekig megfigyelhetők legyenek. Így az elmebomlás folyamatát, a valóság elhagyását, az elvont fogalmak konvencionális jelentéstől megfosztott örvénylését ijesztően közelről, felkavaró álomszekvenciaként látjuk. Végül a szó, a forma mintegy létrejön a semmiből: kuboaa. Ahogyan az éhséget csillapítani hivatott élelem, úgy az eleve adott szókészlet is közönségesként tűnik fel Pedersen előtt. Az egyedülállóság, a kiváltságosság pótléka, de bizonyítéka is számára, hogy egy új szó kiötlésével mások számára elérhetetlen szférákat ér el. Egy ál(om)-nyelv, egy saját nyelv megalkotásának gesztusa ez. A jelentés elmaradása, vagyis a vágyott csend maga.

Ez a csend a Pedersen számára értelmezhetetlen jelentések, jelenségek keltette zaj megszűntét jelenti, mely zajban egyébként részesül a néző is, miközben a főszereplőt hallgatja: az asszociáció, a képzelet áramlása, a fel-felvillanó jelentések határozzák meg ezt a belső beszédet, így magának a figyelemnek a gyakori irányváltozását, dinamikáját is. Az előadás ezt a lázálomszerű, delíriumos tudatműködést szerencsés módon képes nemcsak Pedersen megnyilatkozásai által, hanem egyenesen a néző idegrendszerét célzó megoldásokkal közvetíteni, méghozzá a fent említett felzaklató képek és zenei eszközök használatával.

Pedersen zavara így ragályossá válik. Nézőként, befogadóként tehát meglehetősen nehéz lehet megértéssel, türelemmel fordulnunk e figura felé. Frusztrációja, önértékelési zavara, az elismerés, a szeretet iránti vágya, illetve az ezekből fakadó infantilis viselkedése zavarba ejtő, méltatlan. Ugyanakkor az ezen tünetek mögött húzódó hiányérzet egyetemes jellegű, mind részesülünk belőle, ezért a képmutatás, a sumákság, a kisebb-nagyobb hazugságok szintén egyetemes volta – épp, ahogy Pedersennél láthatjuk.

Az előadás Pedersen sajátos nehézségein, valamint a tönk szélére sodródott alkotó nyűgén túl olyan, a nyelvet és a megismerést érintő, az egzisztencializmusból is ismert problémákra kérdez rá, amelyek tudatosítása Camus értelmezésében a „megrendüléshez” vezet. Az értelemadás, az átfogó magyarázat lehetetlenségének belátásán, a látszatokra, hangulatokra való hagyatkozáson túl – Camus abszurdról szóló esszéje szerint – a létezésbe vetett emberi lénynek nem igazán marad más lehetősége. E gondolat egy alapvető hiányállapotra utal: a már említett egységes, rögzíthető értelem hiányára. Milyen más fiziológiai tünettel volna ez a hiányállapot hasonlítható, mint az éhséggel?

Sándor Júlia – Nagy Péter István: Éhség. Knut Hamusn regénye alapján. Az előadás szövege Pap Vera-Ágnes fordításának felhasználásával készült. A Trafó és a Vörösmarty Színház közös produkciója. Szereplők: Domokos Zsolt, Dunai Csenge, Galkó Balázs, Nagy Norbert, Pallag Márton, Pálya Pompónia. Dramaturg: Sándor Júlia. Látványtervező: Devich Botond e.h.. Zene: Dargay Marcell. Sound design: Csizmás András. Operatőr: Vincze Alina. Videó: Virág Balázs. A látványtervező munkatársa: Pestalits Benjámin. Kamera asszisztens: Tóth Artúr. Produkciós vezető: Trifonov Dóra. Rendező: Nagy Péter István e.h. Fotók forrása: trafo.hu, a képeket Éder Vera készítette.