Mindkettőben közös, hogy a színház nem zárt művészeti forma, hanem egy élő, reagáló rendszer – amely képes a társadalmi és pszichológiai kérdéseket a jelen pillanatban, a néző bevonásával újraértelmezni.

Nyitónap – A függőség ezer arca: egy este, ahol az improvizáció, a közösségi gondolkodás és a terápiás reflexió találkozott.

A Momentán Társulat Fröccsfeszt című önismereti imprófesztivál első napjának kereteiben belül megrendezett A függőség ezer arca című est a fesztivál nyitónapján zajlott, és az első perctől világossá vált, hogy nem hagyományos színházi előadásra érkezett a közönség. Palkovits Nóra, a társulat színművésze vezette az estet, amely az improvizációs színház és a pszichológiai diskurzus határterületén mozgott: a színpad és a terápiás tér találkozási pontján. Az este különlegességét éppen ez az átjárhatóság adta – az a pillanat, amikor a színház nem pusztán előadás, hanem közös gondolkodás, sőt, közös felismerés terepévé válik. 

A bevezetőben Nóra hangsúlyozta, hogy az improvizáció tele van spontaneitással és kapcsolódással – ezt rögtön tapasztalhattuk is. A nézők már az elején kérdéseket kaptak, amelyekből az est során jelenetek születtek: például arról, hogy miben szenvedünk együtt, vagy mi zavar minket mások függőségeiben. A kérdéskártyákból a társulat színészei rögtönöztek, a nézők pedig nemcsak passzív befogadók, hanem aktív résztvevők lettek.

A beszélgetőtárs, Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus segített abban, hogy a rögtönzött jelenetek mélyebb rétegei is láthatóvá váljanak. Máté szerint „a legstigmatizáltabb mentális zavar messze-messze a függőség” és éppen ezért nehéz róla őszintén beszélni. Az est célja tehát nem pusztán szórakoztatás, hanem kollektív diskurzus felkínálása volt – hogyan tudunk szembenézni egy olyan problémával, amelyet legtöbbször a szőnyeg alá söprünk.

A jelenetek sorra mutatták be a függőség különböző arcait: egy apa-fiú kapcsolatot, ahol a fiú játékfüggő; egy munkahelyi szituációt, ahol a telefon rabja akadályozza a munkát; vagy egy társasjáték estet, ahol valaki titokban iszik. Ezek a rövid, olykor abszurd, máskor fájdalmasan ismerős szituációk nem ítélkeztek — inkább tükröt tartottak. Máté reflektálásai tovább mélyítették az élményt: elmondta, hogy a függőség gyakran láthatatlan, „mint egy parazita, ami csak akkor észlelhető, amikor már beférkőzött az életünkbe.”

A család szerepe is központi kérdés volt: miért tabusítjuk a függőséget? Máté szerint sokszor nemcsak szégyenből, hanem azért is, mert a család maga is része a diszfunkcionális rendszernek. A függőség így nem csupán egyéni, hanem kollektív tünet. A beszélgetés során felvetődött, hogy a függőség 50%-ban örökletes, 50%-ban tanult viselkedés – és gyakran generációkon keresztül öröklődő mintákat hordozunk tovább.

Az improvizációk és a pszichológiai elemzések egymásba fonódása különös dinamikát hozott létre. Egyik játékban például Máté megállította a színészeket, amikor a szülő-gyerek kommunikáció „félrement”, ezzel élőben demonstrálva, hogyan lehetne másképp beszélni a függőségről. Az elrettentés helyett a megértést, a szégyen helyett az őszinteséget hangsúlyozta.

A második részben komolyabb érzelmi vonulatú jelenetek következtek. Az egyik legemlékezetesebb egy babaváró nő és pornófüggő férfi története volt – itt már valódi színházi tét jelent meg, a helyzet szimbolikus ereje megrázóan hitelesnek hatott. Szó esett a társfüggőségről is: arról, hogyan választanak sokan olyan partnert, akinek valamilyen devianciája van, és hogyan alakul ki ebből egy alárendelődő, manipulatív kapcsolat.

