Sorsszerű a koncert időzítése: a népe felszabadításáért küzdő hős drámája a II. világháború lezárásának (keleti időszámítás szerinti, itthon jeges csend által övezett) nyolcvanadik évfordulóján került a Müpában színpadra. És sorsszerűnek hat, ahogy hirtelen – minden affektáció nélkül – fájóan aktuálissá válik Joyce DiDonato Storgèjénak félmondatnyi recitativója: „a whole nation bleeds, and grov’ling lies / Panting for liberty and life”.

De korántsem csak az áthallások teszik naggyá és nagyszerűvé a koncertet. A Jephtha – Winton Dean leírása szerint „Händel búcsúja az oratórium műfajától, és egyben utolsó nagy műve” –

magában is lenyűgöző alkotás, tiszta, jól átlátható és megrendítő dráma, visszafogottan, de hatásosan használt kórusbetétekkel és nagyívű, plasztikus (helyenként korábbi művekből újrahasznosított) áriákkal.

Thomas Morrell, Händel jól bevált librettistája (a Judas Maccabaeus, a Joshua, az Alexander Balus és a Theodora szerzője) minimálisan, a konvencióknak megfelelően alakította át Jefté ószövetségi történetét: így kapott Jefté/Jephtha a feláldozandó gyermek mellé feleséget (Storgè) és testvért (Zebul), a Bírák könyvében még névtelen lány nevet (Iphis) és rögtön jegyest is (Hamor), a történet pedig happy endnek tekinthető, emberáldozat nélküli zárlatot.

Az Il Pomo d’Oro turnéjára ragyogó (s gyaníthatóan lemezfelvételre kész) szereposztás állt össze, kiváló ensemble-ként működő, a koncertszerű keretek közt is érzékletes alakításokat nyújtó énekesekkel. A címszerepben Michael Spyres a hőstenor-kiruccanások közt, Bacchus után és Trisztán előtt ismét jól megszokott terepén, koloratúra-lovagként kápráztat el. Trombitaként zengő, baritonális színezetű hangja lehengerlően tölti be a koncerttermet, Jephthája a hitében dermesztően megingathatatlan, csaknem zordon alak. Spyres, mint mindig, most is érzően, meggyőzően formálja meg zenei anyagát: az esküje súlyával küzdő Deeper, and deeper still accompagnatója megrázó erővel, a mű slágeráriája, a Waft her, angels áriája fájó gyöngédséggel szólal meg.

A koncert másik húzóneve, Joyce DiDonato Jephtha feleségét, Storgèt a várható kimagasló érzékenységgel és muzikalitással testesíti meg. DiDonato fellépése nem csak énekművészetének virtuozitásával és az előadó mély átélésével gyönyörködtet (a koncert egyik fénypontja a mű egyik legdrámaibb áriája, az Iphis feláldozása ellen forró, fájdalmas dühvel felcsattanó Let other creatures die), de öröm az utóbbi évek során kissé megfáradt hangot most ismét teljes fényében ragyogva, kiváló állapotában hallani.

Az ártatlan áldozat, Iphis szerepében fellépő Mélissa Petit csak azért nem a koncert felfedezése számomra, mert az elmúlt néhány évad alatt két kiváló alakítását – berlini Iliáját és bregenzi Amenaidéjét – volt alkalmam megcsodálni. Mozart és Rossini után most Händelben is elkápráztat csengő, üde, bájos szopránjával, kiváló stílusérzékével, s mindenekfelett a lenyűgöző könnyedséggel, amivel végigszárnyal szólamán, a lélegzetvétel természetességével abszolválva koloratúrafutamait. A karakterében kissé statikus, hitében atyjához méltóan rendíthetetlen Iphist Petit a kedvesség és a lelki nagyság megfelelő elegyével jeleníti meg: a Tune the soft melodious lute gyermeki öröme és az eskü kötelezte áldozati szerepnek magát megadó Happy they! áriái ugyanolyan magától értetődőnek hatnak előadásában. Ideális partnere (s egyben vokális reveláció) a Hamort éneklő Jasmin White dús, bársonyos kontraaltjával, orgonahangként zúgó magasságokkal és mélységekkel, és a szerelmes ifjúhoz méltó hévvel. A koncert legszebb pillanata Hamor és Iphis első felvonásbeli duettje, a These labours past – White és Petit előadásában az előadói összhang és virtuozitás varázslatos elegye, két gyönyörű hang tökéletes összeolvadása.

Zebul szerepében Cody Quattlebaum színpadi megjelenésében inkább sivatagi prófétára, mint népének elöljárójára hajaz, kissé reszelős basszbaritonja mindenesetre meggyőzően mennydörög áriáiban. Az isteni kegy hírét meghozó Angyal szerepében az Il Pomo d’Oro kórusából egy szóló erejéig kiváló, fényes, hajlékony szopránját megcsillogtató Anna Piroli lép fel.

A kórus maga – összesen alig másfél tucat taggal – lenyűgözően gazdag tónussal tölti be a koncerttermet, a Theodora felvételén már megcsillogtatott drámai készségüknek most ismét tanúbizonyságát adja a Cherub and seraphim éteri, magasztos zengése és a How dark, O Lord, are Thy decrees éjsötét, megrendítő megszólaltatása.

S végtelenül kedves gesztus, hogy a zárókórusra aztán a szólisták is betagozódnak a kórus soraiba, a szövegnek megfelelően „egy hanggal” énekelve a dicshimnuszt.

Az Il Pomo d’Orót most Francesco Corti vezényli. A karmester a második felvonás közepéig gyors, izgatott tempót diktál, mintha vágtatna a katasztrófa felé, lendülete, pezsgő energiája érződik a zenekar dinamikus, érzékletes kontrasztokkal tarkított játékán: emlékezetes pillanat Hamor Dull delay áriájának gyöngéd, intim atmoszférát megteremtő kísérete, majd Storgè Scenes of horrorának a „Rising from the shades below” sorát kísérő, felfelé ívelő dallamív robbanó erejű, plasztikus megformálása. Több kiváló szekció – a színdús csellók és a nagybőgők (öröm Ludovico Minasit viszontlátni), az előadás második felében nagyobb szerepet kapó fafúvósok – mellett ugyanakkor felbukkannak az egyenetlenségek is: a két obbligato-szólót is játszó fuvola hangja erősen beleolvad a zenekari szövetbe, a trombitásoktól bombasztikusabb belépőket vár az ember. S Corti olvasatával sem vagyok teljesen megbékélve: az oratórium második fele, az eskü kinyilvánításának tragikus pillanatától a deus ex machináig tartó legsötétebb szekció Corti elnyújtott, lassú tempóival, interiorizáló megközelítésével inkább ellaposítja, mint kihangsúlyozza a mély emberi drámát – rossznak egy pillanatra sem mondanám, de végig merészebb, színesebb kontúrokat vártam volna.

Az összképet tekintve mégis: luxusprobléma – bár adná a sors és a Müpa büdzséje, hogy a zenekar jövő évadbeli turnéinak egyike is eltaláljon Budapestig.

(Fotók: Nagy Attila / Müpa)