bezár
 

art&design

2018. 12. 03.
Romváry-emlékkönyv
Romváry Ferenc: Romváry Ferenc, a képtárcsináló : curriculum vitae. Romváry Ferenc (magánkiadás, a Kieselbach Galéria támogatásával), Budapest, 2017, 407 oldal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Romváry-emlékkönyv A kiadvány a maga nemében – és nem a méretei miatt (!) – legalább olyan hatalmas (és merész) vállalkozásnak tekinthető, mint amilyen az a közel félévszázados kitartó munka, amelyet a szerző a pécsi Janus Pannonius Múzeum kötelékében végzett.

„Folytatom a csapongó időutazást, megkísérlem a lehetetlent, sűrítve összefoglalni múlt és jelen pécsi történéseit.” (12.) – írja Romváry Ferenc A képtárcsináló című könyvének a múzeum történetét összefoglaló fejezetében. A kiadvány a maga nemében – és nem a méretei miatt (!) – legalább olyan hatalmas (és merész) vállalkozásnak tekinthető, mint amilyen az a közel félévszázados kitartó munka, amelyet a szerző a pécsi Janus Pannonius Múzeum kötelékében végzett. A Romváry pályaképéből ívelő áttekintések ugyanis fontos kérdéseket érintenek a szocialista éra kultúrájával, a kultúra mai helyzetével és a pécsi Janus Pannonius Múzeum történetével kapcsolatban egyaránt. Emellett művészettörténeti passzusok gazdagítják a tematikai vonatkozásokban különben is sokrétű kötetet.

A képtárcsináló azonban mindenekelőtt önéletrajz: jól megírt, könnyen befogadható vallomások, memoárok, esszék és anekdoták sűrű szövedéke, amelyet illusztrációkként kísérnek a fényképek és a festmények. A borítón és a kötet elején közölt két másik portréfotó (az egyik egy újabb, a másik egy fiatalkori kép), illetve a Gabriel García Márqueztől idézett gondolatok félreérthetetlenül kijelölik a megszólalás pozícióját is. Az olvasónak címzett levelet ugyancsak személyes hangvételű bevezető követi, amely annak a történetét, sőt, kalandját meséli el, hogyan terelődött Romváry szerteágazó figyelme egyre inkább a képzőművészetek felé, és hogyan került Pécsre. A következő két fejezet a pécsi képzőművészet és a múzeum történetét foglalja össze dióhéjban, ami aztán a kötet többi részében bomlik ki előttünk. A képtárcsináló fejezetről fejezetre haladva emlékezik vissza a rendezésekre, a műtárgyak beszerzésére, a külföldi utakra, a méltán híres pécsi „múzeumutca” létrejöttének folyamatára.

A könyvet olvasva érezhető, hogy a szerző kivételesen elkötelezett a szakmája iránt; az ezzel együtt járó alázat és odaadás miatt törvényszerű, hogy munkásságának helyszíne egyben magánéleti színtér is. (Hiába határolja el a könyv elején a magánembert az egyébként megbecsülésre érdemes muzeológustól.) Szép példája ennek, ahogyan az emlékek között búvópatakokként csordogálnak a további kutatásokra inspiráló művészettörténeti vonatkozású fejezetek, amelyekben rövid, de annál érzékenyebb elemzéseket és áttekintéseket olvashatunk sok más mellett Victor Vasarely, Gábor Jenő és Amerigo Tot életművéről. A személyes elfogultságnak tudható be az is, hogy a szerző lényegesen hosszabb fejezeteket szentel például Csontváry Kosztka Tivadarnak és a Zsolnay-családnak. Ugyanezért az sem meglepő, hogy a szakmájában elhivatott gyűjtő pályaképében a múzeum történetét áttekintő részek közé bensőséges reflexiók vegyülnek. Mint amilyen az az emlékezetesen megható momentum, amikor Romváry megszakítja a szöveget, hogy ilyen módon adózzon a könyv megszületését addig támogató, hosszú betegség után elhunyt felesége emlékének. (277.)

