bezár
 

gyerek

2023. 01. 28.
Könnyű kis konfúz inercia
Interjú Szabó Tibor Benjáminnal
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Szabó Tibor Benjáminról annyit biztosan tudni, hogy könyves. Több évig volt lapszerkesztő, kiadóigazgató, ügyvezető ‒ és emellett író is. Írt „szépirodalom, science fiction, thriller” műfajmegjelenésű bűnügyi regényt (47, Noran, 2004), rövidprózákat (A lányos apák puskája. Kisprózák, Szerelmek, Loliták, Pont, 2007), apafigurás feljegyzéseket a fiának (Kamufelhő. Hűtlen apák könyve, Scolar, 2012), és 2014-ben egy merész ifjúsági regényt, az E.P.I.C. Az első küldetést, amelyiknek tavaly, nyolc év után jelent meg a folytatása.

PRAE.HU: Azt, hogy éppen most a könyvszakmának melyik szegmensével foglalkozol, könnyedén kideríthető, de interjúkból, beszélgetésekből is alig derül ki, hogy minek tartod magadat. Titkos író vagy, aki mellesleg egészen prózai könyvkiadási ügyeket is professzionálisan működtet? Esetleg mostanra meguntál üzletembernek lenni?

Hivatásos forradalmár akartam lenni mindig, de se elég vérszomjas, se elég elvakult nem vagyok, meg hát nem is forradalmi időket éltünk az elmúlt harminc évben. Bár ez utóbbi mintha elkezdett volna változni mostanában. Öndefiníciós szorongásaim sose voltak. Egyedül a könyvtárosságról van papírom, minden más csak ráfogás. Miközben ha az első nagy könyvtárosra, az alexandriai Kallimakhoszra gondolsz (aki költő, tudós, raktáros és közéleti figura volt egyszerre), máris érted, hogy a könyvesség pont engedi mindazokat, amikkel foglalkozom. Az ember olvas, ír, számol (mármint gazdálkodik): írástudóságokat csinál. Vagyis gondolkodóként olyan, mint a C-vitamin gyógyszerként: kicsit mindenre jó, nagyon semmire se.
 

PRAE.HU: Én még emlékszem arra, mikor nem voltál Benjámin, hanem „csak” Szabó Tibor…

Amikor a kétezres évek közepén elkezdtem publikálni, a szegedi filozófus professzor, Szabó Tibor írt nekem egy udvarias levelet, hogy ez a név már az övé. Mivel az akkori társaságomban, a Bárka körében én voltam a legfiatalabb, felvettem a Benjámin nevet. De hallgatok a Bélára is akár, nem vagyok érzékeny a nevemre. Újabb ismerőseim már mind Benjáminnak szólítanak, talán azért, mert a Tibi mintha kicsit stigmatizált lenne. Jobb esetben Balogh Tibi miatt, a rosszabb esetet meg kifejteni se szeretném.
 

PRAE.HU: Mennyire létállapotod ez az állandó, fizikai és intellektuális jövés-menés? Az, hogy nyolc év kihagyás után jelent meg az újabb könyved talán azt is jelenti, hogy elég volt a kísérletekből, visszatérsz az íráshoz? Vagy igazán nem is hagytad abba?

