A beszélgetés során először a könyv eszköztára és retorikája került terítékre. A poszthumanizmus szerteágazó, fejlődő területének nem lehet akárhogy ágyat vetni: egy egész csokor preegzisztens kritikai elmélet ismerete szükséges ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk a mű oldalain végbemenő folyamatokat. A posztmodernizmus univerzumában az antropocén, a sötét ökológia, kibergótika és fél tucat másegyéb iskola képez szoros gondolati hálót, így a téma felé való érzékenyítés nem elhanyagolandó szempont. A Poszthumán stratégiák abban az előnyös helyzetben találja magát, hogy a Prae kultúratudományi sorozatában már létezik kettő poszthumanizmussal törődő monográfia – A poszthumanizmus változatai és az Antropocén –, így ezen alapozó művek konzekvens folytatásának is tekinthető.

Ezért is volt a könyv – többek között – csokitojásként jellemezve: az előzetes tartalmak külső héjának elfogyasztásán keresztül juthatunk a belülre rejtett meglepetéshez, ami ez esetben egy mozgalmas, keresztreferenciákban gazdag textuális blitzkrieg.

„A transzgresszív esztétika transzgresszív nyelvet követel” írja bevezetésében László, ezt pedig az este során elhangzó „A teória is gyakorlat” mondatával egészítette ki: könyvében a szerző töményen csemegézik a poszthumán állapot különböző, akár extrém permutációiból, ami – a posztmodern monográfiák tradícióját követve – egy kitérőkkel és idézetekkel átszőtt, mozgalmas szövegtestet eredményez.

A formai kalandozás kapcsán nem sokkal később esett szó a „transzgresszió”, azaz a határsértés módszertanairól és művészeti beágyazódásáról. A könyv fókuszába specifikusan a határsértés művészeti praxisa kerül, és László – mint író, de mint autonóm képzőművész is – több helyről merítve fogalmazta meg álláspontját.

A művészeti transzgresszió applikációi változtak is, de nem is: a test ábrázolásának újításai sok ideig hadilábon álltak – és megannyi kulturális kontextusban egészen máig ütköznek – az intézményesült művészet „konceptuális frigiditásával”. Manapság ha a humanista, pozitív testkép metanarratívájára rávetül egy dekonstruktív, gúnyos vagy akár szellemes attitűd, akkor erre a nyilvánosság zsigeri válasza túlságosan sok esetben a „botrányos művészet”-ként való megbélyegzés és a „komoly” művészeti köztudatból és diskurzusból való elutasítás lesz.

László azzal a valós példával élt, hogy a Young British Artists polgárpukkasztó, radikális testfelfogású műveivel hamarabb lehetett találkozni bulvármagazinokban, mintsem a művészeti szaklapok és tanulmányok oldalain. A transzgresszió mértéke és mennyisége amivel a YBA operált olyan jelentőségű, hogy a könyvben egész szekciót tudhatnak magukénak – kifejezetten a Chapman-testvérek munkái által.

A beszélgetés résztvevői kiemelték, hogy a transzgresszió jellemzően nem egy anarchista, öncélú aktus: a határok átlépése egyben új határokat húz meg, ezen keresztül gerjeszt reflexiót, működhet gondolati katalizátorként. A poszthumanista esztétika a határsértések vizsgálatán keresztül nyer értelmet, mivel ezek azok a gócpontok, ahol a humanizmus alaptételei kerülnek kritikai lencse alá – válnak poszthumanistává.

A határsértéstől azért sem kell különösebben félni, mert a művészeten belül csupán az adott médium formáját ölti, és sosem nyer realitást: a transzgresszió nem egy egyszeri, „valós” tett, hanem kiterjesztett jel, amit a művész a kreált anyagból, mint amorf rádióantennából sugároz.

A beszélgetés végső pontja illendően az apokalipszis volt, mely a mennyei örökséget hajszoló humanizmus levedlésének nulladik lépéseként is értelmezhető. Az emberi láng kozmikus kioltása és a lét definitív temporalitása az, ami a könyv vizsgálatait, a poszthumán kort, és magát az emberábrázolást egyaránt alapozza meg. A kezdet a végzetbe van építve: az egzisztenciális fenyegetettségben rejlik a közmondásos „kiváltó ok”, ahonnan a Poszthumán stratégiák is kiindul. László tárgyilagos fatalizmussal békül ki az időtlen, permanens módon a következő sarok mögött megbúvó pusztulás és humán szétesés gondolatával, hiszen – ahogy az ember is egykor mondta: „Kihalni tudni kell.”

Győrffy László (1976) képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének adjunktusa.