Derűs operai hétköznap a Bécsi Állami Operaház januári Ariadné Naxos szigetén-szériája. Nem hétköznapi eseménynek indult ugyan: Anna Nyetrebko címszerepbeli debütálásának volt hivatott helyet adni. Nyetrebko a várakozásoknak megfelelően még decemberben lemondta a fellépését, az Operaház pedig – a mundér becsületét mentendő – nem kisebb „nevet” állított ki helyette, mint a drámai szoprán-repertoár ragyogó csillagát, Lise Davidsent. (Az operaház homlokzatán az adott előadást beharangozó neonfények ennek megfelelően hirdetik az eseményt: Lise auf Naxos.) A végeredmény: egy jól működő, szórakoztató, egészében örvendetes színvonalú előadás, néhány kiváló alakítással.

„Meg akartam tisztítani az operát (…) minden túlkapástól, mely a legszebb és legpompásabb műfajt a legunalmasabbá és legnevetségesebbé teszi (…) A zenét jogos feladatának betöltésére: a költészet szolgálatára korlátoztam” – Christoph Willibald Gluck így mutatta be a XVIII. század operatörténelmében meghatározó reformprogramját. A fenti „kiáltvány” ugyan az 1769-es Alceste, és nem az 1762-es Orfeo ed Euridice kiadásához hozzáfűzött előszóként jelent meg, a köztudatban azonban az utóbbi „kisopera” foglalja el a korszakalkotó mű helyét.

Húsz perc. Ennyiért ül 1400 néző a Berlini Állami Operaházban egy őszi estén – nem azért, mert Strauss Elektrájának fennmaradó másfél órája egyébként hidegen hagyja a nagyközönséget, vagy mert Patrice Chéreau megrázó rendezéséből ennyi lenne csak megtekintésre érdemes. Ez a húsz perc Klytämnestra egyetlen jelenete: most Waltraud Meier utolsó színpadi fellépésének időtartama, az egész októberi Elektra-széria létértelme, mellyel az énekesnő egyben az épp tíz éve elhunyt Chéreau előtt is tiszteleg.

„Nagyon érdekes és új. Csak tegnapelőtt olvastam.” Almási-Tóth András új Parsifal-rendezésének első felvonását nézve óhatatlanul is eszembe jut az Egy magyar nábobból Szentirmay Rudolf maró bon motja, mellyel a párizsi aranyifjakat legújabb pletykájával szórakoztatni kívánó Debry márki történetét teszi tönkre. Az én déjà vu élményem nem tegnapelőtti ugyan, hanem tavalyi: Kirill Szerebrennyikov a Bécsi Állami Operaházban rendezett Parsifalja (melyért nem kell a távoli császárvárosig elmenni, az Arte jóvoltából online is megtekinthető volt).

A castratók külhonban való fogadtatása, a társadalmi beilleszkedésre való lehetőségük radikálisan különbözött a relatíve toleránsnak mondható itáliai helyzettől. Bár – mint láthattuk – nem mondható az, hogy a castratót története során bármikor mint semleges, tisztán esztétikai ítélet tárgyát képező objektumot kezelték volna, az angol és francia recepcióban korábban nem látott mértékű és hevességű volt a castratókkal szembeni elutasítás, melynek elsődleges alapját a castrato defektívnek ítélt teste és neme adta.

Hosszú évek óta biztos siker az, ha Joyce DiDonato újabb projektjét szenteli a barokk operarepertoárnak, legyen bár szó Händel-remekművekről vagy ismeretlen kismesterekről. Az Erato Agrippina-felvétele tökéletes lehetőséget szolgáltat arra, hogy az amerikai énekesnő tehetségét ismét megcsillogtattassa: ez bizonyul egyben a lemez elsődleges művészi értékének is.