1958. október 10-én a városban egy addig nem hallott, nem látott színésznő perdült a színpadra Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjának Birikéjeként. Az 1940. augusztus 25-én született – önmagával szemben már fiatalon is maximalista – nagykanizsai lány mindent elkövethetett, hogy megnyerje magának a közönséget. A város nézői a Kaposvárott töltött öt évadja alatt megismerhették humorát, tanúi lehetettek tehetsége kibontakozásának.  

Aztán a sors egy újabb „gondviselőt" küldött az útjába Nógrádi Ottó személyében, aki a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, rendezője, és talán Vári esetében az ifjú művésznő színészpedagógusa is volt egyszerre. Nógrádi a magyar színjátszás sok-sok méltatlanul elfelejtett mestereinek egyike, akiről Pécsett persze ma is elismerőleg szólnak, hibái ellenére is. Huszonhat évig igazgatta a teátrumot, annak máig a legsikeresebb korszakában. A színésznő itt tanulta meg a mesterséget, itt találkozhatott azokkal a színházi szaktekintélyekkel – Sík Ferenc, Szegvári Menyhért, Galina Volcsek –, akik felkészítették, és valóban elindították őt a pályán, amelyhez – ahogy azt személye és játéka is bizonyítja – hitre, illetve az összes fizikai és lelki erőforrására szüksége volt. Eljutott hivatásának csúcsára, amelyhez esetében hosszú és tekervényes út vezetett, kívülről nézve szinte az egész életét alárendelte hivatásának.  

Tanulmányait Nagykanizsán fejezte be, éltanuló volt még az Olajipari Technikumban is, muzikalitására korán felfigyeltek, így szorgosan járt énekórákra, hogy megismerkedjen a zenei alapfogalmakkal, mindeközben a zongorával is összebarátkozott. Amikor a helyi mozi-kultúrház színpadán életében először találkozott „élesben” a színházzal, A víg özvegy (Lehár Ferenc-operett) képében ez az élmény még nem, de később Saint-Saëns A hattyú című zeneműve úgy felkavarta, hogy ráérzett a saját útjára. Otthagyva Kanizsán csapot-papot, a továbbtanulást, elment Kaposvárra a főiskolai felvételi rostára. Szülei nehezen törődtek bele, hogy jó eszű és szorgalmas lányuk egy megbízhatatlannak tartott és lenézett mesterséget válasszon, de hiába, mert az élet őt igazolta: Vári a mindennapokban félénk volt, azonban amikor a színpadról volt szó, már tizennyolcévesen is azonnal elpárolgott minden félelme, az volt az a hely, ahol felszabadult – később elszabadult –, mert a játék a mai napig maradéktalan boldogsága: „A boldogságomat én mindig héttől este tízig éltem meg, vagy a próbákon, vagy az előadásokon. Az előadásokon én annyi szeretetet, annyi elfogadást kaptam, amit a magánéletben nem kaptam meg.”

Pályája építése során nem csupán szülei ellenérzéseivel, de számos hátránnyal is meg kellett megbirkóznia, amelyek furcsamód hasznára váltak, mert kiválóan beépültek színész egyéniségébe. Melyek is ezek? Az őt körülvevő ridegség, mert nem végzett főiskolát. „Mindig van egy gyanakvás azzal az emberrel szemben, aki nem járt a főiskolára, hogy honnan jött, ki ez az ember, vajon mit tud. Úgy érzem, hogy sokkal többet kellett produkálnom ahhoz, hogy elhiggyék, helyem van a pályán. Aztán hogy meg is tudjak maradni, ahhoz iszonyatosan sok önfegyelem és odafigyelés kellett. És úgy érezni, hogy nem tudnak megbántani; nekem van egy célom, el akarom érni.” 

Ereje, tartása, kitartása nem engedte kedvét szegni, általa edződik hatvanhetedik éve a színház világában. Az egyik fegyvere a szakmai függetlensége.

Nem tagja egyetlen BFF színészi-színésznői klubnak sem, megesett az évtizedek alatt, hogy ez komolyan hátráltatta. Megtanulta, hogy belül sírjon, mert ez egy ilyen pálya, és nem alkalmazkodott a színészbüfé léthez, az állandóan alakuló-bomló érdek alapú klikkekhez. Ha ő kell, kelljen így, önmagában is, pletyka, feszültségoldó ivászat, sorozatos árulások, intrikák nélkül. A másik erénye a jelenlét képessége. Ez minden munkájában segítette, biztosan a kiváló ösztöneinek köszönheti, hogy mindig tudta, tudja, hogyan kell megszólalni és csak úgy jól „lenni” egy előadásban. A segítségére van még a kortalansága. Valószínűtlenül fiatalnak tűnt és tűnik a színpadon, mert még negyvenes éveihez közelítve is eljátszhatott fiatal lány szerepeket, hetvenes éveiben pedig jobban nézett ki a deszkákon, mint évtizedekkel fiatalabb férfi partnerei. Rendelkezik időtlen női szépséggel is. A vele egykorú, néhány divatosan szép színésznő közül sokan már rég eltűntek a színház világának süllyesztőjében, „szétmállottak”, mert az előnyös külső mögött nem volt fedezet,