Az este során felmerült az is, hogy a társadalom maga is „függőségbarát”: bizonyos addikciókat, például a munkát vagy a testedzést, kifejezetten támogatja, mert a „hasznosság” illúzióját kelti. Máté szerint a függőségek mögött sokszor nem gyengeség, hanem fájdalom és veszteség rejlik – és a gyógyulás nem gyógyulás, hanem felépülés.

A zárójelenetnek az üresség feloldásának variációi is lehetne a címe – és talán ez foglalta össze legjobban az egész est lényegét. Nem végső válaszokat kaptunk, hanem kérdéseket, tükörhelyzeteket, felismeréseket.

A függőség ezer arca nem csupán előadás volt, hanem közösségi gondolkodás, amelyben a színház terápiává, a terápia pedig színházzá vált.

Ez abban is tetten érhető, hogy a performatív és improvizatív folyamatok lehetőséget kínálnak az élmények újrajátszására, az érzelmek biztonságos kifejezésére és az önreflexióra. Egy határterületi este volt ez: ahol a néző már nem pusztán szemlélő, hanem része annak a kollektív improvizációnak, amit életnek hívunk.

Második nap – A jövő terápiái és AI: határátlépések az ember és a mesterséges intelligencia, a pszichológia és a színház között

A Momentán Társulat Fröccsfeszt című önismereti imprófesztivál második napjának kereteiben belül megrendezett A jövő terápiái és AI című est egyértelműen a színház és a diskurzus határmezsgyéjén zajlott, ahol a színpadi improvizáció, a vezetett beszélgetés és a pszichológiai gondolkodás összeért. Molnár Levente, a társulat színművészének moderálásával és Szondy Máté klinikai szakpszichológus meghívott vendégként való részvételével az este olyan interaktív formát öltött, amelyben a közönség nem pusztán néző, hanem aktív résztvevő lett. Az esemény (például a Művészetek Völgye fesztivál gyakorlott közönsége számára) már ismerős három kérdéssel kezdődött: ki járt már Momentán-előadáson, ki van most először egy ilyen típusú előadáson, és ki az, aki azt sem tudja, hogyan került ide. Ez a játékos nyitás azonnal megteremtette az együttgondolkodás és a bevonódás közösségi hangulatát.

Az este központi témája a mesterséges intelligencia (továbbiakban MI) volt, azon belül is az, hogyan jelenik meg és milyen szerepet kaphat a pszichológia és a terápia világában. A nézőknek párt kellett választaniuk, majd a jövőt elképzelve egy gondolatolvasós játékban vettek részt: három körön át próbálták kitalálni egymás gondolatait, és a közösen alkotott szavaikat összekötve folytatták a tippelést. Már ekkor egyértelművé vált, hogy ez az este nem pusztán előadás, hanem egyfajta közösségi labor, ahol a színház eszközeivel együtt gondolkodunk egy égetően aktuális kérdésről.

A formátum több rétegű volt: Szondy Máté három monológot készített, melyek közben a társulat rögtönzött jeleneteket adott elő. Az est különleges hangulatát Pirisi László, a Momentán Társulat zenei vezetőjének aláfestő zenéje adta meg, amely egyszerre teremtett atmoszférát és kommentálta a színpadon zajló eseményeket. Máté pszichológia szakmai háttérrel érkezett – régóta kutatja a jövő technológiáit, A jövő pszichológiája című könyvében is ezt járja körül –, így monológjai intellektuális keretet adtak az improvizációknak.

Az első monológ és jelenetek a mesterséges intelligencia terápia lehetőségeit boncolgatták. Világszerte nagyjából egymilliárd ember küzd valamilyen mentális problémával, és csupán harminc százalékuk jut valódi segítséghez – Budapesten belül még elérhető a pszichológiai támogatás, de mi történik például egy kelet-magyarországi faluban? A kérdés az volt: demokratizálhatja-e az MI a pszichológiai ellátást? A rögtönzött jelenetek – például egy kislány és egy nő párbeszéde egy szakadék felett, vagy egy Ki kap idén pszichológust? című elképzelt vetélkedő műsor groteszk képe – ennek a dilemmának a színpadi metaforáivá váltak.

