bezár
 

film

2018. 09. 29.
A világ legügyesebb telefonbetyárkodása
Spike Lee: Csuklyások – BlacKkKlansman
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Ku Klux Klánba beépülő fekete rendőr története filmvászonra termett, Spike Lee pedig tesz róla, hogy ne csak az alapötlete miatt maradjon emlékezetes a Csuklyások – BlacKkKlansman.

Spike Lee harminc éve a feketék filmes reprezentációjának egyik legnagyobb alakja – karrierje során ugyanakkor nem egyszer művei (Szemet szemért, Malcolm X) szélsőségességével hívta fel magára a figyelmet. Bár az utóbbi években egyik munkája sem ütötte át a falat (a 2006-os Belső ember óta nem is mutatták be a rendezéseit a magyar mozik), most bepótolja a mulasztást: a Csuklyások – BlacKkKlansman vérbeli megosztó darab lett.

A Csuklyások Ron Stallworth önéletrajzi kötetén alapul, aki arról nevezetes, hogy fekete rendőrként néhány telefonbeszélgetésnek köszönhetően sikerült beépülnie a Ku Klux Klánba a hetvenes években. Az alaphelyzet több lehetséges műfaji irányt vet fel: lehetett volna belőle rasszizmusellenes drámát vagy álcázós thrillert is készíteni, de Lee egészen másként döntött. A Csuklyások szélsőségesen egyoldalú politikai szatíra lett, ami csakis akkor élvezhető, ha figyelmen kívül hagyjuk a propagandisztikus jellegét.

blackkklansman

Ron Stallworth története kétségtelenül izgalmas és sokrétű: mi a célja a beépüléssel, hogyan sikerül telefonon kialakítania akkora bizalmat, hogy meghívják a szervezetebe, és hogyan oldja meg, hogy ne bukjon le a személyes találkozók alkalmával sem? Az első kérdést Lee zárójelbe teszi, a harmadikra egyszerű a válasz (egy fehér kollégáját küldi el maga helyett) – a másodikat viszont előszeretettel boncolgatja. Stallworth a Csuklyásokban kvázi szuperhősnek látszik: született beépített zsaru, aki újonc létére a rendőrőrs élére áll, és ugyanúgy megtalálja a hangot a klánnal, mint a mozgolódó fekete diákszövetséggel. Annak ellenére, hogy csak a háttérből irányítja az eseményeket, ő a film kizárólagos hőse – pedig fehér kollégája, Flip Zimmerman viszi vásárra a bőrét a meglehetősen bizalmatlan klántagokkal való találkozásokkor.

Ám Ron ezen sajátos megvilágítása jelentéktelen ahhoz az egyoldalúsághoz képest, ami a film egészét jellemzi. A Csuklyásokban ugyanis nincsenek pozitív WASP hősök (White Anglo-Saxon Protestant, azaz fehér, angolszász, protestáns) –, legfeljebb csak semleges, de egyénítés nélküli mellékszereplőkként tűnnek fel, például a rendőrkollégák között. Viszont éppen az egyetlen egyénített figura közülük a film egyik legnegatívabb szereplője. Ron szövetségese, Flip pedig zsidó, akit emiatt a Ku Klux Klán ugyanannyira gyűlöl, mint a feketéket. Azaz a film fehér, keresztény szereplői gyakorlatilag a Ku Klux Klánnal egyenlőek, ők pedig a nézeteiktől eltekintve is megvetendő figurák (részeges, kövér, kisszerű, ostoba, gyenge alakok). Ezzel szemben a másik oldalon, a feketék között kizárólag szimpatikus, szép, kedves, okos hősök tűnnek fel. Merész húzás ez abban a korban, amikor rendszeresen söpörnek el filmeket olyan botrányok, amelyek a kevéssé diverzifikált vagy előítéletekre alapozó casting miatt robbannak ki.

blackkklansman

Sokan a film befejezését kritizálták (amely egy élesvágással a 2017-es charlottesville-i zavargások horrorisztikus képével zárul), pedig a direkt propaganda már jóval előbb elkezdődik. Spike Lee – a tőle megszokott módon – ismét égető társadalmi kérdéseket épített bele a filmjébe, ám a történet időpontja miatt áttételesen. A Csuklyások tobzódik a kiszólásokban, utalásokban, amelyek leginkább Trump politikáját és a feketék másodrendűként való kezelését kritizálják, gyakorlatilag egyenlőséget téve a szélsőjobboldal és Trump közé. A film tehát nyílt politikai kiáltvány, de mint ilyen, hatásos, sőt, még szórakoztató is a humorának, pergő párbeszédeinek, az autentikus kulisszáknak és abszurd helyzeteknek köszönhetően – egészen az utolsó feliratig, amely az erőszak beszüntetésére szólít fel. Ez az egész film tükrében álszent húzás, hiszen másról sem szól a Csuklyások, mint a kölcsönös gyűlölködésről, az ellentétek és a különbözőség tudatos fenntartásáról, feketék felsőbbrendűségéről és a fehérek aljasságáról. Megoldást pedig nem villant fel.