A képtárcsináló szövegeire – az önéletrajzi jellegből fakadóan – erőteljes érzelmi hullámzás jellemző, és ez hatással van az olvasóra is. Romváry útját támogatók és ellenlábasok kísérik, vele együtt vagyunk részesei felvidító és elszomorító pillanatoknak egyaránt. „Velem akkor madarat lehetett volna fogatni.” (35.) – írja például, amikor sikerül megszerezni a Tompa-gyűjteményt. „A felszín alatt tovább folyt a szokásos aknamunka, minden szinten akadályokba ütközött a tettre kész szándék.” (104.) – írja később a Csontváry-kiállítás rendezése kapcsán felmerülő problémákról szólva. De amilyen elítélően nyilatkozik Romváry vélt vagy valós ellenségeiről, olyan elismerően és szépen emlékezik vissza Németh Lajosra, Várkonyi Nándorra, Gerlóczy Gedeonra, illetve – a köztük alakuló nézeteltérések ellenére – Hárs Évára is. A visszaemlékezéseket továbbá megmosolyogtató kis anekdoták tarkítják, mint amilyenek a Kovács Imrének adott interjúról (21.), a luzerni fogadásról (124–125.), vagy Martyn Ferenc „gágogó libáiról” (195.) szóló történetek.

A képtárcsináló fejezetein keresztül nyomon követhetjük a kiállítások rendezésének és a műtárgyak beszerzésének néhol örömteli, néhol különösen viszontagságos történetét is. Romváry a fejlődés lehetőségét a pécsi múzeum képzőművészeti anyagának gyarapításában és kiállításában látta. Ez komoly kihívást jelentett akkor – érvel Romváry –, amikor nagy művészeti gyűjteményekkel csak a főváros büszkélkedhetett. „Vidéken nincsenek képtárak – volna rá igény – képtárat kell csinálni!” – hangzik a kötet többször is idézett mottója. A muzeológus kultúrpolitikai szempontból igencsak kényes időszakban dolgozott, amelyben gyakoriak voltak az ideológiai indíttatású támadások is. A hírhedt három „T” (tűrt, tiltott, támogatott) korában a Mozgás ’70 című neoavantgárd tárlat is csak félhivatalos rendezvény lehetett („Azzal mindannyian tisztában voltunk, hogy a tilosban járunk […]”, [88.]). De a Barcsay Jenő, Kassák Lajos, Vilt Tibor és Schaár Erzsébet műveit bemutató kiállítás is a szocreál – a szokatlanságot és a lázadást elítélő – művészetfelfogása miatt hiúsulhatott meg.

Romváry indulásakor azonban a múzeumban is bőven akadtak gondok: amikor a fiatal művészettörténész Pécsre került, a képzőművészeti anyagot még a Néprajzi Osztályon tárolták, tételes számbavételére sem került sor, ahogy megtekintése sem volt lehetséges. A Modern Magyar Képtár állandó tárlatának megszervezése ezért különösen nagy kihívást jelentett a muzeológus számára. „Együtt mentünk át a szemközti Néprajzi Múzeumba, ahol a raktári polcok közötti szűk folyosókon voltak a képek egymásnak támasztva” (25.) – emlékezik vissza a szerző első pécsi rendezésére, amely végül nagy sikerrel zárult. Az évek folyamán – Romváry munkájának köszönhetően – számos kivételes alkotással is gazdagodott a Janus Pannonius Múzeum. Az első nagy előre lépést a Tompa-gyűjtemény – benne olyan jól ismert képek, mint Gulácsy Lajos Eksztázis, Csontváry Kosztka Tivadar Római híd Mosztárban és Aba Novák Vilmos Itatás gémeskútnál című festményeinek – felvásárlása jelentette. Ezt követte sok más mellett a Bedő-gyűjtemény Csontváry Castellammare di Stabia, illetve Derkovits Gyula Halas csendélet című műveivel, valamint az Urbizsy-gyűjtemény Gulácsy talán egyik leghíresebb, Az ópiumszívó álma című képével. Nem volt azonban egyszerű a műtárgyak beszerzése sem: a ’70-es és ’80-as években „sorozatos fiaskók” szakították meg a gyarapodást.

Végül mégis „[s]ikerült szívós, kitartó munkával megvalósítani a nagy álmot, létrehozni egy nagyszerű képtárat, életmű-kiállításokat, múzeumutcát, nagyfokú támogatottsággal, olykor süvítő ellenszélben” (24.) – értékeli Romváry az eredményeket. A rendszerváltás után viszont többek között Amerigo Tot, Martyn Ferenc és Nemes Endre múzeuma is megszűnt, a kötet második felében pedig meglehetősen pesszimista helyzetjelentést kapunk a pécsi múzeum és a kultúra jelenkori helyzetéről is. „Sosem estem kétségbe – vallja ugyanakkor egy interjú apropóján Romváry – most is csak szomorúan veszem tudomásul, hogy lerombolódik, ami egyszer már felépült.” (292.)

A képtárcsináló elsősorban pályakép (curriculum vitae): a pécsi múzeum története írójának személyes szűrőjén keresztül rajzolódik ki, ezért nem lehet sem következetesen tárgyilagos, sem pedig teljes, csak egy nagy mozaik egyetlen darabkája. Stílszerűnek tűnik Romváry kötetét – már csak az együtthangzás kedvéért is – a Csontváry-emlékkönyv válogatásához hasonlítani, minthogy a festő a kezdetektől fontos szerepet töltött be a szerző pályája során. Annál inkább érvényes lehet a párhuzam, hogy Csontváry életútja és fogadtatása is küzdelmesen alakult: megítélése egészen a ’60-as évekig vitatott volt, recepciójában csak az 1963-mas székesfehérvári kiállítás jelentett fordulópontot, de bizonyos szempontból még a pécsi tárlat szervezése idején is kockázatos vállalkozásnak mutatkozott bemutatni műveit. A személyes vonatkozásokon túl a két kötet a felépítés tekintetében is hasonló. Mindkét kiadvány szerkesztett válogatás, azzal a – persze nem figyelmen kívül hagyható – különbséggel, hogy ebben az esetben Romváry a „szerkesztő”, aki esszéit, történeti munkáit, műelemzéseit, interjúit és emlékbeszédeit válogatja össze. Ezeket kíséri szerkesztői jegyzetekkel, vagyis személyes hangvételű visszaemlékezésekkel. A könyv célja tehát az, hogy képet adjon Romváry pályaképéről, én-képéről, munkájának fogadtatásáról.

Mindezen túlmenően Romváry Ferenc A képtárcsináló című gyűjteményes kiadványa nemcsak a pécsiek számára lehet érdekes és élvezetes olvasmány, hanem újabb támpontokat adhat ahhoz is, hogy a hazai művészet- és múzeumtörténet egy-egy metszetét közelebbről megismerjük.

Romváry Ferenc, a képtárcsináló

nyomtat

További írások a rovatból

art&design

Kelet kávézó, hétfő este Kelet kávézó, hétfő este
Kurátori tevékenység: elmélet és gyakorlat határán?
art&design

A művészet mint katalizátor A művészet mint katalizátor
Interjú Bubla Évával, az ÉrTEM Művésztelep és Szimpózium szervezőjével
art&design

Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből
Fodor János tárgyiasult iróniájáról

Más művészeti ágakról

gyerek

Életrevaló Képeink
Kiállítás a hátrányos helyzetű gyerekek önkifejezésének fejlesztése céljából
gyerek

Téli történet a Nádtengeren Téli történet a Nádtengeren
Pálfi Zsolt: Lengemesék 2 - Tél a Nádtengeren
színház

Az artisztika fellegvára Az artisztika fellegvára
A Fővárosi Nagycirkusz története a kezdetektől napjainkig


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés