„A szobrászatnak, eszközei szükségszerű következményeként, több hátránya van. Brutális és pozitív, mint a természet, ugyanakkor határozatlan és megközelíthetetlen, mivel egyszerre túl sok arcát mutatja meg” – írja Charles Baudelaire a Miért unalmas a szobrászat? című, 1846-os szalonról írt kritikájában. Az esztétikai-etikai nézeteit a produktív tevékenység tartós elutasítása által kialakító Baudelaire zavarán bizonyára enyhített volna, ha mintegy 170 évvel később megtekinti Sipos Marica kiállítását, ahol tudatosság és véletlen, keménység és játékosság, ipari környezet és poézis áll össze letisztult és pontos, de sosem didaktikus helyzetjelentésekké.