Vári viszont mindig ügyelt rá, hogy ezen túl is a legolvasottabb, legtöbbet látott színésznők egyikévé váljon: fejlesztette, óvta a benne lévő művészi tehetséget, hogy az ne csak vissza-visszatérő állapot legyen, hanem sokkal inkább jól csiszolt, gondozott alaptartozék. 

Amikor Nógrádi Róbert igazgató megnézte őt Kaposvárott, pályája első jelentős állomásán, nyomban szerződést kínált neki, Vári pedig egy percig sem habozott. Pécsett 1963-ban pezsgő kulturális és feltörekvő színházi élet fogadta. A társulatnak kiváló művészei voltak, és a ’60-as és ’70-es években rendezőként, színészként jóformán mindenki megfordult ott, aki mára befutott és számít. Vári Éva a város kedvence lett, szó szerint rajongtak érte. Férfi partnerei közül Mendelényi Vilmos volt a legfontosabb, az ő kettősük volt a pécsi előadások motorja, a közönség által mindig kikényszerített ismétléseik komoly fizikai erőpróbát jelenthetett nekik, de győzték az iramot. Vári Éva Pécsett eljátszotta az operett és musical szerepek majd teljes tárházát, majd átváltott prózára, Shakespeare, Csehov, Williams, Molnár, Szomory alkotta szerepekbe bújt, méghozzá sikerrel. Tehetsége, pályára való képessége és színészi megbízhatósága itt sűrűsödött majd kristályosodott ki.     

A 90-es években kapta kézhez meghívóját a Budapesti Kamaraszínházhoz, előbb egy vendégszereplésre – Szakcsi Lakatos Béla – Csemer Géza: Cigánykerék című darabjába –, amely jelentős művészi teljesítményként került be a színházi köztudatba. Rajongói is gondoskodtak róla, hogy színészárfolyama a fővárosban is magasba lendüljön. A Kamaraszínház leszerződtette 1992-ben, Szűcs Miklós – Csizmadia Tibor – Böhm György vezette teátrumban még inkább kibontakozhatott, újabb művészi életszakaszt kezdhetett. A színikritikusok Pécsett is látták, de a fővárosi alakításai révén náluk is élre ugrott, olyan színésznőként, aki úgy lép a színpadra, hogy önmagában megadja az előadás alaphangját, aki úgy létezik a deszkákon, ahogy ott csak a nagyon tehetséges színésznők tudnak viselkedni, élni. Ráadásul színésznőként is tele humorral és elegáns színpadi zsánerrel. Az itt megszülető művésznő kapcsán a kritikusok lassan csak önmagukat ismételhették: Vári kortalansága, groteszk bája nyomán tudhatták, hogy egy nagy tragikomikával van dolguk. Előfordult, hogy a darab megbukott, de az ő alakításai ekkor is csak nagyon ritkán bicsaklottak meg.      

A Kamaraszínházban bíztak benne, színészete tovább csiszolódott, „várissá” vált. Ezer színnel, ötlettel jött elő a legvalószínűtlenebb színpadi figurákban és helyzetekben is, könnyedén csiholt könnyeket, ahogy nevetést is, miközben kiválóan bánt a hangjával. Mindig képes volt drámaian megszólalni, de közben önmagának és a környezetének is a dolgok fonákját láttatni. Mindeközben Pécshez sem lett hűtlen, Vincze János színházi műhelyében, a Pécsi Harmadik Színházban pályája legjobb alakításait nyújtotta az ezredforduló környékén: özv. Húberné, Tótné, Orbánné, Spiró Kvartettjének Feleség szerepe. Néhány darab a kamaraszínházas évekből: Rose, A pókasszony csókja, Piaf, Colombe, Harold és Maude, Az ügynök halála, Sirály, Amy világa, Mennyei! címűek. Ezekben az években és ezekben a darabokban vált véglegesen nagy színésznővé, kivételes színész egyéniséggé. Mindig, minden szerepében képes kitalálni valamit, amellyel felejthetetlen perceket szerez a közönségnek, néhány mozdulatával, tekintetével képes színpadi atmoszférát teremteni, az előadásait az ő tehetsége és színpadi kisugárzása emelte, emeli fontossá. A monodrámákban való színre lépése – Piaf, Rose – színház-és műfajtörténeti jelentőségű, talán ez az ő igazi terepe.  

