Lekéstem a buszt így gyalog kellett megtennem az utat a Keletitől egészen a Kertész Intézetig. Ritkán járok a környéken, ezért jólesett a nézelődés. A Keleti pályaudvar szélén egy kalapárus teregette ki portékáit a betonra, akadtak köztük szalmából készültek és téli sapkák is. Ő pécsi sörös reklám fejfedőt hordott. Az árakat papírtányérokra írta fel. A buszmegállóban várakozók szimplán átlépték őt. Elmélyülten figyeltem a furcsábbnál furcsább feliratokat, és úgy döntöttem, hogy beugrok a Turul Market 2 üzletbe egy kávéért.

A széttört asztal darabjai és a bicikli

Mire az Intézethez értem, kávéval a kezemben, szerencsére már sikerült kikeverednem a kalapok forgatagából. A hátsó bejárathoz instruáltak, a harmadik emeletig üvegliftben utaztam felfelé. Apró, felújított terembe költözött be a beszélgetés. Az első sorban foglaltam helyet, mögöttem már készítették a kamerát a felvételhez, a hangulatot pedig klasszikus melódia teremtette meg. 

Őri Kovács Anna az est háziasszonya, a rendezvény moderátora üdvözölt minket, majd az est vendégéhez a Junior Prima Díjas Kovács Tamáshoz fordult. Őri először a színész gyerekkoráról és a színházi tapasztalatairól érdeklődött. Ebből kiderült, hogy Kovács Tamás nem az első a családjában, aki előadóművészettel foglalkozik, apja, Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színész. Kovács kifejtette, hogy háromévesen volt először színházban, és nagyon apróként is már a színházi kellékek között mászkált. 

Első szerepét, apja mellett játszva, hatévesen kapta meg, a komikus jelentben egy asztal alá kellett bújnia, és Kovács Frigyes karakterének egy karddal kellett rácsapnia a bútorra, aminek a csavarjai sajnos meglazultak, és rászakadt a kisfiúra. 

A közönség nevetett a történet abszurditásán. Hozzátette, hogy édesapja nem szerette volna, hogy színész legyen „keserű kenyér” ez a szakma – jegyezte meg –, akkor nem értette miért, de most már igen. Tovább fűzte a fonalat, és az első akadályokról mesélt: a kisiskoláskori szavalóversenyen még zavarta, hogy mindenki őt nézi, és sírva fakadt, ezután eldöntötte, hogy soha többé nem ad elő, és egy ideig focista akart lenni. „Van valami éberség az emberben, amikor színpadra lép, ami ugyanaz mintha egy focipályára lépne” – vont párhuzamot a két szakmával. 
 
Őri Anna arról kérdezte, hogy végül hogyan szűnt meg benne a dilemma a pályaválasztását illetően. A válaszból kiderült, a középiskolában már azt érezte, hogy tud hatni az emberekre a szövegeivel, újra szavalóversenyekre járt, és élvezni kezdte a szereplést. Itt kiemelt egy fontos momentumot az életéből: „Edzésre megyek, tekerem a biciklit és érzem, hogy valami nem jó, szúr a tüdő, megállok, pihenek, elindulok visszafelé, és egyre könnyebben tudok lélegezni, egyre könnyebb, egyre gyorsabban haladok, és én akkor jöttem rá, hogy nem erre kell mennem, hanem arra.”

Ez a mélyen gyakorlati irányváltás szimbolikussá vált Kovács számára abban a pillanatban, és ha a színészi karrierének kezdetéről kérdezik gyakran utal vissza a biciklire és a beszorult levegőre. 

Törökül és dadogni tanult

A téma egy idő után a filmes szerepekre terelődött Kovács Tamás kifejtette, hogy a Semmelweisben Ferdinánd karakterének kifejezetten örült, mert általában a hős karaktereket osztják rá, érdekes érzés volt kipróbálnia magát egy negatívabb szerepben. A casting folyamat különlegességéről is mesélt, ahol nem kapott sem jelenetet, sem instrukciót. Egy szimpla beszélgetéssel indult a rendezővel (Koltai Lajos), amiből szép lassan folyt bele a casting folyamatba, nem volt felfokozott idegállatot, sem teljesítménykényszer. „Csak beszélgettünk, beszélgettünk és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy folyamatosan az arcomat nézi, de minden szögből, olyan is volt, hogy felállt a helyéről” –  a történet ezen részén felharsant pár kacaj a közönség soraiból –, „ezután elém tolt egy teljesen ismeretlen jelenetet, és arra kért, hogy olvassam fel, majd az olvasás után mondatonként fejből vissza kellett ismételnem az egészet.” 
 
A Hunyadi sorozat is szóba került, Őri arról kérdezte, hogy milyen érzés volt egy szerep kedvéért törökül megtanulni: Kovácsot mindig is izgalommal töltötte el, ha egy darab kapcsán új dolgokat kellett elsajátítania, a most készülő Magyar Menyegzőre például néptáncórákat vett. Az új filmről sajnos nem árulhatott el sokat, csupán sejtelmesen azt jegyezte meg, hogy:

Ha megnézik az emberek  a filmet, és ezt követően kedvet éreznek arra, hogy elmenjenek egy táncházba és rácsapjanak kettőt a lábukra, akkor már nyert ügyünk van.”

A beszélgetés visszakanyarodott a színészi eszközök és az új képességek elsajátítására. Kovács említést tett arról, hogy amikor a Vörösmarty Színházban játszotta A király beszéde című előadás főszerepét, akkor dadogás órára járt, ahol tanár egy olyan pszichés állapotot idézett elő a résztvevőkben, aminek hatására elkezdtek dadogni, és ezt később fel tudták használni a játékuk során. Még futólag megjegyezte, hogy előadás előtt mindig bedadogott, mert félt tőle, hogy megfeledkezett róla, hogyan kell. 

Az elveszett önirónia megtalálása

Őri felvetette azt a kérdést, hogy mennyi idő marad az olvasásra a színházi szakma feszített tempójában. Kovács Tamás kifejtette, hogy egy olyan személyiségközpontú szakmában, mint az övé, elengedhetetlen az olvasás, mert az ember egyszerűen sűrűbb lesz tőle. Megjegyezte, hogy ő leginkább szépprózát olvas, és kiemelt három szerzőt, akik hatással voltak rá, Charles Bukowski, Csáth Géza és Sziveri János. Ezt követően Bukowski Vegyesfelvágott című kötetéből olvasta fel a Hat hüvelyk című novellát. A szöveg elérte hatását, a plasztikus képek és az erotikus naturalista tartalomtól lassan tértek magukhoz a nézők.

Kovács szerint Bukowskiban a legelveszettebb pillanatokban is van önirónia. A színész ezután a két másik meghatározó íróról beszélt, Csáth Géza groteszk nyerseségével már egészen kicsi korában megfogta. Sziverivel pedig középiskolában találkozott, az Izzó semmiséget felvételire vitte az SZFE-re. Az est a Bábel című versének felolvasásával zárult, továbbá Kovács még kifejtette, hogy számára

az irodalom felszabadulást jelent, ugyanis, ha olvas, nincs egyedül, mert bármilyen szituációban is van az ember, azt egyszer már biztosan megírták.

Az est a személyes történetekkel érdekes betekintést nyújtott a színészi létbe, és a kortárs irodalomba, emellett felhívta a figyelmet arra, mit jelenthet Sziveri János, Csáth Géza és Charles Bukowski egy színésznek.

Fotók: Kertész Imre Intézet Facebook-oldala