bezár
 

irodalom

2021. 06. 02.
Forradalmi irónia
Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány – Magvető, 2021.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Forradalmi irónia Nincs könnyű dolga annak, aki Vida Kamilla verseskötetéről, a Konstruktív bizalmatlansági indítványról szeretne kritikát írni. Nehéz ugyanis szigorú műfaji keretek mellett megmaradni olyan könyvről írva, amely ennyire ügyesen, sőt, ravaszul (!) mossa el a határokat saját maga és az olvasó valósága között, akárha a könyv lapjairól két lapozás közt, mint hangyák, a betűk szépen felmenetelnének a kézfejünkre – és mi ezt közben szinte észre sem vesszük. Igyekszem hát belemenni a játékba, és csak reflektálok én is.

Ahelyett, hogy elejétől a végéig megpróbálnék végigsiklani a köteten, és megkísérelném bemutatni, elemezni, összefoglalni (ahogy azt megtették már mások, például itt és itt), illetve minél több értelmezési lehetőséget játékba hozni, inkább egyetlen irány mellett köteleződök el, és annak mentén tartok is ki a végéig. Indulásképp felosztanám a kötetet három részre, azonban nem az általa kínált lehetőség (három versciklus) szerint. Első résznek venném a kötet bevezető, a ciklusokat megelőző versét (Majd visszatérünk rá a kommunizmusban), másodiknak magát a három versciklust, és végül harmadiknak a záróverset, a harmadik ciklus utolsóját, mely egyben könyvünk címadója is (Konstruktív bizalmatlansági indítvány).

Kissé pesszimista felhangú bevezető idézetekkel indulunk utunkra, pl. Esterházy Péter: „Uram. Valahogy már késő.” (ne feledjük azonban, hogy a szerző mosolygós portréja még e mottókat is megelőzi!), de a felvezető vers is egyfajta kedvetlen („Ma már minden elképzelhető, mondja sokszor anyám, / a posztmodern gyermeke.” [7.]),  mégis, egészét tekintve kettős tónust üt meg. Nosztalgikus, miközben gúnyolja a maga nosztalgikusságát, de mindemellett egyértelműen közvetíti azt a diszkomfortérzést, amelyből rendben következik is valamiféle változás bekövetkeztére vagy annak elősegítésére irányuló vágyakozás („Így váltsunk rendszert? – kérdezed.” [8.]).

További fontos megjegyeznivaló, hogy beszélőnk már itt is – ahogyan az jellemző lesz a kötetnek szinte egészére – közösségben, illetve ideológiák és narratívák kereszttüzében (pl. kommunizmus, esztétika, irodalom) jelenik meg előttünk. A nosztalgiával szemben áll az utópisztikus jövő vágya is, lásd a kommunizmus motívumát, ami nemcsak a címben, de a versben is több helyütt előfordul. És ehhez még egy későbbi darabból: „ezzel persze nem / vagyok kisegítve, csak keresem a megnyugvást” (22.).

Versbeszélőnk, vagy, ha úgy tetszik, főszereplőnk szellemi utazását, a versciklusokon (Eszter hagyatéka; Május 35. Rákospalotán; Lehman Brothers) keresztül ívelő, számos lehetséges olvasatot megengedő (sőt, igénylő) megpróbáltatásait követhetjük nyomon. De ki is ő? Érdekes helyzet. Adott egyrészt a lírai én egymagában, másfelől azon intézmények és narratívák totalitása, melyek pókhálójában vergődik. Az én elszigeteltségben és magányban jelenik meg, ugyanakkor szinte nem is beszélhetünk önálló létezőről, hiszen az őt uraló narratívák adják meg számára létezése minden viszonyítási pontját, kiegészülve a bennük betöltött helyére és szerepére adott reflexiójával – sosem vagyunk egyedül, mégis mindig egyedül vagyunk.