A második részben a technológiai félelmek és a generációs különbségek kerültek középpontba. A jelenetek hol abszurd, hol ironikus, mégis ismerős képeken keresztül bontották ki a témát: ősemberek, akik épp felfedezik a kereket; egy történet Hófehérke meggyilkolásának felbérléséről; egy kuponnal megvásárolható android barátnő; vagy egy érettségiző lány, aki fülhallgatón keresztül egy MI pszichológus tanácsait hallgatja. Ezek a szkeccsek egyszerre voltak humorosak, groteszkek és nyugtalanítóak. A Pilisi László által kísért zenei motívumok és az interaktív közönségreakciók – mintha mindannyian egy képzeletbeli vetélkedő fizetett tapsolói lennénk – folyamatosan jelezték:

a néző nem pusztán megfigyelő, hanem maga is a kísérlet résztvevője.

Máté monológjai közben súlyos etikai kérdések vetődtek fel: működhet-e terápia valódi emberi jelenlét nélkül? Mi történik, ha az MI-t a saját igényeinkre szabjuk, és soha nem hallunk tőle ellentmondó gondolatokat? Hogyan alakul át a megküzdési képességünk, ha mindig kéznél van egy „digitális pszichológus”? Szondy kiemelte: a pszichoterápia egyik alapvető célja, hogy egyszer véget érjen, lezáruljon. Ezzel szemben az MI állandóan elérhető, csökkenti a feszültséget, és még a legegyszerűbb kérdésekben is megerősít.

A jelenetek mindezt szimbolikus színházi képekké formálták: egy idős pár története, ahol a férj már csak egy, a felhőből letöltött, emberi formájú MI-klónként létezik – a Black Mirror Be Right Back című epizódjának parafrázisaként. Egy másik jelenetben két mesterséges intelligencia beszélget Debussy zenéjére; egyikük álmodik a másikról, majd a kép lassan átalakul, és kiderül, hogy mindez egy filmjelenet, amit két férfi néz MI – Összeolvadás címmel.

Ez az este a színházat nem pusztán formának, hanem gondolkodási térnek használta: a társulat improvizációi és Szondy Máté monológjai egymást erősítve mutatták meg, hogy a mesterséges intelligencia és a terápia kérdései nem steril laborokban, hanem az emberi kapcsolatok és történetek szövetében dőlnek el. A jövő terápiái és AI nem egyszerű előadás volt, hanem kísérlet: hogyan lehet a jövőről szóló etikai és pszichológiai dilemmákat színházi térbe emelni úgy, hogy a közönség ne csupán befogadó, hanem társteremtő legyen. Egy olyan határterületi este volt ez, ahol a néző nemcsak kérdéseket hallott, hanem át is élte azokat – színházi nyelven, közös gondolkodás formájában.

A két est közös tapasztalata, hogy

a színház ma már nem csak történetmesélés, hanem reflexió, közös önismeret és társadalmi laboratórium.

Mindkét előadás határátlépés: az egyik a függőségek tabusított világába hívott be egy közösségi párbeszédet, a másik a mesterséges intelligencia és az emberi lélek viszonyát tette gondolattérképpé. A függőség ezer arca estén az improvizáció és a pszichológia fúziója hozta létre azt a pillanatot, amikor a színház gyógyító erőt kapott; A jövő terápiái és AI esetében a mesterséges intelligencia etikai dilemmái váltak performatív anyaggá. Mindkettőben közös a kérdés: meddig tart a színház, és hol kezdődik az élet – vagy épp fordítva? Ezek az estek azt bizonyítják, hogy a színház ma is az egyik legélőbb médium: egyszerre tud tükröt tartani és párbeszédet kezdeményezni, reflektálni és bevonni. A határterületi formákban – ahol a pszichológia, az improvizáció és a technológia találkozik – újra megszületik a színház ősi lényege: a közösségi jelenlét, a felismerés és az együtt gondolkodás élménye.

Fotók: Juhász Éva – Momentán Társulat