Az új Superman-film nem igazán Supermanről szól. Sajnos – vagy talán mégsem –, ugyanis ezzel együtt képes kidomborítani a koncepció újabb értelmezési-befogadási lehetőségeit. Nem a Superman árnyalatán alakít, ahogy azt Snyder tette annak idején – sokkal inkább a hős szimbolikájának, személyiségének, a világban elfoglalt helyének ad új keretet, miközben jócskán át is méretezi azt, hogy legyen hely újabb és újabb metahumánoknak, ezzel pedig leteszi a következő DC-univerzumépítés alapjait. Emellett felforgatja az alapsztori lényeges elemeit; Gunn filmjében kevés köszön vissza a korábbi rendezésekből. A klasszikus vonal rajongóinak ezt talán nehezebb lesz megemészteni, ugyanakkor végeredményként kifejezetten jó képregényfilmet kapunk. Az irányváltással érkező potenciális nézőszámok a DC feltámadását jelenthetik, de úgy is fogalmazhatunk, hogy nem filmként, hanem üzleti modellként érvényesül leginkább.  

A minisorozatok jelentik az arany középutat egyes történetek elmesélésekor, és pont ilyen a Netflixen nemrég debütált Ne higgy a szemének! is. Hat egyórás epizódja remekül építi fel a feszültséget, amihez másfél-két óra ebben az esetben kevés volna, a sok évados forma viszont sok – a minisorozatos megoldás sűrű, megfeszített történetvezetésével képes fenntartani a nézőben keltett kíváncsiságot.