Félelmetes dolog ez az identitás. Nem úgy, mint egy baltás gyilkos, lódarázs vagy diplomavédés, hanem úgy, mint az óceán. Az óceán, ami mindennél hatalmasabb és mélyebb, és áramlatainak sodrásában és ölelésében a hétköznapi, rohangáló, small-talkoló indivíduum még porszemnek is kevés. Esendő, bonyolult és önérzettel színültig teli lények vagyunk, és így aligha van, ami dermesztőbb – és ebből adódóan bátrabb –, mint leválasztott, mezítelen énünkkel szembenézni, párbeszédbe elegyedni, és ennek nyomán létrejönni.

Sajnálatos módon az identitás máshogy is kelt nyugtalanságot. A nemi és szexuális önazonosság az elmúlt két évtized során a tömegmédia által robbanásig fűtött identitáspolitikai diskurzus vasmarkába került, ami páratlan hatékonysággal látott neki annak, hogy az összes létező marginalizált embert – történetüket, fájdalmaikat, sikereiket – statisztikákra, szlogenekre és címkékre cserélje. A történelmi feszültségek a szociális média ernyője alatt friss löketet kaptak, és a radikális divízió még eddig soha nem látott méreteket öltött. A hatalom elharapódzó retorikája, a szélsőséges ideológiák felértékelődése, a kényelmi aktivizmus és a queerség bálványszerű misztifikációja (vagy infantilizációja) csak fokozta – és fokozza – a közösségek magukba fordulását, a produktív akció elapadását.

Mintha a kollektív tekintet – a nyilvánosság és a közbeszéd – egyszerre haladna el a lényeg felett. A zászlók, a mozaikszavak, a klikkesedés és az online visszhangkamrákba bevakkantott jeligék funkciójukban csupán szükséges kirakatrendezései a pride mozgalmi aspektusainak. A queerség, a transzneműség, és igazából bármiféle különbözőség felismerése és védelme egy sokkal értelmezhetőbb dologról szól: az emberi aktualizáció lehetőségéről és egy szabadon élt élet méltóságáról.

A 7layers ereje is humanisztikus megközelítésében rejlik. Hét alkotó gyűlik egybe, akik művészetükkel adnak hangot (és testet) tapasztalataiknak. A Pride felettébb időszerű témáján túl maga az alkotás tevékenysége is olyasmi, ami ideális esetben kikényszeríti a reflexiót – az önkép útvesztőinek és kamráinak feltérképezését – így az alkotások mind-mind hordoznak bensőséges, simogató kendőzetlenséget.

A testi és lelki élmény nem választandó szét: egyesülésükből ösztönszerűen realizáljuk saját lényünket. Lamm Lenke zinjei a fizikalitás hajlékony, eredendően átmeneti természetét hámozgatják. Vértestek, mirigyek, pórusok és szövetek szimfonikus káosza tölti ki azt a masszát, amit konyhaszleng módjára a „test” kifejezéssel szoktunk illetni: az asszociált szorongások és konfliktusok heves, metamorfikus mintázatokban buggyannak elő az I’m not ideal lapjairól. A test folyamatai vad, elementáris erőkként – megáradó patakok, szél és rombolás – jelennek meg: Lenke rámutat arra, hogy még legapróbb porcikánkban is megbújik a természet szeszélyes gondviselése.

Testünk egyaránt biológiai és ideológiai hadszíntér: mindkét alkotás a hagyományos testkép megfoganását és helyességét pedzegeti. Valóban, a maszkulin vagy feminin tulajdonságok meghatározásaiba inkább szól bele a társadalmi megszokás, mintsem a biomassza toldozott-foldozott, tranziens valósága, így Lenke művei a nemről és testről alkotott bináris elképzelések lebontásaként is szolgálnak.

A kritikai attitűd Szalay Csenge testékszereiben folytatódik, melyek többek között a „free the nipple” mozgalomra és a szexualitást hiperfokozó divatokra, tartozékokra reflektálnak. Csenge keretezésében az ellentétek párhuzama rajzolódik ki: ahogy a társadalom a magától értetődő, természetes emberi formát (ez esetben a fedetlen női mellbimbót) háborodott szemérmességgel igyekszik eltakarni, úgy bátorítja (kiváltképp a média és a piac eszközeivel) más, külső protézisek és szintetikus kiegészítők használatát – a magassarkú cipőtől az ajakfeltöltésig.

A nemi esztétikák kitartó és koordinált irányítása a női szépség megélését a tőke és a trendek küszöbe mögé szorította, és Csenge ékszerei finom határozottsággal kocogtatják meg az ebből született társadalmi gátlásokat. Egy olyan világot képzelnek el, melyben a feminitás nem a konformizmus elvárásainak szorításában, hanem a választható stílus és identitás szabadságában nyer értelmet.