Ezt véletlenül pont fontosnak érzem. Ma már magyarázni kell a dolgot, de számomra világos, hogy szabad világ csak ott létezik, ahol minden autonóm gondolkodó kötelességszerűen részt vesz a közös dolgaink megbeszélésében, a társadalmi vitákban. Régebben ezt a folyamatos diskurzust hívták közéletnek. Amelyben nem kizárólag a profi beszélők szólalnak meg (újságírók, véleményvezérek és politikusok), hanem mindenki, akit érint az adott kérdés. Máson számonkérni nem tudom ezt az aktivitást, de magamtól elvárom. És talán ez az egyetlen terület, ahol tényleg magabiztosan mozgok, mert már megvolt a (sokszor) tízezer óra, amit eltöltöttem vele: kulturális politikai kérdésekben rendszeresen írok megfejtéseket. A lényegesebbek az elmúlt években jelentek meg. Vagyis nem hagytam abba a szövegek konstruálását, csak a gyerekek sztorija parkolt pár évig, mert szerzőként az egyre vadabbul burjánzó kulturális hegemónia-ábrándokkal foglalkoztam. Mára ordas, biopolitikai (vállaltan, hivatkozottan a náci Carl Schmitt örökségét felélesztő) filozófia épült a magyarországi kulturális bürokrácia napi működése alá, mögé. Eléggé aggasztó jelenség. Sajnos, ezzel kapcsolatban nemcsak némi informáltságom van, de vízióim is. Elismerem, régimódi, polgári gondolat, nekem mégis fontos, hogy ha egyszer úgy alakul a világ folyása, hogy valaki kíváncsi lesz az elképzeléseimre, felkészült legyek. A kulturális finanszírozás területén legalábbis egy vértelen forradalomra elég lenne már csak az is, amit eddig összekombináltam a témában.

Szabó Tibor Benjámin1

PRAE.HU: Ez nem igazán hangzik úgy, mintha sokszor többszáz oldalas regények megírására rendezkednél be. De annak, hogy ennyire erősen érzed a közéleti megszólalás szükségességét, köze van ahhoz, hogy kamaszoknak írsz? Ők mennyire a közönséged?

Kézzel-lábbal próbálok elmutogatni valamit. Kamaszoknak, a szüleiknek, bárkinek, aki képes és hajlandó jönni velem a gondolatkísérletekbe (többszáz oldalas regénybe, rövid elemzésbe, előadásba, mindegy, számomra nincs lényegi különbség ezek között). A „valamit” ehelyütt aligha fejthetem ki bővebben, hiszen pont azért igényel annyiféle megszólalást, mert nem fér bele pár mondatba. De kábé egy új felvilágosodás szükségességéről szól. Arról, hogy vagy újra a szolidaritást és a racionalizmust tesszük meg közös, kiegyezett világelvünkké, vagy elpusztulunk mind. Az aufklérizmus és a forradalom viszonyát most nem elemezném.
 

PRAE.HU: A könyveidben mennyi a „kamufelhő”? „Protointelligensnek” kell lennie az olvasónak, mint a hőseidnek, ahhoz, hogy követni tudja?

Az egész írott kultúra egy nagy kamufelhő. Eleve, Johannes Gensfleisch (zur Laden zum Gutenberg) mainzi ötvösmester nettó csalásként találta ki, hogy majd szőlőpréssel fog kódexeket hamisítani. Szélhámosok, kapzsi tőkehalmozók, exhibicionisták és szellemi hamiskártyások hozták létre ezt a spektákulumot, ezt a csinnadrattavilágot, amit kultúrának hívunk. Mégis, mennyi tiszta sorsot, mennyi zsenialitást és hősiességet és felelősségvállalást és mártíromságot termelt ki! Mennyi, a világot a négy sarkából kifordító gondolat talált itt első otthonára, mielőtt az egész társadalomra rászabadult volna. Imádom! A karjaimon egy-egy könyves szimbólumot hordok, tetoválásként: Emich Gusztáv portréját (aki megteremtette a modern magyar könyvészetet) és a Malevil című regény piktogramját (ami eredetileg egy Picasso-firka, és számomra a nemek harcáról szól). Azért, hogy soha, egy pillanatra se felejtsem el, merre van az előre. Az E.P.I.C. sztorijának belépési küszöbe alacsony (be lehet jönni az utcáról, nem kell hozzá szép ruhába öltözni se). A szöveg másodlagos rétege már kicsit többet vár el az olvasójától, de annyit semmi esetre sem, mint egy választási kampány manipulációs logikájának megértése. Mondjuk, utóbbit nem is sikerült megugrania az országnak, az is igaz.


