Al Pacino e jótékonyan frusztrált, ám reményem szerint rigorózus józanságban pácolt kritika írásának napján töltötte be a 68-at, kedvesen mosolyog reám az IMDb Born Today rovatából, és küldi felém a sebhelyesarcú Tony Montana metaüzenetét.

"Ha ROSSZAT írsz rólam, kiscsákó, ugye SZELED, mi lesz?"

Ez persze csak vicc, ami ráadásul nem is működik. Képzelem mennyire érdekli Pacinót, mit írnak a filmről, amit holnap már letagad. Hiszen Tony Montana nyilván ma is megépíti Kékégig-Törtető Örök-Kokain Homokvárit valahol Miamiban ott, ahol közel az a sok víz, Al Pacinót pedig fél év múlva sem a PRAE.HU, sem más média nem fogja azzal vádolni, hogy részt vett ebben a filmben. Ez nem történt meg. Jáccási volt. Párhuzamos téridő dimenziók egymásbagabalyodása, és betolakodott egy valójában le nem forgatott film.

Miért is rossz film ez? Először is rengeteg, végül pedig végtelen ok miatt, de mi csak a vezérparákat tárgyaljuk, hogy az Olvasónak is lehetősége maradhasson a delikát mélypontok beszkennelésére. Gary Scott Thompson, sajnos jobbára pehelysúlyban induló fikcionárius és forgatókönyvmolesztáló csúcsmomentuma eddig az 1992-es Őrült Stone, avagy 2008 - A Patkány Éve volt, nálam ez erősen szubjektív, hiszen teljesen odavagyok a kibernetikus posztapokalipszisért, szerintem az maga a romantika, legalábbis az egyik főformája. Különösen, ha az eső is esik, és persze az eső mindig esik a kibernetikus posztapokalipszisben.

Gary Scott Thompson az Őrült Stone, avagy 2008 - A Patkány Évét is majdnem agyoncsapta az ajakszegleti rángást indukáló mellékszereplő vezetésével, és ami a legérdekesebb: a 88 perc forgatókönyvével Thompson majdhogynem újrázta 1992-es elmekikeltését, Jon Avnet pedig üde originalitásként nyamizta azt be. Láttuk ám, láttuk! A morzsa még ott van az öletekben. Föltétlen meg kell még említenünk a Halálos iramban-filmeket, ezek is Thompson munkáját dicsérik.

A 88 perc címszavakban a következőképpen szerveződik: van egy idős bácsi, aki viszont még mindig tökre vagány, sőt, a film elején kiderül az is, hogy simán meglep még egy érett harmincas átlagszépséget, - igen, ÚGY - és a bácsi még törvényszéki pszichomókus is még. Ám. A 88 perc az utóbbi idők gondosan kitervelt amerikai horrortoposzaival ékeskedve - ez egyenlő: mutogassál bevarrt szájú hullákat sápadt holdfénynél, háttérben bohóccal - alapozza meg a beléptetés hangulatát, értendő ez azonban kizárólag a bevezetésre.

A filmtest már egy bő lére eresztett, régi vágású tévéfilmet tár elénk, aminek lehetne örülni, ha Horst "Derrick" Tappert adná a főszerepet, és szabott időközönként belerecsegné a telóba, hogy: "Harry! Hozd a kocsit!" Jack Gramm (Al Pacino) élete egyik meghatározó ügyén van túl, az ő törvényszéki bűntény-rekonstrukciója és vallomása juttatja a kivégzőkamra várótermébe John Forster állítólagos sorozatgyilkost, ám egy napon Szövetségi Nyomozók jelennek meg a protagonista tárgyalójában. Informálják Grammet, hogy a múlt éjszaka valaki Forster rítusa szerint végzett egy fiatal lánnyal, aki ezen túl még a főszereplő diákja is volt. (Mármint az áldozat, nem a gyilkos.) Az izgalom fokozásának érdekében pedig: a Pacino Thing misztikus telefonhívást kap, mely zord keretein belül mély, statikus hang közli vele, hogy:

Hééét Naaaap!

Égbőlpottyant? Á, dehogy. A helyes kitétel: "88 perc van hátra nyamvadt életéből, Dr. Gramm!" Ha ilyen üzenetet kapnál, de elfelejted felvenni, a rögzítőn bonuszként minden bizonnyal még az is hozzáférhető, hogy "muhaha!"

De félre derű s irónia, hiszen a film ettől még működhetne. Amiért nem működik, az az értelmetlenségig halmozott sablondramaturgia, melynek fantasztikusan sekély eszköztára nem mutat túl egy, az éterben folytatott villámnyomozás főelemeinek bemutatásánal, és Al Pacino szenvedélyes személyiségjegyeinek - egyébként védhető - csillogtatásán. Dr. Grammnek van személyi asszisztense, aki egyébként nő, és aki egyébként leszbikus, mert így gondolom mélységet, karaktert kap a figura. Kettejük telefonos párbeszédei voltaképpen a film egyik főattrakcióját szolgáltatják, lehet nézni és hallani, ahogy az asszisztens kétségbeesetten engedelmeskedik Pacino instrukcióinak. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ezek a szegmensek a film vezérporcióját képezik, a szolgául szegődött izgalomkvóta pedig: egy ponton túl sajnos hasonlóan szolgai mélyrepülésbe kezd.

A történet premisszája engedelmeskedik gyanakvásunknak: valaki, avagy valakik szeretnék bebizonyítani, hogy Forster ártatlan, sőt, sugalmazásuk szerint Gramm doki hamisított bizonyítékok alapján csapta el az utolsókat pislantó fegyencet. Gary Scott Thomspon híresen tragikus arányérzékének további, biztos hozzáférhetőségéről tesz konszideratikus tanúbizonyságot, hiszen a kiváló Rutger Hauer után szerinte Al Pacino mellé is elkél egy fakó mellékszereplő. Itt ez most idióta, jópofáskodó rendőrgyakornok helyett egy intelligens - párdon: intelligencs rendőrgyakornok nő, aki legalább nem ronda, tavaszias, könnyedszínű jelenség, és néha beszél is. Azt nem tudni, minek. A film során szoros szövetségre lépnek, hogy eljussanak a telefonon fenyegető gonosz emberhez, és kiderítsék, ki áll az ügy hátterében!

Szerintem az akciófilmekben a létező legunalmasabb jelenetek az akciójelenetek. Ami itt érdekes, az az, hogy itt nincs, sőt nem van akció, de más sem érhető munkálkodáson: a 88 perc talán a történelem első telefondrámája, ám annyi bizonyos, hogy az Öreg Haver Al sosem rohangált még ennyit "kezsöl" parkolóházakban a hülye telefonjával.

Jon Avnet bágyatag akció (??) thrillerjét (??) egy örökkévalóságig s azon túl lehetne kacagni, de minek? Rosszat biztos, hogy nem akartak vele. A fő gond benyomásom szerint az, hogy nem akartak ők semmit. Hiszen semmit akarni nemes lehet, de semmit adni - nos, különösen bizarr.