A kötet egyik legemlékezetesebb novellája, a Közel menni főszereplője egy ukrán lány, Kátya, aki kamerájával a Majdan téri tüntetéseket dokumentálja. A barátja egy külföldi újságíró, aki ugyancsak a tüntetésekről tudósít; mondhatjuk úgy is, hogy az egyikük a képek, a másik a szavak embere. A fiúnak fel is tűnik, hogy Kátya sosem vesz részt a szenvedélyes politikai eszmecserékben: „Mintha már semmi ereje nem lett volna ahhoz, hogy saját véleményt formáljon napi tízórányi kamerázás után.” Aztán egy ponton a lány vitába is keveredik a barátjával, aki szerint távolságot kellene tartania a tárgyától, értelmezés és analízis segítségével. Kátya válasza: „Nem tudod megtalálni a megfelelő szöget, ahonnan kinyílnak, ha nem olvadsz össze velük…”

Vonnák Diána a közelségnek és a távoliságnak ezzel a folytonos mozgásával dolgozik, a leírás és a tekintet viszonya a novellái mögött húzódó alapkérdés. A kötetről szólva rendre előkerül a szerző antropológus végzettsége, és valóban, a résztvevő megfigyelés, a távolság megteremtésének a dilemmája, mint ahogy a fenti példa mutatja, olykor nyíltan meg is jelenik az írásokban. Annál is inkább, mivel a novellák számos különböző helyszínen, mi több, olykor a világ távoli pontjain játszódnak, a magyar vidéken vagy a Közel-Keleten éppúgy, mint Ukrajnában vagy Angliában. Ugyanakkor a rendkívül alapos tárgy- és helyismerettel megrajzolt környezet sosem egzotikumként jelenik meg, hanem az egzisztenciális határhelyzetek felismerésének a speciális terepeként. Az idegen környezet megértésre váró közeg, de a megfigyelő eközben a saját terheit is magán hordozza, és e kettőnek az összjátéka hozza létre a történetek sajátos dinamikáját. Ezért nem véletlen, hogy a novellák – egyetlen monológformában írott darabtól eltekintve – egyes szám első személyben szólnak: a szerző így ütközteti a külső világ ismerős idegenségét az elbeszélő (általában úton lévő vagy éppen valahova megérkező figura) belső idegenségével.

Lapozzunk bele a kötetnyitó novellába, az indiai Himalájában játszódó Akklimatizációba: „émelyít a városban mindenhonnan kihallatszó recitálás, a részvétlenség tagolatlan zsolozsmája, a forgó imamalom, ami jogos büntetésként ünnepli a nyomort meg az értelmetlenséget. A muszlim negyed felé indulok, ahol mindig erőszakosak az árusok, de legalább az újjászületésben nem hisz senki.” Ebből a részletből akár V. S. Naipaul hangját is ki lehet hallani, és a Látlak, ha másban nem is, az „egzotikus”, „idegen” világ romantizálásnak az elutasításában, a pátoszmentes pillantásban rokon a brit regényíróval. Mindemellett Vonnák Diána a maga útját járja, a kérdései is saját kérdések, és a nyelve is saját: magabiztos és takarékos prózanyelv, amely hézagmentesen illeszkedik a novellák fesztávjához.

Ezek az aránylag rövid szövegek feszes és összetett szerkezetet képesek építeni. A gazdag közel-keleti (vélhetően szír) családhoz beköltözik egy brassói nő; ugyanitt szolgál egy afrikai lány, és kettejük között, miután a kiszolgáltatottság eltérő fokozatain mozognak, óhatatlanul megteremtődik a hierarchia, a barátságos érdeklődést hideg ellenszenvvé alakítva (Mintha az árnyékom lennél). Az anorexiás lány, miközben titkon szerelmes a barátnőjébe, egyfolytában mások tekintetével látja magát, a barátságos gesztusok mögött is folyton hátsó szándékot gyanítva; az elbeszélés ily módon egyszerre teremti meg a titkos tekintet két irányát (Ár ellen). Egy nő meglátogatja régi barátját egy kis északi sziget ornitológiai állomásán, egy elvált férfit, akinek nagyon hiányzik a maga mögött hagyott kislánya; a megérkezés rövid története, a sziget zárt világa határozott mozdulattal rajzolja körül a két ember kettős magányát (Apály).

A kötet talán legkomplexebb novellája a Mozdulatlan víztükör: egy elvált pár az újrakezdésen gondolkodik, és amíg a férfi a szülői ház elvesztését gyászolja, a nő a barátnőjével levezeti egy kutya szülését. Mindezzel persze csak számba vettük a történet fő síkjait, de ezen a tizennégy oldalon olyannyira összetett hálózat épül fel, az életközepi újrakezdés és lezárás dilemmája olyan finom rétegzettséggel épül föl az elbeszélésben, hogy nem is érdemes egy-két mondatban szétszálazni. Vonnák Diána kisprózái bonyolult miniatűrrajzok, amelyeknek a mozgalmasságát – legyen bármilyen izgalmas vagy egzotikus is a helyszín – nem a történések drámaisága, hanem a viszonyok telítettsége adja. Rövid terjedelmük dacára széles távlatokat nyitnak, a lezárásuk pedig sosem történetalapú, nem csattanóra épülő, hanem, ha úgy tetszik, pillantásalapú. Saját belső logikájukhoz igazodva érnek véget, ott és akkor, ahol és amikor az elbeszélő pillantása is körbeér a panorámán.