A világirodalomban nagy hagyománya van annak, hogy egy szerző egy másik szerző mögé próbál bújni. A szöveget, amelyet saját nevén jelentet meg, találtnak nyilvánítja, így próbálja meg azt úgymond hiteles dokumentumnak vagy korhű írásnak beállítani. Izgalmas stilisztikai kihívás ez az író számára és egyben érdekes kísérlet, játék az olvasóval. Persze, levéltári kutatómunkák nélkül nem állíthatom, hogy nem létezett valóban egy ilyen pályázatra érkezett, szerző nélkül maradt szöveg, de ha csak magára a Léleknyavalyák című regény korpuszára hagyatkozunk, akkor kevéssé tartom valószínűnek.

Egy nagyon érdekes, úgy is fogalmazhatnék, „álkrimivel” állunk szemben. Krimiolvasóként és nézőként megszoktuk, hogy az első perctől kezdve minden idegszálunkat az kösse le, ki lehet a gyilkos, vagy ha eleve a gyilkos bemutatásával kezdődött a film vagy a regény, mint a Colombo című sorozatban, akkor az, hogy ez a gyilkos hogyan lepleződik le. A krimi írója minden más érdekességet (kor- és környezetleírás, emberek, szokások, kapcsolatok bemutatása, filozófiai gondolatok) úgy tálal, hogy szinte észre se vegyük azokat, vagyis ne azokon legyen a hangsúly. A jó krimiben tulajdonképpen lényegtelen, hogy ki a gyilkos, amennyiben a nyomozás aktusa csakis azt a célt szolgálja, hogy „csapdába” csalja, vagyis beszippantsa az olvasót, mint a vaníliaillat a gyanútlan látogatót a cukrászda körül.

Milbacher ezzel szemben „nem árul zsákbamacskát”, nem áltatja az olvasót, aki a „bűnregény” szinte első percétől kezdve sejti, hogy nem fog megtudni semmi újat vagy különöset a szerencsétlen sorsú, nem sok színházi sikert felmutató, tizenkilencedik századi drámaíró öngyilkosságáról. Ha van valami, ami mégis tovább repít az olvasásban, az az, hogy szeretnénk tudni, „mire megy ki a játék” – hiszen elég különös, hogy Hummel József nyugalmazott városi alkapitány egy régi, egyértelműen öngyilkosságnak titulált ügyet szeretne újra vizsgálni. A gyanú, vagyis az esettel kapcsolatos kételyt szolgáltató újságcikk sem túlságosan meggyőző az olvasó számára. A főszereplő minden kételyt kizáróan maga a nyugalmazott nyomozó lesz, a regény folyamán az ő gondolatmenetét követjük végig, és ezáltal betekintés nyerünk egy tizenkilencedik századi „agy” működésébe, illetve a korban, vagyis az 1867-ben rendelkezésre álló tudományos felfedezésekbe, különös tekintettel a pszichológiára.

A Léleknyavalyák egy különös szenvedélybetegség kialakulását, lefolyását és tragikus végét mutatja be. Maga a szenvedély nem szokványos. Alanya nem alkohol, nem kártya és nem szerelem rabja. A nyomozó maga a racionalitás mintaképe. Azt is mondhatnánk, míg egész életében azt kutatta, hogyan válnak áldozattá a kevésbé racionálisan gondolkodó, különféle szenvedélyekbe sodródó emberek, és azt hitte magáról, hogy őt a tudomány, a józan ész követése óvja meg a hasonló cselekedetektől, addig paradox módon pont ez a racionalitás szippantja magába.

Hummel nyomozó nem fogadja el, hogy a világ sosem lesz tökéletesen megismerhető. Csak míg egy sikerfilm-sorozatban, a Columbóban a hadnagy ettől a „belenemnyugvástól” lesz rendkívüli, minden bűntényt felfedő hős, addig egy, a világ- és az emberi lélek titkaiban rést kereső regényben a nyomozó ebbe bukik bele. Hiszen a regény elbeszélője felhívja rá a figyelmet, hogy el kellene fogadni, minden rejtélyben marad egy felfedhetetlen szál: „a szemünk előtt alakot öltő valóság sohasem egyetlen realitás leképződése csupán, hanem több különböző történésből összeálló eseménysor illúziója.” (34) Az emberi élet és a Léleknyavalyák című regény izgalmát éppen az adja, hogy a tökéletes megismerés lehetetlen. „Mintha az volna az Isten vagy a természet szándoka, kinek-kinek hite szerint, hogy ezen a világon sohase juthasson el az ember a végső magyarázathoz, mintha a végső ok felfejtése minden erőfeszítése daczára sem tartozna az ember illetékességi körébe” (82)

Azt is csupán sejteti az író az olvasóval, hogy Hummel belebukik ebbe a nyomozásba. Amikor a nyomozó eldönti, hogy újra felgöngyöli a már lezárt ügyet, a regény elbeszélője így nyilatkozik főszereplőjéről: „Úgy is mondhatnók, ha nagyon tragikai hangütésben szeretnénk fogalmazni, hogy ott, az árnyas padon ülve eldőlt Hummel József sorsa, számára immár nem vala visszaút.” (62) A regény záróakkordjaiban pedig szemtanúkról esik szó, akik látták Hummel József alakját a híd végén eltűnni. Kérdés, hogy mihez kellettek szemtanúk? Valóban eltűnt volna az egykori alkapitány, vagy talán beleveszett a Dunába? Ezt sem fogjuk megtudni.

A Léleknyavalyák olvasása közben kellemes ízlelgetni a 19. század nyelvezetét, mely kor irodalmának az író nagy tudósa és kutatója. Érdekes élmény a hagyományos értelemben izgalmak nélküli krimi eseményeit vagy eseménytelenségeit követni. A téma (19. századi nyelvezetben megírt kortárs krimi) és a módszer (elhitetni, hogy egy talált kéziratról van szó) még sok lehetőséget tartalmaz. Ez a regény, úgy érzem, egy nagyobb „meglepetés” előkészítésére szolgálhat.