Nincs könnyű dolga annak, aki Vida Kamilla verseskötetéről, a Konstruktív bizalmatlansági indítványról szeretne kritikát írni. Nehéz ugyanis szigorú műfaji keretek mellett megmaradni olyan könyvről írva, amely ennyire ügyesen, sőt, ravaszul (!) mossa el a határokat saját maga és az olvasó valósága között, akárha a könyv lapjairól két lapozás közt, mint hangyák, a betűk szépen felmenetelnének a kézfejünkre – és mi ezt közben szinte észre sem vesszük. Igyekszem hát belemenni a játékba, és csak reflektálok én is.