Spike Lee számtalan, jól megválasztott eszközzel éri el, hogy kizárólag a feketékkel (és esetleg még Flippel) szimpatizáljunk a filmjében. A Csuklyások az első pillanattól félreérthetetlenül a szánkba rágja, kiről mit kell gondolnunk: már az első jelenetben a legjobb propagandafilmeket megszégyenítve ábrázolja ostobának és szélsőségesnek a Ku Klux Klánt (Alec Baldwin ügyes cameójával). A leglátványosabb a film utolsó harmadában a párhuzamos montázzsal bemutatott két gyűlés, amelyben kulminálódik mindaz, amit a két közösségről eddig elmondott a film. Míg a fekete diákszövetség a kezdettől szimpatikus, befogadó, otthonosságot árasztó, vidám társaság volt, addig a klán gyanakvó, ostoba, vállalhatatlan nézeteket valló white trash gyülevész serege. A két szervezet egyszerre tart gyűlést, és nem meglepő módon a diákoké drámai, szívszorító közösségi esemény, míg a klántagoké idétlen szertartásokon alapuló, rideg és visszataszító képmutatás.

blackkklansman

Természetesen nincs azzal baj, ha Spike Lee elmondja, ő hogyan látja a világot, a politikai korrektséget mellőző műalkotások pedig mindig sokkal izgalmasabbak finomkodó társaiknál. A rendező például hatalmasat rúg az Elfújta a szélbe és az Amerika hőskorába az egyoldalú társadalomábrázolásuk miatt (utóbbit egyébként már a diplomafilmjében, a The Answerben is a sárba tiporta). Fontos, hogy rámutat a klasszikus, tananyaggá nemesülő filmek problematikusságára, de közben ő sem árnyalja jobban a helyzetet, hiszen ugyanilyen kizárólagossággal mutatja meg a „másik oldal” álláspontját. A Csuklyások tehát nem PC film, nem is tesz úgy, mintha az lenne – még a Django elszabadul társadalomképe is cizelláltabb nála. Lee egyébként Tarantinóhoz hasonlóan tudatosan épít a blaxploitation (a feketékre építő exploitation-filmek) örökségére, amelyek a film története idején, a hetvenes években élték virágkorukat – Ron és Patricia, a diákszövetség elnöke konkrétan a kedvenc hőseikről vitáznak, hogy aztán a film zárlatában ők is hozzájuk hasonlóvá váljanak.

Függetlenül attól, hogy mennyire tudunk vagy szeretnénk azonosulni a Csuklyások társadalomképével és üzenetével, a film dramaturgiája is több ponton kritizálható. Mint említettem, a klán ostoba és nevetséges figurák gyülekezetének tűnik fel, amitől inkább károsnak, mint veszélyesnek mutatkozik a tevékenységük. Ezért a Csuklyásokban az egyre beljebb merészkedő Ron, a szervezkedő klán és az egyszerre veszélyeztetett és harcias diákszövetség háromszöge ellenére kevés a kiélezett helyzet, Ron lazasága is ezek ellen hat. Így viszont a film elbírna még némi valódi veszélyt vagy több akciójelenetet – egyedül a vége felé szembesülünk igazi erőszakkal, ekkor vált élesbe a feketék elleni előítéletesség is. Azaz a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő alkotás nemcsak a gondolatisága, hanem a kivitelezése miatt is az év egyik legmegosztóbb filmje – ami alighanem Spike Lee célja is volt vele.

 

Csuklyások – BlacKkKlansman, színes, feliratos amerikai film, 136 perc, 2018. Ron Stallworth könyve alapján a forgatókönyvet írta: Spike Lee, David Rabinowitz, Charlie Wachtel, Kevin Willmott. Fényképezte: Chayse Irvin. Zene: Terence Blanchard. Producerek: Jason Blum, Spike Lee, Raymond Mansfield, Sean McKittrick, Jordan Peele, Shaun Redick. Rendezte: Spike Lee. Szereplők: John David Washington (Ron Stallworth), Adam Driver (Flip Zimmerman), Topher Grace (David Duke), Laura Harrier (Patrice). Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott! Országos bemutató: 2018. szeptember 27. Forgalmazza a UIP-Duna Film.

nyomtat

További írások a rovatból

Borbás Dávid: A buszsofőr, Jamrik Levente: Az elíziumi kém
Aranyélet, 3. évad
Bryan Singer / Dexter Fletcher: Bohém rapszódia

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Békés Rozival – Margittai Zsuzsa interjúsorozata kortárs magyar gyerekkönyv-illusztrátorokkal
Szabó Magda: Csigaház, Jaffa Kiadó, 2018.
irodalom

huszonegyedik #1 huszonegyedik #1
Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom
irodalom

Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt
Balogh Gergő Karinthy nyelvet ölt című kötetének budapesti bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés