Hajdu Szabolcs egyike volt a 2000-es évek elején indult magyar filmeseknek, akik megreformálták a hazai filmművészetet az ezredfordulón. Amellett, hogy Fliegauf Benedekhez, Pálfi Györgyhöz és Mundruczó Kornélhoz hasonlóan Hajdu is vonzódott a szürrealizmushoz és a karakterközpontú, egzisztencialista drámákhoz, nagyon sokféle stílusban és műfajban kipróbálta magát. Első két filmje, a Macerás ügyek és a Tamara a francia új hullámos játékosság jegyében születtek meg, az Oscar-esélyes Fehér tenyér realista történelmi-életrajzi dráma, a Bibliotheque Pascal szürreális vízióba hajló filmgroteszk, az Off Hollywood és a Délibáb erősen társadalomkritikus alkotások, az Ernelláék Farkaséknál pedig John Cassavetes és a kortárs román filmek dokumentarista-minimalista stílusában készült családi tragikomédia.

Hajdu Szabolcs szerzőiségét tehát nem az egységes stílusban kell keresni, a rendező ismerős karaktereihez igazította a filmformát. Mindig a kicsinyes, gyarló, mindennapi gondokkal küzdő emberek érdekelték, akikben a néző azonnal magára ismerhet, ahogy megjelennek a vásznon vagy a kijelzőnkön. Sajnos a legújabb Hajdu-film, a Békeidő antihősei is csak a kijelzőinken jelenhetnek meg a koronavírus-járvány miatt, mivel az alkotó és társa, Török-Illyés Orsolya úgy döntöttek, nem várnak a mozik kinyitásáig, és bemutatják a nagyközönségnek a Vimeo online csatornáján keresztül. Így egy mozijegy áráért otthonról nézhetjük meg a Békeidőt, ami nagyon megéri a pénzét, mert a szokásos, igen magas Hajdu Szabolcs-színvonalat képviseli.

A Békeidőnek az Ernelláékhoz hasonlóan nincs klasszikus értelemben vett története, hanem több, egymáshoz lazábban, inkább eszmei síkon kapcsolódó epizódból áll össze, bár vannak szereplők, akik a cselekmény vége felé találkoznak. Hajdu Szabolcs tudatosan úgy válogatta össze szereplőit, illetve a belőlük következő mikrotörténeteket, hogy a társadalom és az ember életének különböző rétegei jelenjenek meg benne. Így találkozunk egy, a köz ügyét a privát élete elé helyező civil aktivistával, Kingával (Török-Illyés Orsolya), egy alternatív színházi rendezővel (Schilling Árpád), a csoportjában játszó, frusztrált színész magányos feleségével, Angélával (Sárosdi Lilla) és annak kamaszlányával, valamint Attilával, a lelkésszel (Hajdu Szabolcs) és annak családjával. Mellettük még néhány fontosabb mellékszereplő is feltűnik egy-egy epizódban, akik színesítik, tágítják a Békeidő „mondanivalóját”.

A történet látszólag Budapesten és környékén játszódik, azonban a látszat ezúttal csal, mert az alkotók csak néhány belsőt vettek fel a magyar fővárosban, egyébként a film javarészt Kolozsváron forgott. Az ötlet a Filmtett nyári táborában fogalmazódott meg, ahol Hajdu Szabolcs rendező- és színészcsoportokat vezetett. Itt például asszociációs játékokat játszottak, és különböző karaktereket találtak ki az éppen „reflektorfénybe került” színészről, valamint rövidfilmek készültek főszereplésükkel, nem profik (például Pálfi György és Hajduék jelenlevő gyermekeinek) bevonásával. Maga a rendező is porondra került, akiről a jelenlevőknek az jutott eszébe, hogy egy lelkész, aki végül Békeidő egyik főszereplője lett. A tábor tagjai mellett, azok bevonásával maga Hajdu Szabolcs is készített etűdöt, és később ezt érlelte nagyjátékfilmmé.

Míg az Ernelláék Farkaséknál minden ízében realista alkotás volt, Hajdu a Békeidőben visszatért korai filmjei és a Bibliotheque Pascal szürrealizmusához. Persze alapjaiban megtartotta az Ernelláékból a minimalista formát, mert gyakran az „egy epizód – egy-két beállítás” formula érvényesül, valamint a színészi játék és a dialógusok alapvetően visszafogottak. Viszont a képi világ erősen stilizált, mintha egy nyolcvanas–kilencvenes évekbeli neonfényes posztmodern filmet (Tarr Béla: Őszi almanach, David Lynch: Kék bársony, Peter Greenaway: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője) néznénk. És olykor a párbeszédek is szándékosan mívesek, főleg, ha egy olyan karakter kerül a centrumba, mint Hajdu Szabolcs magát bölcsnek beállító, fiának és feleségének „szentbeszédeket” tartó lelkésze. Ez a stilizált képi világ, a valóságtól néha elrugaszkodó „prédikációk”, az egyik epizódban, a lakásszínházban zajló előadás vagy a tenyérjóslás jelenete a vonaton jó apropót szolgáltatnak arra, hogy Hajdu Szabolcs kacérkodjon a fantasztikummal, sőt olykor David Lynch-i terepre merészkedjen.

Szóval a filmforma sokkal kreatívabb, látványosabb, mint az Ernelláéké, ebben a tekintetben a Békeidő mindenképp a Bibliotheque Pascal vagy a víziókat, illetve víziószerű jeleneteket tartalmazó Délibáb párdarabja. Ez utóbbié azért is, amiért az Off Hollywoodé is, mert Hajdu Szabolcs direkten reflektál kortárs társadalmi és politikai jelenségekre. Sőt, a rendezőnek ez az eddigi leginkább politizáló filmje, mivel például rádióadásokon keresztül közvetlen módon megjelenik benne a kortárs magyar és kelet-európai miliő, a kormánypropaganda társadalomra erőszakolt migránspánikja, valamint a színházrendező epizódjában előkerül a szexuális zaklatások kérdésköre is.

A pánikkeltő hírek sokszor a háttérből szólnak, és a szereplők nem is reagálnak rájuk (emiatt igen groteszk például az egyik jelenet, amelyben egy fiatal férfi egy prostituált szolgáltatásait veszi igénybe). Ám pusztán a jelenlétük nyomasztó: ott vannak az autóban, a nyilvános helyeken és persze az otthonokban, nem hagyják békén az embereket sem a publikus, sem a privát szférájukban. Az alkotó ezzel igen finoman érzékelteti, hogy Magyarországon a politika szó szerint belemászik az ember életébe, ha akarja, ha nem: szinte a bőre alá kúszik, sőt megfojtja a propaganda. Ha Hajdu Szabolcs konkrétan nem is nevezi meg sem az országot, sem a várost, ebből, és az ennek eredményeként kialakult közhangulatból mind tudjuk, érezzük, hogy ez a film nem játszódhat máshol, csak Magyarországon.

Hajdu Szabolcs művében egy rendkívül frusztrált ország jelenik meg. A frusztrációt nem feltétlenül vagy nem direkten a hazug politikai retorika okozza, Hajdu fokozatosan meghaladja az aktuálpolitikát, és egy sokkal általánosabb, korokon átívelő társadalmi mentalitásra világít rá. Ugyan az egyik főhős egy aktivista, ám Kinga esetében sem elsősorban az a fontos, hogy a fennálló, diktatúra felé tartó hatalom ellen tüntet, illetve szervez akciókat, hanem az, ami az egyik tüntetési epizódban megjelenik. Miközben a rendőrök próbálják „keretek közé szorítani” a maroknyi aktivista megmozdulását, egy biciklis, idős férfi „lekomcsizza”, szidalmazza őket. A férfi érezhetően „aulikus”, kormánypárti állampolgár, aki már a tekintetével is legszívesebben felkötné egy-egy lámpavasra a „komcsi” tüntetőket. Ez a jelenet nyíltan bemutatja azt, hogyan működik az „oszd meg és uralkodj!”-elv a 21. században. Különböző, felületes ideológiai hívószavak mentén vagyunk egymás ellen fordítva, és ahelyett, hogy a valódi problémákra keresnénk megoldásokat a valódi elnyomókkal szemben, egymást szidalmazzuk.

A film más történetszálai nem arra vannak kihegyezve, hogy a fals politikai ideológiák teszik frusztrálttá és agresszívvé az embereket. Tönkrement vagy tönkremenő, boldogtalan életek jelennek meg, és ezek az életroncsok különböző okokból keletkeztek. Angélát egyszerre nyomasztja a politikai légkör (ez ütközik ki virágbolti dühkitörésében, ami egy túlreagált, triviális szituációból bontakozott ki) és az, hogy férje még találkozásuk 20. évfordulóján is professzionális élete kudarcaival van elfoglalva. A színházrendező meg éppen azon görcsöl, hogy ki, milyen mértékben volt szerepben az előadás közben – holott amúgy presztízsét és tekintélyét ő maga rombolja le azzal, hogy egy fiatal színésznő-jelölt kiszolgáltatott helyzetét használja ki. A bölcs(nek tűnő) Attila azon van megbotránkozva, hogy úgy érzi, amúgy boldogtalan felesége „hordja a nadrágot”, és nem engedi őt, hogy részt vegyen fia, a lázadó tinédzserkorszakát élő Márk nevelésében.

A Békeidő tablójának lényege, hogy senkinek az élete nincs rendben, mert ez a politikai rendszerek felett álló, nyomasztó, szürreális légkör mindenkire rátelepszik. Nem véletlen, hogy a cselekmény este, illetve éjszaka játszódik, a jelenetekben uralkodó félhomály, a fény-árnyék kontrasztok vagy a különböző, mesterséges fényű lámpák erősítik a frusztrált karakterek által megteremtett, fojtogató atmoszférát. A Békeidő tehát nem azt állítja, hogy kifejezetten a migránsozás betegíti meg a lelkeket, az életeket, a kapcsolatokat, hanem azt, hogy az évek, évtizedek óta Magyarországot meghatározó tipikus társadalmi-politikai mentalitás („kell egy ellenség, akibe beleköthetünk, és akit gyűlölhetünk”, visszaélés a hatalommal) mérgezi az embereket. Ebből fakad az uszító, gyűlöletkeltő beszéd is, ami barátokat, munkatársakat, családtagokat fordít egymás ellen.

Annyiban elmarad a Békeidő az Ernelláéktól, hogy míg a „lakásfilm” tökéletesen életszagú volt, pontos megtervezettsége (állítólag nem volt benne semmilyen improvizáció) ellenére szinte spontán rögzített dokumentumfilmnek tűnt, addig ez az új film olykor didaktikus (leginkább a lelkész szálán). Emellett, bár Hajdu Szabolcs nagyrészt igen frappánsan köt át egyik szálból a másikba, mégis vannak epizódok, amelyek kilógnak a sorból, amelyeket akár ki is lehetett volna vágni. A tökéletesen működő négy fő szál mellett a prostituált, illetve a kuncsaftokat szerző sofőr mellékszála zavaros, ahogy a fantasztikumot sem biztos, hogy szerencsés volt explicitté tenni, jobban működött a film, amíg csak lebegtetve volt a kérdés. Persze, mint azt a Filmtettnek adott interjúban Hajdu Szabolcs is megerősítette, ez adhat egy olyan értelmezést a Békeidőnek, hogy „ezen az országon már csak a csoda segíthet” (ugyanakkor Hajdu szerint azért hinni kell a „csodában”, vagyis a pozitív változásban).

Mindezt leszámítva remek, nagyon is életszerű, sokrétű társadalmi tablófilm a Békeidő, amelyet erősen ajánlott megnézni főleg a koronavírus-járvány alatt, amikor amúgy is frusztráltak vagyunk a bezártság és a betegségtől való félelem miatt. Hajdu Szabolcs műve megnyugtatni nem fog minket, viszont tükröt tart elénk, és így szembesülve a negatív példákkal talán felötlik bennünk is az igény a pozitív változtatásra. Emellett sajnos más szempontból is van aktualitása a filmnek: a kormányközeli sajtóorgánumok sorra cikkeztek arról, hogy Vitézy László szerint 1980-ban bemutatott, azonos című dokumentarista játékfilmjének hírnevét „besározza” a Békeidő többek között azáltal, hogy a kormánykritikus Sárosdi-Schilling páros szerepel benne. Keserűen ironikus, hogy Hajdu Szabolcs filmje pont azt a légkört ábrázolja tűpontosan, amelyből ez a minden alapot nélkülöző támadás, mesterségesen keltett botrány következik. Ugyanakkor erősen ajánlott mindkét Békeidőt megnézni, mert mindkettő igen pontos és hasonló képet fest Magyarországról, ha 40 év is a korkülönbség közöttük, és ez a szomorú felhajtás szembe is fordította egymással a két alkotást.

Békeidő a vimeón: Békeidő / Treasure City from Látókép-Production on Vimeo.

A cikkben szereplő képek forrása a produkció.