PRAE.HU: Sicambria helyének felkutatása könnyű kis csuklógyakorlat volt ahhoz képest, hogy a most megjelent második kötetben az Elmék labirintusában egy szektával kell, szó szerint, élet-halál harcot vívniuk a hősöknek. Kicsit sem izgulsz, hogy egy létező mozgalom, jelesül a Magyarországon igen nagy múltú Waldorf-intézmények képviselői mit szólnak mindehhez? Mármint ahhoz, hogy az ahrimáni hordozóról, médiumról, fényről, antropozófusokról szóló tirádákat valaki komolyan veszi. Ennek azért van létező veszélye. Nem lett volna egyszerűbb egy sima kis képzeletbeli szektát kitalálni mindehhez?

Paál Zoltán Arvisurákja (ez a mű adja az első rész mitológiai hátterét) és Rudolf Steiner antropozófiai szellemtudománya (ami a második részben a legyűrendő gondolat a főszereplő gyerekek számára) két ponton azonosnak látszik onnan, ahonnan én nézem. Egyrészt mindkettő extrém módon elszabadult, zabolázatlan badarság, de a téves eszmék tömegének mindkét esetben elképesztő a belső változatossága, gazdagsága, és ezzel folyton meglepik olvasójukat. Másrészt mindkét eszmerendszer a manicheista perzsa metafizikából hívja be szellemi lényeit: Anyahitát és Ahrimánt. Steiner nagyon is urbánus filozófiája így kapcsolódik a hun-magyar törzsszövetség sztyeppei őstörténetéhez. Szerintem ez szexi. És mindkét részt úgy alakítottam, hogy bennük a szektás gondolatok képviselőinek lehetőségük legyen igazságaik megfogalmazására és megvédésére. Fontosnak éreztem, hogy a diskurzushelyzet fennmaradjon, ne váljon kinyilatkoztatássá már maga az ábrázolás is. Az, ahogyan megjelennek ezek a figurák és eszméik a regényekben, nem ab ovo érvényteleníti azt, amit képviselnek (vagyis próbáltam függetleníteni őket attól, amit én gondolok róluk).  What do I know, mondja a művelt angol. Felőlem akár igazuk is lehet. Nem szeretnék, nem is tudok teljesen varázstalan világban élni. És, hogy mit szólnak ehhez a szekta tagjai? Az antropozófusok valószínűleg nem érnek rá most ifjúsági regényekkel foglalkozni, mert (ha jól értem) épp azt bizonygatják nagy erőkkel, hogy Elon Musk a földre szállt sátán. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a Waldorf Magyarországon csak érintőlegesen, eredetében kapcsolódik az antropozófiához, nálunk inkább Vekerdy Tamás mély humanizmusával szoktuk a Waldorf közösségét azonosítani.

Szabó Tibor Benjámin2


PRAE.HU: 2014-ben az E.P.I.C. különösen frissnek és lelkesítően hatott: végre megjelent egy ifjúsági regény, ahol nemcsak bandáztak a kamaszok, hanem gondolkodtak is. És nem amolyan ötletelés szinten, hanem komoly szellemi próbákat kellett teljesíteniük – és velük együtt az olvasónak is. Amennyire erénye a könyvnek mindez, legalább annyira hátránya is lehet, hogy fizikai, történelmi ismereteket kapunk nagy töménységben. Valamiféle küldetés ez, minél több infót belesűríteni a könyvekbe?

Nem, dehogy. Így jönnek elő a fejemből a történetek, minden narratíváról eszembe jut egy másik, és akadálytalanul szörfölök a kultúrhistóriai „kemény tények” meg a populáris mitológiák felszínes hatásgépezetei között. Nem erény, de nem is érzem hibának, hanem hát, van, ami van. A beszélgetés elején emlegettem Kallimakhoszt. Az ő főtevékenysége az volt, hogy húsz év alatt a művek közötti kapcsolatok egész hálózatát hozta létre, vagy ismerte fel: elvégezte az alexandriai könyvtár gyűjteményének rendezését, tartalmi feltárását. Szeretek magamra úgy gondolni, mint aki olyan történeteket mesél, amelyek más történetek összefüggéseit tárják fel. És ha azt mondom, a szintézisalkotást érzem leginkább a feladatomnak, az már magában is önbírálat. A szintézis ugyanis, mint tudjuk, egy rég meghaladott módszer.


