Horváth Anita önálló kiállítása a kisebbségi identitás ormótlan ajtaját az autonóm önmeghatározás kulcsával nyitja ki – épphogy résnyire. A művész személyes élményekből, saját tapasztalati és érzelmi tőkékből merítve gondolkodik elnyomásról, a roma nő ontológiájáról, és a kívülről jövő reduktív címkék és szerepek határozott visszautasításáról. Az Igyekszik az ember lánya a médiumhoz méltó emancipatorikus állítás, ami naprakészen veszi fel a diskurzus fonalát.

Így, kurtán legépelve a kiállítás képlete megoldottnak tűnhet – az a precíz, megfontolt hangnem amivel Horváth Anita síkra száll, kétségtelenül hatásos anyagokhoz vezet. A Bura Galéria előterébe lépő embert azonnal a Te nem vagy olyan fogadja: egy mű, ami habozás és absztrakció nélkül mér kalapácsütést az általánosult, interakció szintű rasszizmus vasúti szögére. A kézzel írott valós megszólalások egymásba kapaszkodva folynak túl a képkereten – a gyűlölet szorításának élménye a megkülönböztetett lét tapétájává válik. Az alkotás képi része – melyen a háttal álló, félmeztelen Horváth virágmintás ruhát emel égnek – hasonlóan potens: egy felszabadult, karakán, prekoncepciókból szó szerint kivetkőző látomást állít szembe a szavak fekete rácsozatával.

Az ellenállás motívumai összekötik a tárlatot. Horváth előszeretettel foglalkozik a társadalom inherens rövidlátásának meghaladásával – a víz alá merülő Magdalene sorozattól a Milyen cigánylány vagy te, hogy hegyeket mászol?! fotómontázsig. Számomra ennek a legkedvesebb példája a Bőrszínkeresés, ami egy családi portréból (különböző szűrőtechnikák variálásával) farag párhuzamot a társadalmi megkülönböztetés önkényes konstrukcióira. A fotó médiuma fényt derít azokra a képlékeny, belső igazságokra, melyekben az árnyalatok egymásra találnak – vagy éppen kiéleződnek.

A kortárs roma művészet dinamikáit vizsgálva – Selma Selman motorháztetőitől Oláh Norbert, Szegedi tamás (és természetesen Hádész Jr.) símaszkos cigánybűnöző társulatáig – egy friss, lüktető, saját retorikát lehet látni. Egy olyan törekvést, melyben a roma tapasztalat reflexív feldolgozása, továbbá aktív visszavétele is megvalósulhat. Horváth koncepciói is hasonlóan gondos céltudattal vannak kivitelezve, azonban a kiállításnak inkább kölcsönöznek egy reaktív – mintsem proaktív – légkört. Minden alkotásban jelen van egy csipetnyi viszonzó, magyarázó, lényegében védekező hangnem: a tárlat címe is egy olyan apologetikus ígéret benyomását kelti, amit valahol még mindig a külső percepcióktól való függés csikart ki.

A kezdeményezés lehetősége egyelőre finom, szunnyadó fantomként öleli körbe a tárlatot. Az Átmenet multimediális alkotása az, amiben már valamivel erősebben csillan fel az egyéni étosz szikrája: a művész testrészeit megörökítő, Bari Károly-frázisoktól ékes gipsznyomatok a belső templom szakrális gondolattérképének kontinenseiként terülnek el előttünk, de ezzel együtt az önrendelkező nő szó szerinti, Héphaisztoszi újraalkotásának építőelemeiként is szolgálnak.

A mű a női nemi karakterisztikák totemszerű leképezésével hívja fel a figyelmet az emberi lény fizikai és transzcendens minőségeinek elválaszthatatlan természetére – ráadásul egy olyan módon, ami egy testközpontú agendáktól csurig telített világban is képes frissen hatni. Az Átmenet rámutat arra, hogy a test mindenekelőtt egy elidegeníthetetlen hátország, melynek alapvető értéke (az esztétika, szexualitás vagy társadalmi haszon összefüggéseit megelőzően) a saját létezéséből adódik – abból, hogy ismételten fel lehet fedezni, és birtokba lehet venni.

A kiállítás egy inspirált, erőteljes bemutatkozás, ami talán épp emiatt nyomokban hordozza az ismerkedéssel járó kezdeti megilletődést. A gyűjtemény éles, érzékeny, makulátlan riposztokkal operál, de a látogatásom során nem hagyott nyugodni az a lázas kíváncsiság és vágyakozás, hogy milyen lenne mindemellett Horváth Anitának azt az oldalát látni, ami offenzívát játszik. Az alkotónak azt az énjét, ami kicsit kivillantja a radikalitás szemfogait: aki nem feltétlenül csak válaszokat ad a többségi társadalomnak, hanem azt – egy konzekvens ars poetica támogatásával – kérdőre is vonja.

Az Igyekszik az ember lánya kézzelfogható, kiegyensúlyozott bázis, ami stabil kezdőpontként és viszonyítási alapként fog szolgálni az elkövetkezendő csúcstámadások során – és a látottak alapján joggal feltételezhetjük, hogy Horváth Anita ezeket az új bérceket is meg fogja tudni hódítani.

A kiállítás November 30-áig megtekinthető a Bura Galériában.
Fotók: Darab Zsuzsa