Később megjelent néhány filmben, például a popsztár Madonna mellett a nemzetközi koprodukcióban és részben Magyarországon készült Evitában, talk-showkban és sorozatokban (Szomszédok, Életképek, Frici, a vállalkozó szellem, Öregberény, Régimódi történet). A név: Vári Éva ezáltal Nyíregyházától Lentiig „arcot is kapott” a színházba csak ritkán megforduló közönség körében is. A rendszerváltás után megjelentek a magánszínházak és talán a legsikeresebb, az Orlai Produkciós Irodánál Vári  harmadik színészi nekifutására is sor került – többek között – Kulka János, Gálffi László, Nagy Ervin, Benedek Miklós, Szacsvay László és Molnár Piroska partnereként, egy évtizeden átívelő játékával, jelenlétével Orlai Tibor abszolút vezető szénészévé vált.    

A művészi pályán betöltött helyét, szerepét mi sem mutatja jobban, mint hogy a Színházi Adattár szerint neki volt eddig a legtöbb színházi premierje, csak Molnár Piroska vetekszik vele, és ez a szám új bemutatójának köszönhetőn a 2025/2026-os évadban bővülni fog, Aldo Nicolaj Hárman a padon című darabja pécsi színre vitelével. Szakmája értékelte, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Pécsi Nemzeti Színház és Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Pécs és Nagykanizsa Díszpolgára.

2017-ben a pesti sikerek kellős közepén volt ereje hátraarcot vágni, elhagyni a fővárost és visszatérni Pécsre, így visszavéve a tempóból. A pécsi színházi élet azonban korántsem olyan pezsgő az elmúlt másfél évtizedben, mint volt a ’70-es és ’80-as években. A pécsi Nemzeti Színház vezetősége – dacára annak, hogy 2017 óta majd minden évben kihoz vele egy darabot – nem tud mit kezdeni szerencséjével, hogy az ország egyik legnagyobb, még aktív színésznője a városban él. Nem csodálnám, ha emiatt néha a mellőzöttség keserű érzés feltörne benne, hisz a színésznek szüksége van segítőtársakra, és Vincze János 2024-es ellehetetlenítése miatti visszavonulása után Vári híján van az igazi társaknak. 

Igen bölcsen óvja önmagát, méltóságát a nyolcvanas éveiben járó színésznő, ahogy tette mindig is, nem szaladgál minden méltatlan feladat kapcsán Budapestre, hiába is hívják. Nem titkolja, hogy elfáradt abban a szélmalomharcban, amit színészetnek hívunk, de talán legfőképp azt hiányolhatja, hogy a mai színházi világban sehová sem tartozik, habár mindig is színházi ember volt, színházi közösségei formálták őt. 

Vári Éva sosem volt szószátyár, önmagáról, magánügyeiről szinte csak tőmondatokban nyilatkozik, ritkán ad interjút. Általában is jellemző rá, hogy keveset beszél nyilvánosan, szabad idejét pedig egész életében olvasással és utazással töltötte. Sikerült csodás, saját otthont teremtenie, a kertje napi örömöt ad neki. A jelenlegi havi négy-öt előadása, a felzúgó taps látszólag még mindig jóleső izgalmat nyújt számára. Játszani míg él, ez nála  a szabály, ha kicsit mindig is magányos, kívülálló színházcsinálóként, ám méltósággal, humorral, kedvvel, „váriévásan” csendes mosollyal, mára decens grande dame-ként.

Így tesz Thália minden igazi szolgálólánya, a ma nyolcvanötéves Vári Éva pedig éltanuló még mindig: „Amíg az ember úgy érzi, hogy szükség van rá… azt mindig kell éreznünk, ha nem is szeretnek bennünket, bár az is fontos, hogy az embert szeressék. Az is fontos, hogy néha megsimogassák a fejét, hogy néha kapjon egy-két jó mondatot, hogy jó voltál, de helyes volt ez a megoldás, valami jó emberi mondatot. Én attól el tudok érzékenyülni, ha valaki kedvesen, vagy jól szól hozzám. És akkor az ember úgy érzi, nem lógok a világban, valahol rám szükség van. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem nincs szükség rám, ott állok teljesen tanácstalanul, hogy akkor most hogyan tovább. Mit fogok csinálni, miért kelek fel?”

Isten éltesse őt még sokáig a közönsége örömére!  

Fotók forrása: a szerző saját felvételei az elmúlt öt évből, Pécsi Nemzeti Színház honlapja 
Idézetek forrása: Szentgyörgyi Rita interjúja hvg.hu – 2017.04.03./ Veiszer Alinda: Záróra című műsora, MTV – 2011. április 13.