A koncerten három zeneszerző művei hangzottak el. Ezek közül két nevet ismerhettük biztosan. Sibelius hegedűversenyét a szünet után Beethoven nyolcadik szimfóniája követte. A koncert nyitányaként megszólaló alkotás szerzőjének neve azonban kevesek számára csenghetett ismerősen. A norvég származású Kristine Tjøgersen Between the trees című műve a műsorban a koncertrepertoár kánondarabjai mellett első pillantásra mintha kompromisszum eredménye lett volna. Mintha a neves opusok a „kortárs” jelző negatív energiáinak elnyelését szolgálnák.  A mű megszólalása azonban olyan elementárisnak bizonyult, hogy nyugodtan kijelenthetjük: Tjøgersen darabja fogalmazta meg legtisztábban a koncert tételmondatát. Azt, hogy a klasszicizálódással és egyszerűsödéssel, anyagvesztéssel fogalmi és érzelmi többlet születik. Ha csak annyi érdeme lett volna művének, hogy releváns kapcsolatot fedez fel, vagy teremt Sibelius versenyműve és Beethoven szimfóniája között, már akkor is dicsérnünk kellene, hiszen két, szinte ellentétes alapkarakterű alkotásról beszélünk. De sokkal többet tudott felmutatni, mint pusztán kapcsolatteremtő erejét.

A kortárs zene görcsös vergődése az „újat-mondás” kényszerének szorításában legtöbbször csak palástolható. A legtöbben vagy azt hazudják, hogy ez a kényszer nem befolyásolja őket ⎼ ők az ignorizmus irányzatának szorgalmas munkásai ⎼, mások megpróbálják a lehető legszellemesebben elleplezni azt. Tjøgersen azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült ebből a látszólag bezárult útvesztőből kijutni. Bármennyire meglepőnek is hat, két egyszerű eszközzel érte el a teljes szabadságot és ezáltal a valódi stílust, művészi sűrűséget és egyedi hangot. Ez a két tényező az őszintesége és bátorsága volt. Zenéje elég bátor volt ahhoz, hogy ne essen a hangzáslehetőségek bravúros felvonultatásába, és ehhez mondanivalójába vetett hitére volt szükség: mert őszinte lenni. Alapvetően egyszerű eszközökkel valósított meg egy intim, mégis szinte beláthatatlan váratlanságú, meglepetésekkel teli világot. A fúvós és ütős apparátus kiemelt használata és a zörejhangok iránti fogékonysága nem polarizálta pillanatnyi képekké a darabot. Egyszerű megoldási sokkal inkább tűntek leleplezőnek, mint egyszerűnek: a bennük rejlő lehetőségek sokszínűségét mindig másképp tudta kinyitni.

Nagyon sokat jelentett az előadói koncentráltság és átéltség az interpretáció során. Csak így lehetett a darab minden oldalát megközelíthetővé tenni, és a mű saját értelmét prezentálni. Meg kell említenünk a szinte tapintható, titkos kódnyelvet karmester, koncertmester és ⎼ a közönség soraiból figyelő ⎼ zeneszerző között. Előítéletesség lenne pusztán arra gondolni, hogy ez abból eredhetett, hogy mindhárman nők voltak. Bár az egész koncertnek volt valamiféle feminin érzülete, ami leginkább a higgadtságban és a bensőségesség intenzitásában ragadható meg – hármójukat mégsem az kötötte össze, hogy nőként voltak jelen a koncerten. Sokkal inkább a közös nyelv biztonsága kapcsolta össze őket, ami eredhetett éppúgy feminitásukból, mint művészi elképzelésükből. Ez a szoros kapcsolat eredményezhette már az első darabban is a kimagasló technikai és zenei megvalósítást.

Tjøgersen művét a későromantikus Sibelius műve követte. Ha valakinél, talán épp Sibeliusnál juthat eszünkbe ennek a későiségnek pejoratív, szinte sajnálkozó jelentése. Pedig zenéjének hallgatása közben általában ez a negatív konnotáció teljesen el szokott tűnni. Most azonban, Christian Tetzlaff hegedűjátéka nemcsak elfeledtetni nem tudta velünk prekoncepcióinkat, hanem sokszor meg is erősítette azokat. Ez leginkább abból adódhatott, hogy sokszor se jobbra, se balra nem nézve, szinte csak átvágtatott szólamán. Emiatt a kidolgozatlanság miatt sokszor lépte át hamissága az akceptálhatóság határát. A kritikus részekben pedig úgy tűnt, mintha teljesen elveszítené a kapcsolatot a zenekarral és csak a passzázs végeztével rázódott vissza az eredeti tempóba. Mindemellett el kell ismernünk, hogy hangjának visszafogott, szinte fojtott melegsége tökéletesen megidézett egy idillikus Sibelius-interpretációt. Visszafogott gesztusai és hangképzése azon kevés hegedűsök közé sorolja, akik alázatukban is szólisztikusak, szerénységükben is drámaiak.

A koncert második felében körvonalazódott legélesebben a karmester és elsőhegedűs kapcsolata. Vendégkarmesterként Marie Jacquot nem is tudta volna a zenekar rögzült együttműködését atomjaira robbantani és a maga elképzelései szerint újraépíteni, a legkisebb részletig koordinálni. Emiatt a zenekar reaktív mozgását és Jacquot elképzeléseit a koncertmester kötötte össze. Közös kódnyelvük pedig azt a szoros dinamikát teremtette meg, amiben Beethoven zenéje teljes pompájában léphetett elénk. A visszafogottság és bensőséges intenzitás leginkább a nagyobb zenei ívek felépítésében nyilvánult meg. Sosem változott ütemről ütemre a zenei karakter, mindig egy valahová tartó és valahonnan érkező folyamat elemeit jelentették az éppen megszólaló taktusok.

Beethoven forradalmisága klasszicizálódott a nyolcadik szimfóniában, ami egészen a kilencedik szimfónia közérthetőségéig mutat előre. Forradalmisága tehát éppen konzervativizmusából eredt és emiatt válhatott igazán progresszívvé. A huszadik században íródott Sibelius-versenymű szintén konzervatív kiindulópontból fogalmazta meg bombasztikusan a zeneirodalom egyik leglíraibb hegedűversenyét, ami így ellentmondásosságában hordozta a romantika meghaladását – hogy igenis lehet szuperszenzitív egy zenekari fortissimo. Ezekre a hasonlóságokra pedig Tjøgersen műve hívta fel a figyelmet. A norvég zeneszerzőnő nevére érdemes lesz figyelnünk.