Ha már magány, akkor felfigyelhetünk rá, hogy olykor kedvet kap egy kis istenkedésre is (ezekben a darabokban: A mindenki rövidítése; Egy másik húsvét előtt). A könyv egészére jellemző ugyan, hogy a vallás is egyszerű narratívaként, mint az elméletek piacán elérhető, megnyugvást nyújtani képtelen világnézeti opcióként merül fel, mégis több helyen, közvetlenül vagy látensen, de a versbeszélő mintha egyfajta Isten vagy megváltószerű szerepbe hozná magát. „A torkomat köszörültem, hogy a teremtett lények figyelmét / felhívjam a teremtés aktusára, ezzel megmutatva önnön / nagyságom és a teremtett lények kicsiségét.” (49.) De akár az utolsó versben is: „esténként a képzelt világaimban / lopott zseblámpámmal sétálva világítottam rá / az elvi ellentmondásokra” (70.). És hát vegyük mindehhez hozzá a számtalan bibliai és vallási motívumot kötetszerte. 

Kissé olyan ebben a kötetben kirándulni, mintha valamiféle szomorú vidámparkban járnánk, egy magyar popkulturális Disneylandben, ahol bármelyik bokor mögül, mint a Madame Tussauds panoptikumának alagsorában berendezett labirintusban, elénk ugorhatnának egykori miniszterelnökök, celebek, vagy akár a Biblia szereplői is. Többen kiemelték ezeknek az ihletett és lendületes (sőt, néha kérlelhetetlenül határozott) írásoknak közéleti irányultságát, vagy azt, ahogy az egyéni tapasztalatok motívumai kirajzolják a kollektív (generációs vagy más egyéb) mintázatok rétegeit. A főszereplő egzisztenciájának sarokköve, voltaképpeni szerepe és feladata, ahogy fent említettem, saját világára, világaira és a bennük betöltött szerepeire, pozícióira adott reflexió. Nem szívesen használom ezt a szót, mégsem jut megfelelőbb eszembe: dekonstrukció ez, melyben mintha csak az európai gondolkodást igen szépen jellemző, annak mindenre kiterjedő kételye bukkanna fel, akár Ágostonnál vagy Descartes-nál, amennyiben én magam csak addig lehetek biztos a magam létében, ameddig kételkedem benne.

Ez az ellentmondásosság, felvértezve az irónia által gerjesztett reflektáltsággal mégsem zárja önmagára e végtelen tükörterem kapuját, hiszen a fény még ebbe az egyfelől szinte határtalan, másrészt fullasztóan zárt térbe is lassanként beszüremkedik.

A karneváli hangulat (említsük meg itt a zenék kiemelt szerepét a kötet egészében), illetve a nyílt megszólalásmódnak – a szövegekből való kiszólás is előfordul –, mondhatni, radikalitása (néhol mintha Tandori illata is érződne) sok más motívummal együtt segít megteremteni azt a nagyon is közvetlen, sőt, intim atmoszférát, melyben (legyen adott esetben akár elidegenedésről szó) közvetlen kapcsolatba kerülhetünk ezekkel a versekkel és azzal, aki belőlük szól hozzánk. Mintha szándékolt, avagy indirekt módon, de így teremtődne meg az a bensőséges viszony, melyet ő is olyannyira hiányolhat: „egymást, ha nem is szeretjük, / de megszoktuk már” (64.), „az élet / egyetlen értelme a szeretet, / és Istent egymás arcában kell keresni” (63.). Miért is ne jelenhetne meg a szeretet vágya mint lehetőség az elszemélytelenedett, elinflálódott stb. világ ürességének vágyott alternatívájaként (és most jusson eszünkbe a beszélő lehetséges megváltó-szerepe)? Ez még abban az esetben is érvényes megközelítés lehet, ha, főleg a második szöveghelyhez tartozó verset olvasva, ezeket a sorokat éppen, hogy a szeretet cinikus elutasításaként értelmezzük, hiszen e két olvasat egymással párhuzamosan is képes megférni.

Így tehát a vége felé haladva kezd felderengeni valamiféle alternatíva, amint a kiüresedett-kifosztott énnek sem transzparenciája, sem bezártsága nem fokozódik tovább, hanem az utolsó vershez elérkezve megjelenik, sőt, rögtön be is érik az elrugaszkodás, a meghaladás szándéka – a hiány betöltésének lehetősége.

