bezár
 

art&design

2016. 07. 08.
Poszttraumatikus laboratórium
Sipos Marica kiállítása
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„A szobrászatnak, eszközei szükségszerű következményeként, több hátránya van. Brutális és pozitív, mint a természet, ugyanakkor határozatlan és megközelíthetetlen, mivel egyszerre túl sok arcát mutatja meg” – írja Charles Baudelaire a Miért unalmas a szobrászat? című, 1846-os szalonról írt kritikájában. Az esztétikai-etikai nézeteit a produktív tevékenység tartós elutasítása által kialakító Baudelaire zavarán bizonyára enyhített volna, ha mintegy 170 évvel később megtekinti Sipos Marica kiállítását, ahol tudatosság és véletlen, keménység és játékosság, ipari környezet és poézis áll össze letisztult és pontos, de sosem didaktikus helyzetjelentésekké.

Sipos Marica installációvá terebélyesedő sorozataiban a posztindusztriális világ szépsége tárul fel: a csapágyak, acéllemezek, plasztikcsövek alkotta konstrukciók a gyárak és kórházak mesterséges díszleteit idézik, amelyek testünk lehetséges funkcióinak meghosszabbítását szolgálják, vagyis kvázihumán protézisek, amelyek a művészi munka révén autonóm lényekké válnak. A felvilágosodás az emberi testet biogépezetként leíró vállalkozása és a humanoiddá válás kényszerével megszülető 19. századi gépek romantikája mind ott sejlik a Lab-oratórium ipari és organikus minőségeket hibridizáló tárgyaiban. A gépies tudatalatti egymásra vetíti a megsemmisülés és a megtisztulás képeit a daráló és a dobtárcsa rotációjának és geometriájának funkciótól megszabadított egyesülésében – a Lab-oratórium projekt nyitott ajtókkal várja önkénteseit, hogy elindítsák a keringést, melynek célja a kísérlet maga. A munkák kollektív részvételre csábítanak, a szilárd, a folyékony és a légnemű dinamizálásával mozdítva egyet a jelen pillanaton, hogy a műanyag csövekben futó vörösre színezett folyadék, amit a humanoidokra jellemző naivitással reflexszerűen vérnek képzelünk, valójában egy nálunk jóval nagyobb és kiismerhetetlenebb kibernetikus organizmus fennmaradását szolgálja, amit akár művészetnek is nevezhetünk.

Sipos Marica: Lab-oratorium, 2011, vegyes technika, változó méretek

Az alkotó szobrászati sorozataiban és installációiban a vér útja könnyen követhető, drámai útjelzőként vezeti tekintetünket a test funkcióinak szimbolikus színrevitelén, ahol a fájdalom szublimációját a behelyettesítés jelenti a szobrászati anyagválasztás során. Ne gondoljuk, hogy a műanyag nem hordozhat spirituális tartalmakat: „Bár fajtáinak neve olyan, mint a görög pásztoroké (Polisztirol, Fenoplaszt, Polivinil, Polietilén) a műanyag alapvetően alkímiai jellegű. (…) Nem is annyira szubsztancia, mint inkább a korlátlan átalakíthatóság eszméje: maga a testet öltött mindenütt-jelenvalóság; mellesleg épp ezért mágikus anyag: a csoda mindig a természet hirtelen átlényegülése” – írja Roland Barthes Mitológiák című tanulmányában. Az erek vagy ínak hálózataként aláhulló csövek a Trauma vérmintákkal rajzoló infúziójának örökségei, melyek színpadi világítás révén performatív árnyképükkel demonstrálják a falon saját sebezhetőségüket. A traumán, vagyis a seben át, amely áttöri a bőrfelszínt, azaz az Én határait, felszínre kerül mindaz, ami a testből a társadalom által konstruált testkép számára elfogadhatatlan. A testnedvek szimbolikus vagy direkt megjelenítése azért lényeges szempont a kortárs testképek megértésében, mert a reprezentációjuk feltétele, hogy csak az ember „saját és tiszta Énjének” integritását garantáló bőrfelszínen, a testen kívül jelenjenek meg, szembekerülve így az Énnel, de Sipos munkáit nem a határsértés működteti, hanem sokkal rafináltabb megoldásokkal modellezi a külső és belső finom egybeomlását.  

