PRAE:HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád? 

Erősen vagy gyengébben, de kötődöm nagyon sok nép zenéjéhez. Ám ezekhez sosem a társadalomban vagy történelemben beöltött szerepeik szerint kapcsolódom, csakis zenei „tartalmuk” mentén. Például érdekelnek azok a népzenei képződmények, amelyek a félhangnál kisebb, vagy nem temperált intervallumokból (is) építkeznek. Több darabom kapcsolódik az Anatóliai-félsziget makám-hagyományához. Ide tartozik a kétszólamú Pseudomakam, az alt szólóra, klarinétra, csörgődobra és vonószenekarra komponált 12 makams, illetve a török költőnő Pelin Özer verseire elkészült Karsilikli konusma című ciklus. Three Songs című szólóbrácsa-darabomban egy tibeti, egy örmény és egy navajo-indián éneket dolgoztam fel. 

Minden ilyen esetben arról van szó, hogy a népzenei képződmény valamelyik tulajdonságát (deklamáció, hangkészlet, hangszerelés, faktúra) átemelem a saját művembe. Ugyanakkor nem stílusgyakorlatok létrehozása a célom, inkább úgy mondanám, játszom az anyaggal mint talált tárggyal. Azzal, hogy a népdaloknak mi volt az eredeti kontextusa – legalábbis a darab elkészülése közben – nem igazán törődöm. A modellek akusztikus tere érdekel. Ugyanez az oka, hogy nem tudok kapcsolódni a szórakoztatóipar popszámaihoz. Bár ott igazán izgalmas beszélni a széles közönségre gyakorolt hatásáról, e zenedarabok “zenei arca” az esetek túlnyomó részében számomra – mint zeneszerző számára – teljesen érdektelenek.

PRAE:HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Előnyt vagy hátrányt semmiképpen nem látok. Úgy gondolom – sőt, ha jól sejtem ez tudományos tény –, hogy az anyanyelvem meghatározza minden kommunikációm milyenségét. Bár ritkán hozok olyan döntést, hogy a kompozícióimba „magyaros” elemek kerüljenek, tudat alatt minden zenei mozzanatomra hat az, hogy a rövid-hosszú tagozódású verbális megnyilvánulásaimat hangsúlyosan kezdem. (Hazám-Hazám-Temin-Denem).

Éppen emiatt számomra sokszor nehézséget okoz magyar szövegek megzenésítése. A vokális életművemben kisebbségben vannak a magyar szövegre elkészült művek. A magyar prozódiai hagyomány nagyon direkt, tipikus, egyféle. Sokszor társul egyfajta történelmi pátosszal. Nehéz elkerülni, hogy ne legyen „erkeles-kodályos” a dikció. Megnyugtat azonban, hogy mindez a Kodály utáni magyar vokális szerzők nagy részének sem sikerült. 

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

Nincs célközönségem. Nem törődöm ezzel. Nem vagyok szociológus. Nagyon örülök, ha bárkit meg tudok szólítani. Az a dolgom, hogy megtanuljam és megértsem, hogy hogyan tud felépülni egy zenedarab, hogyan lesz eleje, közepe és vége, hogyan lehet hangokat szerves egésszé összeszervezni úgy, hogy lehetőleg keresztbe-kasul egymásra vonatkozzanak. Azt vallom, hogy végső soron egy ilyen módon kimért, tudatosan létrehozott zenemű is lehet ugyanannyira általános érvényű, mint egy ugandai dobszóló, egy kínai pipa-dallam, vagy egy ír ballada.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja? 

Ha valaminek meg kellett volna változnia a távoli népek zenéjének importjától, annak már az előző évtizedekben meg kellett volna történnie, hiszen régóta elérhetőek a világ bármely szegletének zenéi. Ha jól sejtem, zeneileg elszigetelt közösség már régóta nincs. Azt hiszem, az európai szerzők is viszonylag régóta reflektálnak ilyen zenékre. 

Sok harmadik világbeli nép zenéje igazán érdekel, de itt is csak közvetetten érint, hogy ezek az európai életszínvonalhoz képest elmaradt társadalmak zenéi. Annyiban mégis fontos mindez, hogy nyilván azért maradhattak élők ezek a tradíciók, mert el voltak szigetelve. Nem is kell messzire menni mindezt bizonyítani: a csángó kultúra is valamennyire ilyen. Ha valaki szeretne csángó népzenét hallgatni, annak eredeti kontextusában, az menjen el Gyimesközéplokra (Hargita megye), és keresse meg a Györgyicze-családot. A mai napig ütőgardonokat építenek és kiválóan játszanak is rajta. Nem utolsó sorban ők készítik a világ legfinomabb túrós puliszkáját.

Fotó: Wéber Kristóf