Az Őszi Margó eleganciája vitathatatlan. A fesztivál előkelő hangulatát egyszerre teremti meg a helyszín, az arculat és persze nem utolsó sorban a magas irodalmi színvonal. A közönség kíváncsian telepedik le a Kávézószínpad előtti babzsákokra. Horváth Viktorral Mészáros Sándor beszélget új regényéről, A Júdás-tervről. A beszélgetés a szerző felolvasásával kezdődik. Egy függőségekről szóló felsorolás totális igényű mondatait halljuk. A felolvasott regényrészletben függőség lesz az alkohol, a heroin, a kokain és az LSD mellett a nacionalizmusból, a hitből és a kártyázásból is.

„Az LSD-től rettegek. Amióta egy hajnalon a szerelemtől pezsgő tüdővel és szívvel a mosdóba mentem, hogy arcot mossak és a tükörben megláttam egy ősi növényóriás fertelmesen tekergőző gyökérrendszerét a homlokomon.”

A regény elbeszélője a történet elején számot vet a különböző függőségekből való kiábrándulásaival. Mészáros szerint A Júdás-terv az év legradikálisabb könyve. Arról kérdezi a szerzőt, hogy „hogy volt az a pofátlan dolog, hogy te a NER világát akartad megvilágítani (részben) ebben a könyvben?” Szerinte ez „banális dolog, nehéz probléma”, hogy irodalmilag megfogható legyen – akkor miért vágott bele? Horváth szerint nem irodalmilag, hanem közéleti vonatkozásai miatt jelenthet bajt. A kiélezett helyzetek, a hétköznapokat átszövő konfliktusok nehezen értelmezhetővé teszik az egész politikai valóságot.

Horváth először a közéletben szereplő tényleges nevekkel és helyzetekkel írta meg a könyvet. Az ismerősei figyelmeztetésére – a könyv megjelenése után rágalmazási- és becsületsértési pereket veszíthet el – sem feltétlenül akarta megváltoztatni ezt a felállást. Elsősorban esztétikai és prózapoétikai megfontolásokból döntött mégis a csere mellett (a Viktor nevet leszámítva). Ellenpéldaként Dante Isteni színjátékát hozza fel, ahol valóságos szereplők népesítették be a három túlvilági tartományt. A helyzetek azonban így is felismerhetők maradtak. A kérdés az, mi volt ezzel a szándék? Horváth szerint ha a szerzőnek szándéka van egy művel annak megírása közben, az vagy hittérítés vagy tankönyv, tehát jobb ha nincs semmiféle eredeti szándék. A műnek kell életre kelnie.

Alcímnek tizennyolcadik századi műfaji kategória: kurzusregény, irányregény, tézisregény. Felvetődik a regény aktualitásának, illetve az aktualitáson túli érvényességének kérdése is. Horváth Mészáros Sándor  elmondása szerint a könyv nyomtatása idején vegzálta őt: mi van, ha az elkészültéig megbukik a NER?

A könyvben több jelenet is börtönben játszódik. Megtudjuk, hogy a szerző maga is volt börtönben, vizsgálati fogságban Németországban, ami „valahol félúton van a skandináv és holland szanatóriumok, meg a magyar infernó között.” A regényben ábrázolt börtön egy első kézből szerzett börtönnapló hangulatát tükrözi. A börtön a szerző szerint eszköz arra, hogy esszenciálisan mutatkozzon meg egy társadalom valódi természete. Mivel A Júdás-terv kalandregényként is olvasható, csakúgy mint a barokk történetekben, meg kell történjen a hőssel a toposz szerű lecsukás. Horváth nagyon sajnálja, hogy a magyar irodalmi kultúrából kiveszett a börtönviseltség. Számára a börtönélet tudata „furcsa volt először”. De nem is „töröltetné ki a jótündérrel az életéből”, mert gazdagabb lett tőle, sok műfordítás született ez idő alatt.

A következő felolvasott rész előtt megtudjuk, kifejezett kérés volt a kiadó részéről, hogy a beszélgetés ne ezzel az adott részlettel kezdődjön. Egy vulgáris, frivol szöveget hallunk két börtönlakó lamentációjáról. Papoknak, apácáknak és a hétköznapi bűnözőknek egy cellában kellene lakniuk. A sötét iróniával átitatott szöveg intenzitása Mészáros szerint egy, a magyar irodalomban még nem tapasztalt mértéket ütött meg. Horváth „nem akart ironikus lenni. De persze, hogy az lett.”

Mészáros Sándor a NER és ellenkultúrája kapcsán felhozza, szerinte a magyar irodalom sok mindent megtesz, de másrészt meg „sunyizik”. Horváth elmondja: „bátorság nem a NER ellen kell, hanem a saját közegével szemben.” Felhozza, hogy az ellenzék áldozatnak tekinti magát, holott ezt nem szabadna engednie magának. Az áldozat ugyanis az, aki kiengedte a sorsát a kezéből és hagyja, hogy a külsőségek alakítsák a sorsát. Példaként Kertész Imre Sorstalanságát hozza fel, ahol a szereplők azért sorstalanok, mert végső soron kollaborálnak a rendszerrel. Az ellenzék Horváth szerint a klasszikus magyar panaszkultúrát műveli, nem tud szembesülni azzal, hogy a NER abból a rendszerből nőtt ki, ami 2010 előtt volt: „akkor a mi haverjaink voltak a politikusok, ez a rendszer abból nőtt ki, ami mi voltunk.”

Horváth bevallása szerint „kiszállt a szekérvárából”. „Lépten-nyomon megtapasztaltam, hogy ezen a szűk értelmiségi, ellenzéki, írói körön kívül mindenki tisztán látja azt, hogy nem vagyunk képesek szembesülni magunkkal. Azzal, hogy pont úgy működünk, hogy hiába deklaráljuk magunkat liberálisnak, a hétköznapi működésünk ettől még éppolyan feudális.” – mondja. És emiatt a közeg problémája valójában azzal van, hogy „ezek” (a NER) ezt a működést hatékonyabban és tehetségesebben építették ki.

Horváth ezután a borító jelentéséről beszél, melyen a Napkirály festményének egy kivágott részlete látható. Szerinte a hozzá hasonló felvilágosult-abszolutista uralkodók azért összpontosítottak minden hatalmat a saját kezükbe, hogy felszabadítsák a társadalmat a feudális arisztokrácia alól. Persze ez a polgárság később megölte őket. „De ez az a királygeneráció, amely a saját érdekein túllépve is gondolkodott valamelyest.”

Horváth szerint egy olyan történet, amiben egyértelműen meghatározható a jó és a rossz, az ma csak paródiaként olvasható, menekülés egy álomvilágba. A kortársakat nehéz rávenni arra, hogy megértsék, „nem ők a tiszta fehér.”

A beszélgetés lezárásaként a szerző fordítói tevékenységéről esik szó. Milton Elveszett Paradicsomát hat éve fordítja. Ez idő alatt eltűntek a szerző könyvei a könyvesboltok polcairól, a regényt többek között azért is írta meg, mert másfél éve, tavasszal tényleg elkezdett attól félni, hogy megbukik ez a rendszer és „bár nem a mának dolgozunk, meggy a tortán, ha ráadásul még ma is jó.” Ez időre fel kellett függeszteni a Milton-eposz fordítását. Véleménye szerint a mű a dantei, illetve homéroszi epikus művekkel van egy súlycsoportban és csak a nehezen olvasható fordításai miatt esett ki a magyar irodalmi érzékelésből. Megemlíti Péti Miklóst, aki a tudományos munkatársa a fordításban. Ezt a tetemes vállalkozást Milton hitvallására alapozza, amely szerint az írás a kevés értőnek készült. Horváth úgy gondolja, ez a luxus ma már nem megengedhető. A digitális univerzum kihúzza a talajt az írás és az olvasás alól. Ennek kell ellentartani, és meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy sokan tudják Miltont olvasni úgy, hogy „a teljesen perverz Milton-kutatóknak és filológusoknak is hiteles szöveg legyen.”

A szerző és a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár fotóival