PRAE.HU: Ezt nem lehet kihagyni: mit szeretnél a szintézis helyett? 

Ha ezt most direktben meg tudnám válaszolni, ősszel bizonyára mind az öt (vagy amennyi van) díjat nekem adná át a svéd király. A történet nélküli ember, a nem narratív élet leírásának módszere egyelőre búvópatak.

Mindenesetre, könnyen lehet az az érzésünk, hogy nem egyszerűen a történelemnek, hanem maguknak a történeteknek van végük. Egyre kevésbé tudjuk lineáris történetként megélni vagy elmesélni saját életünket is, a következtetési sorok felbomlanak, a kommunikációs környezetünk miatt egyszerre létezőnek érzékelünk egymás után bekövetkező dolgokat, és napi tapasztalat az ellentmondásosság, az egymásnak ellentmondó állítások együttes igazsága vagy kölcsönös igazolhatatlansága. Alig ellenőrizhető, mi mikor történt vagy történik, az események közötti összefüggések is csupán nagyon laza viszonyítási környezetek. A totális információsság értelmezhetetlenné tette a múltat és a következményességet, csupán a konfúz inerciák maradtak. A szintézis ezzel a helyzettel nem bír el. Bár, ahogy mondtam, én csak a történetekig jutok.


PRAE.HU: Ennek a konfúz inercia „márpedig van” állatnak van még köze az irodalomhoz?

Az emberi természethez biztosan van köze. Az irodalom meg, Esterházy mester értelmezésében, pont az emberi természetet fürkészi. Ha az észak-keleti szomszédunk éppen beteljesedő sorsára gondolsz: ahogy nem áll össze történetté; ahogyan nem egyértelmű, mi mi után következik, és ezért nem értelmezhető egzakt módon, hogy mi miért történik; és ahogyan ebből a zavarból egymásnak ellentmondó univerzumok bomlanak ki – abban az irodalom két örök témája közül az egyik biztosan benne van: a halál. Igen, ezek absztrakt dolgok. Szerintem is jobb lenne, ha áttetszőbb lenne a világunk. De nem az.


PRAE.HU: Az első kötet Da Vinci-kódos, kincskeresős játékában izgalmas volt végiggondolni néhány olyan kérdést is, amelyek nem tartoztak szorosan a cselekményhez, ez viszont az új kötetben alapelvvé vált. Többször is több oldalnyi, sűrű eszmefuttatások, leírások vannak környezetvédelemről, antropozófusokról, rap-es szubkultúráról – mintha az ismeretátadás kiszorítaná a kalandokat. Te változtál meg, vagy az olvasóid? Hiszen a könyv éppen arról szól, hogy a bemutatott generáció nem hajlandó a felnőttek mércéje alapján élni. Vevők lesznek az olvasóid a direkt információátadásra? A kérdés még akkor is érvényes, ha Lányi András ökológusprofesszor szavait is használod (ahogy ezt jelezted is a könyv végén)…

Legalábbis csereüzletet ajánlok az olvasónak. Az Elmék labirintusában az első oldalon lőnek, a harmadikon ölnek, a tízediken rabolnak és végig ezoterikus cselt szőnek. Kétszer három (összesen hat) oldal kemény tartalom megértéséért cserébe adok 272 oldal kalandot. Hátha lesz, aki szerint fain a biznisz.


PRAE.HU: Hacsak abba nem hagyja az olvasó, mondván, hogy ezt a fajta direkt didakszist, köszöni, nem kéri… Mert hát mégiscsak amolyan cukorba burkolt keserű pirulának tűnik kalandba csomagolni a „kemény tartalmat”. Mintha mit sem változott volna a gyerekirodalomról/ ifjúsági irodalomról való vélekedésünk a Flóri könyve (1840) óta: „Nem csak mindig játszani,/ hanem kell is tanulni”.

Teljesen erkölcsös reakció az is, ha valaki átugorja, vagy akár az egészet leteszi. Egész életünkben ilyen válogatásokat végzünk. Az biztos, hogy a szereplőim nem akarnak tanítani senkit semmire, de nyilvánvalóan akarnak tudni. Csodabogarak. Értem én, hogy az elitellenesség meg a tudásellenesség ma zeitgeist, nincs is ezzel baj, virágozzék minden Marvel (meg az összes többi). De talán lehet helye másféle dolognak is a nap alatt. Megismerni, hogyan függenek össze a dolgok egymással, ez különben nem is szükségszerűen, vagy nem mindenki számára keserű. Ad absurdum szórakoztató is lehet. Engem legalábbis szórakoztat. Az E.P.I.C. hasonszőrűek társaságát keresi. Ám ha azt mondom, hogy amit didaxisnak hívsz, az lehet emancipatorikus trigger, akkor az interjú olvasói is „leteszik”. Úgyhogy inkább nem mondom.

Szabó Tibor Benjámin3


PRAE.HU: A csapat egyik tagjának az édesapja, „Dániel bátyám”, az agrárminiszter alakja („pirozspozsgás, pufi arc, pici, vizes szemek, őszes, rövid haj és hatalmas, felfelé kunkorodó bajusz. Ha nem egy Armani öltöny, hanem mente vagy kacagány lett volna rajta, simán elment volna Döbröginek”) és szavai („Persze, persze… Nem tudhathjáthok… hogy a neo-liberális… internacionalistha… háttérhatalom minden eszkhözzel… aláásni igyekszikh… hazánk függethlenségéth… és kereszthény érthékrendjét…”) a maguk kínos paródiájával fontos korfestő elemek? Nem lehet kamaszregényt aktuálpolitikai vonatkozások nélkül írni? Milyennek olvasódik mindez, mondjuk húsz év múlva?

A spektákulumban a kapitalista társadalom és annak bármilyen reflexiója (például a politika vagy annak kritikája) egylényegű. Hogy a jövő régészei ehhez mit szólnak majd, annak megválaszolását a jelen futurológusaira hagynám. Azt viszont érzékelem, hogy kormányinfók hangján szólal meg az ég fölöttünk. De ez a regényben is pusztán természeti környezet, mint egy hóvihar vagy Bázel steril szaga. Nem több, nem más.


PRAE.HU: Olyan érzése lehet az olvasónak, mintha a regény, értsd a szépirodalom eszközei nem lennének elegendőek ahhoz, hogy elmondd, amit szeretnél…

Nagyon pontosnak érzem, amit mondasz. Egyrészt az E.P.I.C. biztosan nem szépirodalmi mű, hanem egy (illetve most már kettő) szórakoztató irodalmi kalandregény, úgynevezett upmarket commercial fiction (tartalmasabb lektűr). Másrészt nem vagyok én igazi író, pont ezt magyarázom. Ha hivatásos forradalmár eddig nem is lettem, Kallimakhosz kicsit talán igen: könyvtárosnak író, írónak elemző, elemzőnek raktáros. Vagy főállású alarmist (olyan vészmadár-féle). Arra figyelmeztetek, mint Nagy Lajos táblája. Anyósomék nyaralója mellett volt egy foghíjtelek a Balaton-parti villasoron, oda folyton bekommandóztak az idegen turisták, ösvényt jártak a lucernába a tóig. A tulajdonos tiltakozásul és elrettentésül a következő szöveget pingálta egy nagy pozdorjára: „Nagy Lajos-féle nyilvános magánstrand. / Ez az út nem út. / Ezen járni nem lehet. / Aki ezen az úton jár, azt megbüntetik. ///// A PARTON FÜRÖDNI TILOS!”

Fotó: Bach Máté

nyomtat

Szerzők

-- Lovász Andrea --


Más művészeti ágakról

art&design

Megnyitószöveg KristofLab Still Life című kiállításához
Élő Csenge Enikő Apám országa című kötetének bemutatója
Hodászi Ádám: Kikönnyítve című drámája az Apertúra Bázison


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés