A Ripityára törve című előadáshoz nem is kell felirat: a produkció – legalábbis az első kétharmada – egy szöveg nélküli bohóctréfa. A francia Drámaírók és Zeneszerzők Szövetsége, illetve az Avignoni Fesztivál projektjének a keretében jött létre, ahol különböző művészeti ágakban működő, egymást nem ismerő alkotók hoznak létre közös előadást. Az est egy színész-koreográfus, Raphaël Cottin, egy író-színész-rendező, Pierre Meunier és egy díszlettervező-képzőművész, Marguerite Bordat együttműködéséből született.

Két férfi egy tálalót cipel fel nagy üggyel-bajjal a színpadra, és komoly műgonddal elhelyezik a térben. Két múzeumi anyagmozgatóba oltott bohóc, egyszerre nagyképűek és szerencsétlenek, a közönség pedig egyre erőteljesebb nevetéssel követi az ügybuzgalmukat. Aztán a tálaló elkezd ellenséges közegként viselkedni, és a két clown mind nagyobb kétségbeeséssel igyekszik helyrehozni a dolgokat, fokozatosan eljutva odáig, hogy egy idő után fejszével és bontógolyóval próbálják reparálni a bútor sérüléseit. Aztán egy ponton a tehetetlenség átcsap indulatba, minden mindegy alapon. A végeredmény kitalálható.

A színpad közepén a ripityára tört tálaló, a szélén egy magában árválkodó kis műanyag dinoszaurusz. A romhalmaz, illetve mindaz, amit idáig láttunk, a burleszk leple alatt rengeteg jelentést felvehetett. Lehetett tanulmány a rombolás természetéről, vagy éppen az emberi természet bonyolult viszonyáról építéshez és romboláshoz; az öndestrukció civilizációnkba beépített lehetőségéről; és nyilván lehetett a „The History and You” fesztivál-hívószó felől is olvasni.

A két clown fáradt lihegéssel levonul a színről, és itt vége is lehetne az egésznek. Ekkor azonban kezdetét veszi az előadás utolsó harmada – vagy egy másik előadás, ez már nézőpont kérdése. Bejön a harmadik, a női szereplő, és szép lassan nekilát rendet rakni a romokból, szabályos mintákba rendezni a szétvert tálaló darabkáit. Egy idő után a két clown is visszaténfereg, és segíteni kezdenek neki. Aztán a színpadra invitálják a közönséget, és átengedik nekik a terepet: fejezzék be ők a munkát. A végén pedig a háromtagú társulat kezdi a tapsot, a színpadon álló közönséget tapsolja meg.

Szép pillanatokat ad ki ez a záró rész, de mégis – talán túlságosan érthető, talán túlságosan egyértelmű gesztus, és végérvényesen allegóriává merevíti a tálalót és a tálaló lerombolását. A közönséget közösségé alakító, megemelt zárlat leválik az első részről, és zárójelbe teszi a fekete komédia röhögve síró, sírva röhögő katarzisát. Chaplin, ahogy szózatot intéz a világhoz A diktátor végén. Hogy kinek melyik a több: nézője válogatja.