Sipos Marica: Lab-oratorium, 2011, vegyes technika, változó méretek
Richard Serra óta tudjuk, hogy a rozsda nem a biztonságot és időtállóságot ígérő fém szégyene, hanem maga a fenségesség: a Földmunkák stációiban a korrodált vas mintázza a megkínzott és kirabolt földet, amelynek a vérvörös zsinegek által kijelölt területén alvilági vagy égi regiszterek felé is indulhatunk, amennyiben ásatást vagy éppen ambiciózus házépítést folytatunk. A kijelölés visszavonhatatlan és vádló sebként rajzolja fel a birtoklás önkényes geometriáját, emlékeztetve arra, hogy az alkotás és rombolás kéz a kézben jár. „A szelídek öröklik a földet, de nem a kitermelési jogokat” – erőszakolta meg a Hegyi beszéd ide vonatkozó igéit a kapitalizmus törvényeihez igazítva Jean Paul Getty, amerikai olajmilliárdos, műgyűjtő és múzeumalapító. Ám mielőtt a természet és technológia feszültségterében a civilizációt életveszélyes betegségként diagnosztizálnánk, egy prekambriumi tekinteten keresztül a pusztítás előfeltétele a ma ismert geológiai környezetünknek: a fémöntés művészi eszköze a vulkanikus dimenziókat is bekapcsolja az alkotói folyamatba, mintha a műtárgy egy személytelen földtörténeti energia megkövesedett formája lenne.

Sipos Marica: Trauma (részlet), 2012, vegyes technika, változó méretek

A sokrétű anyaghasználat során az emberi/művészi érvényesülés kényszere vércsíkként futó selyemszalaggá szélesedik a Hadjárat hármas tagolású belső tájain. A kopár domborzatként megjelenő leigázott teret kettévágó diadalmenet egyben a bűntudat vörös szőnyege is, amelyen végigvonulva szembesülhetünk a hódítás áldozataival: Pierre Teilhard de Chardin szerint „a háború az emberi faj fejlődéstörténetének szerves része”, azonban kérdés, hogy az alkotó vívódásai szövetségesként vagy ellenséges erőként szolgálják-e a művészi pálya progresszióját. Talán nem véletlen, hogy a Hadjárat útvonala egy olyan terepen zajlik, amelynek patinával bevont bronz képezi alakzatát: a bronz, obskúrus történeti távlatokat nyit, ugyanakkor a versenyben a harmadik helyet képviseli. Az anyag „a kortárs használatában nem csupán a mű »teste«, hanem célja is, az esztétikai diskurzus tárgya” (Umberto Eco) – a kortárs szobrászat egyik nagy kihívása, hogy adekvát válaszokat adjon a létrejövés hívószavára a létezés statikusságával szemben. Sipos Marica műveiben az anyag emlékezete és tudatalattija folyamatosan nyitott és vitális párbeszédbe invitálja a nézőket, amelyben nem kerülhetjük meg az élet törékenységéről vallott állításokat: „a testet már nem lehet totalitásában megragadni, vagy tükörben nézve meglátni benne Apolló (az eszményi test) visszatükröződését. Ehelyett a test teljes kontrasztként, töredékként, diffúz hálóként jelenik meg, mint a labilitás állandósága, amely folyamatosan kikezdi saját határait” (Bojana Kunst).

Sipos Marica kiállítása megtekinthető az Érdi Galériában 2016. augusztus 1-ig.

Fotók: Érdi Galéria

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Győrffy László --


További írások a rovatból

art&design

Védtelen belsőnk humoreszkjei Védtelen belsőnk humoreszkjei
Fensterblick - Michael Fanta és Király Gábor kiállítása az Osztrák Kulturális Fórumban
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról

Más művészeti ágakról

Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül
irodalom

Egy óra Zemlényi Attilával Egy óra Zemlényi Attilával
A Csonthéj című verseskötet bemutatója
Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés