Lüszisztraté athéni nő, aki összegyűjti a spártai és az athéni asszonyokat, és így együtt elhatározzák, hogy addig nem engedik maguknak és férjüknek se a szerelmeskedést, ameddig nem lesz béke az Athén és Spárta között dúló peloponnészoszi háborúban. Röviden, tömören erről szól Arisztophanész pikáns, trágár, ám nagyon is megrázó és elgondolkodtató, édes-keserű ókomédiája. Karsai György pedig a remek dramaturgiai érzékkel megrendezett pontokon „szól bele” az előadásba. Arisztophanészről, a görög korról és a görög drámáról szóló értékes és hasznos megjegyzései, kiegészítései és magyarázatai hallatán olyan érzésünk van, mintha a drámákban (is) fellelhető lábjegyzeteket olvasnánk. Ráadásul a szóban forgó dráma új fordítását halljuk, amelyet Karsai és a rendező, Szilágyi Bálint készített el.

Színházi nyelven megfogalmazott és létrehozott drámaolvasásnak vagyunk tanúi, amelybe nagyon jól illeszkedik Szilágyi rendezése. A jelzésértékű kellékek (például ujjbáb, padlizsán), jelmezek (mint a különböző színű bundák vagy az arany színű cowboykalap) használata a dísztelen térben a fiatal játszókat segíti. Mintha a drámához készített illusztrációkat néznénk. Kiegészítői, nem elsődleges látványelemei az előadásnak, ily módon tudnak az együttesként is, ám külön-külön, individuumként is megjelenő hallgatók kibontakozni. Mozgásban, hangban és gesztusokban egyaránt. Az illusztratív előadás középpontjában a Lüszisztratét hidegen, pontosan, kicsit sem túlzóan játszó Bajor Lili, aki körül egy remek koreográfia részeként lép színre a többi szereplő. Így a rendezés egyenrangú társa Karsai közbetoldásainak, Karsai pedig elválaszthatatlan része az előadásnak. Külön bravúr, hogy nemcsak a tanár úr, hanem a felénk forduló, nekünk táncoló, hozzánk több szólamban éneklő egyetemi hallgatók is párbeszédbe lépnek velünk. Úgy beszélnek hozzánk, hogy nem érezzük szükségét, hogy bólogatáson és mosolyon kívül szóval is feleljünk.

Szőröstül-bőröstül becsomagol minket Lüszisztratén keresztül Arisztophanész, Karsain, valamint Szilágyi előadásán keresztül pedig az egész görög drámairodalom és a kultúra is. A beavatószínházi formának köszönhetően egészen újszerűen fogadtuk magunkba az athéni drámaíró művének cselekményét. Megértve, megtanulva, ráismerve, mégis, saját gondolatainkkal, előadásélményünkkel gazdagítva-gazdagodva.

Ha legalább havi egy irodalomórán beszélnének meg a diákok egy görög drámát ilyen módon az iskolában, biztos vagyok benne, hogy az örök igazságokat tartalmazó művek most népszerűsége az egekbe szökne.