A ruhák és ékszerek kapcsán lép elő releváns dimenzióként a bőr is, amire ezeket applikáljuk. Fánka Translucent című installációja a tetováláson keresztül ragadja meg a szomatikus öntudatot: a test vásznán egy tetkó is a nemi identitás kiegészítésének és megélésének egy módszere – legyen ez egy turulmadár, rózsaszirom vagy rohampuskát szorongató Hello Kitty formájában. Fánka túlvilági fényben függő kollázs-teste túlmutat az inak és izmok limitációin: szimbolikus, összekulcsolt tinta-ábrákban tálalja a transz-élmény, a személy és a test kölcsönös fluiditását.

Ha már átmenetekről van szó, akkor nem hagyható figyelmen kívül a drag art transzformatív, csodabogár műfaja. A harsány, Rupaulos parókacibálás természetesen a zsáner elengedhetetlen aspektusa, de a sóbiznisz színfalain túl a performansz mégis egy erőteljes, transzgresszív meta-identitás kitapogatásáról szól. Szarka Dániel What the Fluff?? fotóprojektje a drag rikító, sejtelmes tükörországát egy képsorozat erejéig kihozza rivaldafényből, és bemutatja a központi indivíduumot, aki előadóművészi önkifejezésével érkezik meg önmagából – önmagába.

A gyűjtemény extravagáns színekkel, fények és perspektívák játékával duplázik rá a drag életnagyságot meghaladó, fantáziadús egyéniségeire: egy olyan világra, ami koncepciójában bökdösi meg a valódi „én”-ről alkotott berögzüléseinket. Elképzelhető, hogy a szociális szerepvállalást nem diktálja semmi más, csak helyzetek és habitusok; hogy minden adott pillanatban csupán egy jól átgondolt rítus választ el minket is az átlényegülés örömeitől.

A kiállításmegnyitó estjén Lilac 007 Én/Magam performanszával részesített minket is rituális átalakulásban. A Kis Kece Lányom népdal használata az eljegyzés szertartásos tradícióját pikáns módon tölti új környezetbe: az intenzív, interpretív táncelőadás központjában – a dalban szereplő népi-szociális hierarchiákba való beilleszkedéssel szemben – az önkifejezés sajátos emancipációja kap hangsúlyt.

A tárlat során többször is előtör az, hogy az egyén milyen csatornák segítségével tud a társadalmi kódok kötéséből felszabadulni. Ebben jelentős példát statuál Mérey Máté, kinek kiállított tárgyai éppen a markáns anyagokkal és technikákkal dolgozó fémművelésben teljesednek ki: az alkotások anyagszerűségüket és objektumi gyökereiket ápolva működnek a reflexió makettjeiként. Máté művei azt vizsgálják, hogy a kívülről beáramló, elfojtó jelenségekre (könyvfóliázás, címkék, szitokszavak) hogyan lehet tartós választ adni: ennek számomra legkedvesebb darabja a „homár” embléma, ami dacos, egészséges iróniával viseli szó szerinti páncélként a pejoratív jelzőt.

Hasonló tabudöntögetésben vesznek részt a kézműves üvegdildókat és szexjátékokat készítő Bliss stúdió tagjai. Habár a szexualitás példátlan posztmodern felszabaduláson esett át, ennek a sikernek oroszlánrészét leginkább a fülledt, női húst kilószámra felszolgáló super bowl-reklámok és pornóügynökségek zsebelték be. Az intimitás és önkielégítés közvetlen kibontása még mindig képes morális pánikot kelteni: Pálfi Lujza, Parlagi Róza, Kaposvári Zsófi és Bodócs Szelina társulása a társadalom internalizált szégyenérzetének bukkanóit szellemes őszinteséggel igyekszik kiegyengetni. Az esztétikus, minőségi, és valóban kraftos kis tárgyak biztatva nyomják kezünkbe az önmagunkban való gyönyörködés lehetőségét.

A 7layers érzékeny, nyitott gondolatcserével épít hidat. Kiállítói nem a klasszikus, testüktől megfosztott, a diskurzus éterében úszó dehumanizált „hangok”, hanem sokrétű és összetett, hús-vér emberek, akik körüljárhatóságukban és transzparenciájukban hozzák felszínre a queer egzisztencia, az elfogadás és önszeretet humánus kincseit.

7 Layers - 7 Perspectives
Exhibition on Queerness
Helyszín: Pikszis Kultúrpont (Budapest, Rózsa utca 64.)
Megtekinthető 2026. július 12-ig.
Kiállítók:
Lamm Lenke - @checkoutmyshittyart
Mérey Máté - @merey_metaldesign
Szarka Dániel - @danielszrk
Szalay Csenge - @szalaycs_
Bliss - @blissyourself_store
Fánka - @koliszterin
Lilac 007 - @kunty_lajlaka

Fotók: Németh Imre