Az utolsó, címadó versben olvashatjuk: „Amióta nagyvárosban élek, tudom, / hogy minden lehet igaz, és ugyanannak az ellenkezője is, / és bevallható, hogy ez nagy kísértés. / A történeteket, amiket elmeséltem másoknak rólad, / és amik nem is rólad, hanem a másokról szóltak, / szeretném végleg elfelejteni.” (70.) És ezzel együtt, megint csak: „esténként a képzelt világaimban / lopott zseblámpámmal sétálva világítottam rá / az elvi ellentmondásokra, / és ezeket meséltem el nektek” (u.o.).

Olyan, mintha az egész kötet, ha lineárisan nem is, de spirál formájában ide vezetne, ebben a versben kulminálna. A főhős egyszerre válik minden eddiginél átlátszóbbá, de minden eddiginél szilárdabbá, kontúrosabbá is: egy utolsó kikacsintás mellett bekövetkezik egyfajta önleleplezés. Első ránézésre semmi különös nem történik, „minden lehet igaz, és ugyanannak az ellenkezője is”, ezt már jól ismerjük, azonban „bevallható, hogy ez nagy kísértés”, itt mutatkozik meg először a posztmodern, karneváli létminőségen való felülemelkedés esélye, amennyiben a beszélő képessé vált fölé látni az „elvi ellentmondásoknak”, és azokat, illetve a bármi-lehet-bármi bizonytalanságát nem abszolútumként, hanem puszta eszközként villantja fel. Ez a felülemelkedés pedig a zárósorban csúcsosodik ki: „Nem akarlak tovább hibáztatni csak azért, / mert nyelvileg megoldható.” (u.o.) – ahol, lényegében, megvalósul a kötet egészét átszövő cinizmusról való lemondás, avagy a cinizmus meghaladásásának szándéka. De mindez csak járuléka annak, ami valójában történik, a logikus-racionális dimenzión való felülemelkedésnek. E meghaladás aktusa az út végén egyben azt is jelentheti, hogy a kötet nem másról szól, mint magának a kötet tartalmának meghaladásáról. Így válik a bizalmatlanság konstruktívvá, a konstruktív bizalmatlanság pedig önnön felszámolását indítványozza. Miért? Mert így jelenhet meg annak az esélye, hogy a cinizmusba és az önmagát a végtelenségig tükröző iróniába fulladt én kiemelkedjen az ellentmondások kilátástalansága által rajta eluralkodott nihilizmusból, és létezésének szétszórt darabkáit összeszedve megkíséreljen felépíteni valamit, ami addig még nem volt. Hogy az ellentmondások feszültségéből valami olyat hozzon létre, ami minőségében több, mint részleteinek összessége.

És ahogy a kötet és az olvasó valósága egybeolvad, úgy mutat a könyv és az irodalom határain túlra e konstruktív irónia hatása is. Ugyan az utópia egyelőre elmarad, de egyfajta forradalom mégis csak végbemegy, és még az is lehet, hogy a végén felcsillan egyfajta rend és harmónia lehetősége.

Ki tudja? Ez az írás „rólam szól, nem rólatok” (67.).

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szijj Márton --

1995-ben született Szombathelyen. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanul Vallástudományt és Nemzetközi kommunikációt. Főleg prózát és verset ír.


További írások a rovatból

irodalom

Jól rontani Jól rontani
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 2. nap
irodalom

Két napig a test körül Két napig a test körül
A Test-symposium – Irodalom, elmélet és kritika című konferenciáról
irodalom

Kellemetlenségek Kellemetlenségek
Juhász Tibor: Amire telik, Scolar Kiadó, Bp., 2021. 72p.

Más művészeti ágakról

színház

Hamlet, Titus és Célkereszt: mai fiatalok Shakespeare-ütközésekben Hamlet, Titus és Célkereszt: mai fiatalok Shakespeare-ütközésekben
A Webszínház Shakespeare/37 sorozata folytatódik
art&design

Kereszt a világ végén Kereszt a világ végén
Keresztes Zoltán oroszországi fényképeiről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés